Nagy Mána-gerinc (Börzsöny)

'09.07.23.

Biztosan meglehet az oka annak, hogy egy szakmájának rabjaként robotoló meteorológus nem lát egy pusztító vihart órákkal előre, amikor az már halálos áldozatokat követelve vonul Magyarország felé.

Mi a rekkenő hőség elől menekülve indultunk Ádámmal neki a Magas-Börzsönynek, célba véve a Nagy Mána-gerincet, amit én a földi paradicsomnak tartok már az első találkozásunk óta. A Királyházáról felvezető, véget nem érőnek tűnő emelkedést produkáló ösvényt kezdetben a patak mentén még böglyök hada zümmögte tele, nagyokat csípve az arra tévedőkbe (a két vándorral – akikkel szembe találkoztunk is mesélték – hogy egész nap a böglyökkel hadakoztak), ám amint megkezdtük kapaszkodásunkat a bérc felé, a vérszívók tömege is elmaradt. A gerincen enyhe légmozgás és mennyei csend, béke fogadott. Gyors és ellentmondást nem tűrő tüzifa-gyűjtésbe fogtunk, hogy még a naplemente előtt elkészüljünk a tűzzel és nekifoghassunk mihamarabb a lakomához.
Amint másnap az elektronikus médiából értesültünk, nagyjából a második üveg bor kinyitásakor, este fél 11 magasságában adta ki az Országos Meteorológiai Szolgálat az ország középső és északi részére a narancssárga riasztást. Mi erről mit sem tudva élveztük az élénkülő kellemes légáramot, mely egyre nagyobb intenzitással próbálta a zsarátnokot kiragadni a szalonnáink alól. Aztán mire már a hamuban sült krumplit is befaltuk, a szél ereje már viharosnak volt mondható – ennek köszönhetően hamar hálózsákjainkba bújtunk a tűz mellett és néhány álomba ringató jó szó mellett elszunyókáltunk.
Én az éjszakai viharból csupán annyit tapasztaltam, hogy egy számomra beazonosíthatatlan időpontban arra riadtam; arcomba sűrűn záporoznak az esőcseppek. Félálomban konstatálva az elkerülhetetlent, hasra feküdtem derékaljamon és fejemre húztam hálózsákom kapucniját, majd újra álomba szenderültem. Nem úgy Ádám, aki (amint azt reggel mesélte) előbb az eső elől a fák alá menekült, majd a viharos szél által tömegével leszaggatott ágak elől inkább visszatért a kitett gerincre, hogy ott váljon a természet erejének kiszolgáltatott áldozatává.

Arra riadtam, hogy vízben fekszem. Az első észlelés csak annyiban volt téves, hogy a polifoam-om ázott át teljesen, amin feküdni volt szerencsétlenségem. Körülöttem minden vizes: a bakancsom, a ruhám, a hátizsákom és a Börzsöny. Elhessegetve magamtól a hirtelen jött gondolatot, hogy alsógatyában ereszkedek vissza a kocsihoz, inkább bátortalan mozdulatokkal magamra húztam a frissen kicsavart nadrágomat és azzal nyugtattam magam, hogy kánikulában ez jól eső … csak még nem volt kánikula.
Ádám ébredését követően Aigner Szilárd édesanyja került képbe pár mondat erejéig, aztán kellemesebb témá(k)ra váltottunk.
Hát ilyen fennforgások után mentünk dolgozni pénteken…

Hunyadi-túra (Erdély)

'09.07.04 - '09.07.11

INTRODUCERE
Szombat reggeli szmog szénhidrogénjeinek milliárdjai sokkolják szaglószerveink és motorhangok dübörgése rezegteti zavaró intenzitással dobhártyáinkat a Hungária körút mentén. Innét az érintetlen természetért rajongó vándor csak elszakadni vágyhat.
Ilyen környezeti viszonyok között mosolygunk egymásra még félszegen, tekintetünkkel közeledőn tapogatózva, miközben buszunkat kutatjuk, ami ötünket reményeink szerint mai napi szálláshelyünkig szállítja, Vajdahunyad szomszédságába. A jövőbe vetett pozitív elképzeléseink több helyen buktatókat tartalmaznak, melyek mélységéről csupán határlépést követően szembesülünk.
A csapat hölgytagjai tisztelnek meg színes társaságukkal az út során (Ottó és Miklós Vajdahunyadon csatlakoznak hozzánk az indulásnál), így abban a kitüntető becsben részesülök, hogy egyedüli férfiként szórakoztathatom őket lehengerlő humorommal egy teljes napon keresztül, ily módon varázsolva édesebbé a többórás utazás monoton fáradalmait. A kisbuszon sikerül szert tennem az egyetlen olyan ülésre, ahonnét esetleges erőteljes fékezés, éles kanyarodás, vagy baleset esetén szabad utam van a döbbent arcú utasok mellett egy 5 méteres akadálymentes fejjel előre lebonyolított repülésre a szélvédőig, hogy ott azt átszakítván az aszfaltúton nyerjek végül kényelmes fekvőpozícióra. A beígért klimatizált jármű levegőtelensége tajtékfolyamokat indít meg a testem különböző pontjain, ezáltal reagálva szervezetem kialakuló túlmelegedésére, így a hölgyek szórakoztatása nem csupán feladatommá válik, hanem védekező reakcióvá is, hogy leplezzem a hajnali fürdést követő kozmetikumok szégyenteljes megsemmisülését a bőrömön lévő zsírsavképző baktériumok, gombák bomlástermékei által kibocsátott jellegzetes szag agresszív térnyerését követően. De legalább úton vagyunk! Igaz csupán a határig jó irányban, mivel azt követően sofőrünk határozott kormánymozdulattal keletnek navigálja buszunkat a kanyargós Királyhágón keresztül, megcélozva Kolozsvárt, ami csaknem 200km-es távolságra fekszik mai napi úti célunktól – de legalább van Hunyadi kötődése. Marcsi áll sarkára ültében a bakon és ellentmondást nem tűrő határozottsága rövidesen megoldást fial; Mátyás királyunk szülővárosának főterére érve egy másik személyszállításra alkalmas jármű áll készen, hogy haladéktalanul továbbvigyen bennünket, ez alkalommal már tényleg a helyes irányba.
Véget nem érőnek tűnő utunkon Bánffyhunyadon áthaladva szájtátva csodálhattuk a gyomorforgatóan ízléstelenül felhúzott cigánypalotákat, Királyhágó szerpentinjein az árusok ínycsiklandozó gombákkal teli kosarait és az út mellett láthatóan tudatosan elhelyezett szeméthalmokat az enyészetnek felajánlott egykori ipari létesítmények árnyékában.
Csernakeresztúr kicsiny falu, elveszve Déva és Vajdahunyad közt félúton, ezidáig esélytelenül próbálkozva, hogy a térképen jelölést kapjon. Fábiánék, vendégházuk kertjében várnak miránk, amikor 11 órás utazásunkat követően célba érünk náluk – ők szolgáltatják a „nulladik éjszakai” fedelet számunkra. A kellemes fogadtatás Fábián úr párlatában ölt testet, mely jól esően csordogál perisztaltikus mozgással gyomrunkba, előkészítve ezáltal azt az elkövetkező finom sülteknek és társaiknak. A jó szívvel kínált boruk inkább csavaros kupakú, műanyag palackozásban képzelhető el számomra, amint az utca számkivettetjei isszák, kiknek szervezete inkább felkészült; ők már évtizedekkel ezelőtt kidolgozták a lőre hasznosításának folyamatát, ahol az amiláz enzimtől, a gyomor savfürdőjén keresztül egészen a rectum-ig kap újra megbecsülést a sommelier által halálra ítélt zsákutcája a cefrének. Mindezek miatt a borukat illető udvarias visszautasítást követően a hölgyekkel a lugasban kellemes diskurzusba fogtunk, mely az idő múlásával az éberen töltött idő alatt felgyülemlett alvásszükségletünkre való tekintettel a helyi 10 óra körüli naplementét még közösen kiélvezve békés álomra hajtottuk fejünket, felkészülve a másnapi indulásra.

’09.07.05.

A VÁRIG
Csernakeresztúrról Vajdahunyadig lekűzdendő távolság elhanyagolható, ráadásul a busz fél óránként jár. Az árnyéktalan buszmegállótól alig arrébb, a nehezen áthatolható kátyúkkal tűzdelt helyi főközlekedési útvonal közvetlen szomszédságában, málló színezettel hivalkodó, stílustalan „Hunedoara” tábla hivatott büszkén tudatni az erre tévedőkkel, hogy Vajdahunyadra érkeznek. Számomra nehezen átérezhető lelkesedéstől vezérelve az összes, velem ellentétes nemű kaland-társam lekűzdhetetlen késztetést érezve a táblával állóképen megvalósuló két dimenziós megjelenülésükre, csaknem sikongva követelik a közös felvételt. Szorult helyzetemből a busz megérkezése ment ki.
Vajdahunyad városa dőledező, romos, egykori virágzó kohászatára emlékeztető ipartelepei között közelíthető meg. Némi vizuális felüdülést csak a település közepére felhúzott Mikszáth Kálmán által is csupán a „várak királyának” nevezett erődítmény nyújt. Itt laktak egykor oly’ neves történelmi alakjaink, mint Fráter György, Tinódi Lantos Sebestyén, Török Bálint, Szilágyi Erzsébet … etc, és (ha a hölgyek rám bízott pakkjai alatt végelgyengülésben ki nem múlok) személyesen is bebarangolhatjuk e (sz)épen maradt vár(unk) kerengőit, folyosóit.

INDULUNK!
Forgó kamerával a háta mögött üdvözöl Gábor a vár udvarán, s együtt vonulunk a hűs árnyat nyújtó, a fölöttünk magasodó várkastély hangulatához tökéletesen alkalmazkodó kávézó teraszára, ahol Esztivel egy jól megérdemelt kávé-sör menüvel ajándékozzuk meg magunkat. Nem sokkal később Miklós és Ottó is megérkeznek, s már ők mutatják be nekünk Leventét, az ifjú csíki régészt, aki egy személyben fogja az elkövetkezőkben megtestesíteni a bennünket segítő háttércsapatot.
A várba egy hosszú hídon jutunk be, ahol alkalmi idegenvezetőnk a monumentum bemutatását a legapróbb részletekig történő lebontásban meg is kezdi. A belső udvarba érve figyelmem élénkül, tekintve a bent uralkodó kellemes hűvösre, valamint az elénk táruló látványra.

Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: Bethlen Gábor 17. század eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. 1725-től a kincstári uradalom hivatalai kaptak benne helyt. 1807-es látogatásakor I. Ferenc elrendelte felújítását, de a munkálatoknak 1818-ban egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. A szabadságharc után a járási hivatalok is a várban működtek. 1854-ben ismét tűz pusztította. 1868-ban Arányi Lajos népszerűsítő kampánya nyomán közadakozásból kezdték meg az évtizedekig elhúzódó helyreállítást. Eredetileg Rudolf főhercegnek szánták, a magyar nemzet ajándékaként. A helyreállítást előbb Schulcz Ferenc, majd 1870 és 1874 közt Steindl Imre irányította. Ők a kor felfogása szerint egységesen gótikus stílusúvá igyekeztek „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be (ezeket a változtatásokat később részben kijavították). Steindl alakította ki a tetők mai formáját. Tudományos igényű restaurálása Möller István nevéhez köthető (1907–1913). 1956 óta ismét folyamatos helyreállítási munkák zajlanak a várban.Négy hatalmas pillérre támaszkodó fahíd vezet át a Zalasd által kivájt mély és széles árkon. Baloldalt, a város felőli parton építtette Bethlen a huszárvárat, amelyben hajdan raktárak, a tiszttartók helységei és a vadászkutyák ólai álltak. A Kaputorony az 1440-es években épült, korábban a bejárás pont az ellenkező oldalon, a várudvar déli sarkában található Ókaputornyon át esett a várba. A Kaputoronyból nyílik a lejárás a kazamatákba.Nyugati oldalán húzódik a vár palotaszárnya, amely Hunyadi János alatt épült. Ennek alsó szintjét a lovagterem foglalja el, falán 17. századi freskóval. A felső szinten található az ún. Országház, nevével utalva rá, hogy Hunyadi kormányzósága idején itt zajlottak le a fontosabb tárgyalások. Bethlen a Kaputorony és a palotaszárny közötti, korábbi védelmi teret „asszonyház”-zá építette át. A palotaszárny külső, erkélyes-fiatornyos szerkezetét a korábbi, védelmi célú építmények felhasználásával alakították ki.A Kaputorony keleti oldalán kívülről a Buzogány-torony és a Corvin János-bástya zárja le az ún. Aranyházat, amelynek belső falához 1458 után Szilágyi Erzsébet építtette a Mátyás-loggiát: ez az első fennmaradt reneszánsz építmény Erdélyben. Rajta korabeli, későgótikus freskó látható.Az Aranyházhoz délnyugatról csatlakozik a várkápolna. Ez eredetileg 1442 és 1446 között épült, de Bethlen jelentősen átépítette. Arrébb tolta a boltozatot, belső összeköttetést létesítve az Aranyházzal. Az Aranyház és a várkápolna alá Bethlen kívülről ágyúteraszt építtetett.A várkápolna délnyugati oldalánál egy kisebb udvaron áll a vár kútja, melynek kávájára egy török rab a 16. század közepén, arab betűkkel a következő török nyelvű feliratot véste: „ezt Hasszán írta, a gyaurok foglya a templom melletti várban”. A vár keleti oldalának további szakaszát a Bethlen-szárny foglalja el. Ezt a 19. századi helyreállításkor Rudolf főherceg személyes céljaira szánták. Belső felén látható a Steindl-féle beavatkozások ma is látható legjelentősebbike: a neogótikus loggia.

A vár minden említésre méltó zugát bő fél óra alatt be is járjuk és már a várfalnál gyülekezünk indulni az első etap-ra, aminek végcélja Piski, valahol a beláthatatlan távolba veszve.
A helyi elöljáróság vezetésével a városhatárig sétálunk együtt, szájtátva konstatálva, hogy az ízlésficamos mérnökök keze, akik Bánffyhunyad cigánypalotáit megtervezték, ide is elér. Az egyik előtt kisbolt, tompán zúgó hűtője Ciuk sörökkel teli, így az útmenti szomorúfűz áldásos árnyékát kihasználva csendes pihenőre térünk, hogy annak ideje alatt kellően feltöltődhessünk a reánk váró forró gyalogútra. Mert az valóban forrónak bizonyul! Az elindulást követően Gábor mesél hosszan a zsil völgyi bányászat hanyatlásáról és azok áldozatairól – a háttérként szolgáló látkép teljes átélést biztosít. A sors úgy hozza (és mennyi ehhez hasonló lesz még a túra során!), hogy a következő, nem is olyan távol fekvő kis falu határában kocsma invitál mosolygós törzsvendégeivel és hűs palackozott italaival. Eredetére büszke magyar bácsika meghatottságtól párás tekintettel ül át hozzánk beszélgetni, kimondatlanul is belefásulva az 1920 tavaszi, nehezen feledhető békediktátum rá nézve is szomorú hatással szolgáló határmódosításaiba.
A Pusztakalán-i úthoz vezető határozott iránymutatásnak köszönhetően csaknem teljesen rossz ösvényen indulunk neki nagy zsákjainkkal a Hunyadi-túra első komolyabb szakaszának, de hála megérzéseinknek, valamint Ottó GPS-ének egyértelmű utalásaira, éppen időben tör ránk a megvilágosodás és a környék legmagasabb pontját megcélozva nekivágunk a meredeknek. Izomsejtjeink rostjai hirtelen erőkifejtő munkába fognak lábainkban, valamint egyre gyorsuló ütemben cseréljük az éltető oxigént a szervezetünkből távozó feleslegessé vált szén-dioxiddal. Amire hosszú évek óta nem volt esetemben példa, most érezhetően az ajtón kopogtat: talpamon az aszfalton való kitartó haladás eredményeként, adott bőrterület nyomása és surlódása miatt a bőröm felső rétege kezd elválni az alatta fekvőtől és az egymástól elvált két réteg közti területet szövetközti folyadék kezdi kitölteni. Szomorúan konstatálom, hogy amennyiben nem térünk le a keményre döngölt, inkább gépjárművek haladására szánt közútról valami hegyi ösvényre, úgy nő az esélye, hogy véredényt sértsek és vízhólyag helyett vérhólyag keletkezzen lábam legalsó részén. Fogaim közt elmormolt pogány imám meghallgatást nyer: balra, dombon át földút kanyarodik Pusztakalán irányába, melyet ütemes haladásunk érdekében használatba veszünk. A félreeső út nyugalmában szűk, vegyes nembeli csoportra bukkanunk, akik láthatóan élvezettel adóznak Héliosz-nak, a nap görög Istenének, fedetlen testüket az ég felé fordítva. Talán az utolsó kanyarig abban bíznak, hogy a kis csapat más utat választ, de rövidesen rá kell ébredniük, hogy csupán első- és másodlagos nemi jellegeik hirtelen történő szende elfedése jelenthet csak kiutat szorult helyzetükből. Hogy még egyet belerúgjunk szerencsétlen ismeretlen helyi naturistákba, és ezzel növeljük a bennük irányunkban kialakult ellenszenvüket, a dombtetőn táborozunk le egy kicsit pihegni, ahonnét nem csak rájuk nyílik tökéletes rálátás, hanem a Kárpátok közeli vonulataira is, melynek egy közeli völgyében tomboló vihar egyértelmű jelei bontakoznak ki tekintetünk előtt. „Ha innét nem látni a mai uticélunkat, akkor nagy szarban vagyunk!” – szól az igaz szó így 3 óra magasságában, s ha tudnánk, amit itt még nem, akkor már temetnénk magunkat. Az ereszkedés Pusztakalán felé egy kies kőbányán keresztül áthaladva éri el csúcspontját, ahová betévedve szinte mindenki meg van bizonyosodva a maga igazáról, de végül pironkodva elismerve helytelen döntéseinket, fejleszegve Miklóst követjük, aki már a látóhatáron a település szélső házai közt élvezi a helyi kutyák vicsorgással vegyített ugatásait. A pihenő során az arcomba köszönő kamerának még bizakodva nyilatkozom, hogy már nem lehet sok hátra a mai leküzdendő távolságból, ám előbb Levente, majd később a szűnni nem akaró táv ennek ellenkezőjét igazolja. Folyó mentén hosszan vezet a makadámút Piski felé – árnyék sehol. Tartalékolt vizünknek is kezdünk a végére érni. Jobbunkon, a parton fürdőzésből hazaigyekvő helyieket látni, akiknek látványa arra ösztönöz bennünket, hogy a meredek folyómeder falán aláereszkedve, frissítő vízben leljünk felüdülést. Jómagam a további vízhólyagok keletkezését elkerülendő a partról szemlélem a boldogan pancsoló Marcsit, Ottót és Esztit – utóbbi fürdőzését kisebb sziklák közvetlen közelébe dobását követő fröcsköléssel próbálom még színesebbé tenni, mintegy utalva arra, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is képes elragadó humorom a felszínre törni. Eszti véleménye a helyszínen sem kapott hangot és itt sincs helye annak kinyilvánítására, tekintettel a rám nézve vélelmezhetően negatív tartalmára. A rövid, de kellemes pihenőt magunk mögött tudva határozottabb tempóra kapcsolva haladunk még jó ideig közvetlenül a folyó mentén, majd toronyiránt balra térünk a falu felé. A női megérzéseire hivatkozó Eszti unszolására beiktatunk még egy 10 perces kerülőutat a szántásban lábaink között szaladgáló patkányok és pockok társaságában – ami végül zsákutcának bizonyul. Csak e kitérő után találunk rá a helyes útra, ami előbb egy kiskocsmához vezet Bennünket, majd amonnét a Piski-i paplakhoz, ami az első napra a megnyugtató végállomást jelenti számunkra.

szESZTIlalom
Első találkozásunkkor még nem hittem volna, hogy a kettőnk közti ismeretség ennyire el tud mélyülni. Voltak a csapatban, akik már nálam jobban ismerték, így tőlük hallottam előzetesen sok jót felőle, de hogy a társasága ilyen extázist okozhat hosszú távon, azt magam sem reméltem. Amikor az étteremben Miklós mellett ülve egy lopott pillanatot elcsípve először az ajkamhoz ért, éreztem, hogy elvesztem. Régen érzett bizsergés futott végig a gerincemen, de elkötelezett lévén igyekeztem első benyomás alapján nem vonni le messzemenő következtetéseket. De amint a közvetlen kontaktusok sokasodtak, és belső értékei robbanásszerűen törtek elő, már képtelen voltam ellenállni neki.
Ki kell hát mondanom: az Ursus kellemes! Nem döntöttem rosszul, amikor hagyatkoztam a többiek tanácsaira, és megkóstoltam a románok borsodiját. Még tisztázatlan, hogy az ízlelés során hogyan tevődik át az információ az érzéksejtekből az afferens idegekre, amelyek továbbvezetik az agyba, de kijelenthetem, hogy az Ursus neuronális feldolgozása azonnali pozitív visszajelzéseket produkált.
A vacsora is kiadós. Leventével és Miklóssal sikerül egy kellemeset beszélgetnünk a hegymászásról és annak rejtelmeiről – előbbi maga is nagy rajongója a Kárpátok hegyeinek, szikláinak. Az asztal túlsó végén a lányok mélyültek bele a pletykálkodásba.
Nem kívánok mély jellemrajzokba bocsátkozni, de alkalmanként pár szó erejéig ki kell térnem társaimra. Itt van rögtön Eszti: kisugárzása teljesen magával ragadó! „Harminchatos” mosolya jelképévé vált egy pillanat alatt, a fotózás és természet iránti rajongása pedig tökéletes egységet alkotnak. A többiek általános jókedvének egyértelmű megalapozója. Őt látva és hallgatva kételkedés nélkül hisszük, hogy a recesszióba süllyedt világ csupa jó dologból áll.
Gábor éjszakai horkolása, Eszti kacajának kontrasztjaként jelentkezik. A belőle előtörő (a törzsfejlődés során valószínűleg a ragadozók távoltartására szolgáló) hangok a legelvetemültebb ellenségeiből is szánalmat ébreszthetnek, amint hallhatóan az életéért kűzdve próbálja azonos frekvencián tartva rezegtetni a lágyínyét. Ezen éjszakai tevékenységére megfelelő helyet mértani pontossággal választotta ki lefekvés előtt: a fiúk számára fenntartott szoba középső ágya mellett még egy lezárt, de rosszul szigetelt ajtó is nyílik a lányok hálója felé, így téve próbára minden fronton a horkolásra érzékeny aludni vágyókat. Közvetve Gábort okolom továbbá a vérszívók tömeges megjelenéséért is, minthogy a köztudottan rosszul látó nőstény szúnyogokat többek között a kilélegzett szén-dioxid vezeti el áldozatukhoz, márpedig Gábor a leszűkült toroknyílásán akadályoztatva a légáramlást, hallhatóan jelentős mennyiségű elhasznált színtelen gázt présel ki tüdejéből. Ezek folyományaként napkeltéig a társaság ádáz harcot folytat a lefekvéskor rendelkezésére álló vérmennyiség megőrzése érdekében.

’09.07.06.

SAGABONA KUNJANI WENA
Aki azt állítja, hogy kipihenten ébredt, az hazudik! A fény hiánya ugyan a tobozmirigy stimulálásával növeli a melatonin termelését, ez pedig elősegíthetné az elalvást, ellenben ennek az elméletnek Gábor horkolása és a dalos szúnyogok kitartó muzsikája komoly pofont adott az elmúlt órákban. A társaság hangulatára és túláradó jókedvére jellemző, hogy széleseket mosolyogva elevenítjük fel első közös éjszakánk élményeit és együtt próbálunk rájönni, hogy ki lehetett annak a női hangnak a tulajdonosa, aki a Gábor mellett rosszul szigetelt ajtó mögül, az éjjel kettő körüli dörömbölést követően egyértelmű felszólítással szolgált : „Kussolj, Körmi!”
A teraszon sebtében befalt reggeli elfogyasztása után nem sokkal már Piski kanyargós utcáin követjük a GPS jeleit a történelmi vonatkozásokat is magáénak tudó Kenyérmező felé.

A Kenyérmezei csata (románul Bătălia de la Câmpul Pâinii) az Alkenyér (Zsibód) melletti Kenyérmezőn történt ütközet 1479. október 13-án a magyar sereg és a törökök portyázó serege között, akiket havasalföldiek is támogattak. A helyszín Királyföld nyugati oldalán, Hunyad vármegye határánál van, mely a Maros déli partján helyezkedik el. A helyet pontosan fel lehet mérni, mert az ütközet helyszínén az erdélyi vajda kápolnát épített, s ennek maradványai egészen a 20. századig megmaradtak.A csata az addigi legjelentősebb győzelem volt a Magyarországot támadó portyázó törökök felett, akik vereségük után már nem próbálkoztak az 1479. évihez hasonló betöréssel.

A fölénk magasodó Kenyérhegy sasbércként emelkedik ki környezetéből és impozáns látvánnyal szolgál az erre tévedők számára. Ráadásul olyan kivételezett helyzetben vagyunk, hogy a bennünket támogató technika egyértelműen pozitív információkkal szolgál: a hegyen átkelve óriásit rövidítünk a mai útszakaszból, ráadásul nem kell aszfalton koptatnunk bakancsainkat. A házak közül a hegyoldalba érve szemünknek és lelkünknek is kedves látvány tárul elénk: lábaink alatt a Maros kanyarog sötéten, s valahol a nagyon-távolban Vajdahunyad vára is felcsillan – nehéz elhinnünk, hogy abból a távoli pontból indultunk el tegnap délben. A lábainknak is felüdülés a réten történő hosszú gyaloglás, melynek minden pillanatát igyekszünk maximálisan kiélvezni. A hegy túloldalán leereszkedve széles, bár (gyakran szúrós) bokrokkal sűrűn benőtt ösvényt találunk, mely Nagyrápolt felé vezet bennünket. A falu határában a helyes menetiránynak tűnő széles út helyett a gárda egy csapásnak is alig nevezhető szakaszon lépdel kitartóan a szántás labirintusába, majd elveszünk a település szélső házainak kerítései mentén. Kilátástalannak tűnő helyzetünket Klári kommunikálja kielégítően, amikor egy kertjében dolgozó hölgyet zökkent ki monoton tevékenységéből és jóindulatára támaszkodva az itteni viszonyok közt meglepően ebmentes portáján átkelve vezet bennünket a falu egyik szélső utcájára. A romos református templomhoz kanyargó rövid távolságot, fenyegető ínye által közrevett metszőfogai csattogtatásával önnönmagát szemünkben ellenszenvessé tevő kóbor eb igyekszik színesebbé és tartalmasabbá tenni. A dombtetőn romjaiban is kedves szent építmény szomszédságában állagát tekintve hasonló kastély, melyek fáinak terebélyes lombkoronái áldásos árnnyal szolgálnak pihenésül. Ideiglenesen agyam funkcióit csupán a létfenntartó feladatokra összpontosítom, így a többiek által is látható együgyű arckifejezésem pontosan tükrözi aktuális szellemi állapotomat. Az elme azon cselekedete, aminek célja, megoldáskeresés különböző problémákra tehát most esetemben intenzitását tekintve elhanyagolható.
Bárgyú semmittevésemből a társaság aktivitása zökkent ki és a falun áthaladó vándorokkal nem szimpatizáló eb csendespihenőjét kihasználva, bő tajtékfolyamokat csorgatva gerincünkön, Bobálna falva felé indulunk. A kezdeti tétovázást követően a helyes csapást fellelve, az út mentén sétálunk szótlanul, amíg alig pár lépést követően a hátunk mögött tornyosuló felhőknek jelentőséget nem kezdünk tulajdonítani. Minthogy a fellegek vizuális információinak feldolgozása az én retinámon keresztül alakult idegi jellé, társaim élceinek célpontjává is én váltam; állításuk szerint én érdemem lesz, ha nyakunkba szakad az ég, minthogy negatív kisugárzásom szerintük vonzza a légkörben lebegő apró vízcseppek halmazát. Elhanyagolhatóan rövid pihenő beiktatását követően, az égiháború hallható, a villámlás hatására bekövetkező intenzív hangjelenségek tucatjainak zenei aláfestésében szaporázzuk lépteinket Bobálnáig, ahová beérve szikrázóan kék ég és egy kapura aggatott sörös cégér fogad. Amennyiben magunkat északi pólusnak, és a kiskocsmát déli pólusnak tekintjük, úgy a mágneses mező poláris alkalmazásának fizikai szabályaként vonz bennünket az egységbe és az azonos nyelvismeret hiánya miatt fellépő testbeszédünk eredményes alkalmazásának bizonyítékaként rövidesen hideg sört fogyasztunk az árnyasban.

A SÍRÁSÓK, NOMEG AZUTÁN
A szervezetünkre is kielégítően ható pihenőnket befejezve, újra, a felhők között létrejövő elektromos gázkisülések látványa késztet mielőbbi tovább haladásra. A falu határában szépen gondozott temető állóképen történő megörökítése által motiválva térünk be oda, összetalálkozva a sziesztájukat végző helyi sírásókkal. Közel sem irigylésre méltó munkájukkal ellentétesen, arcukra kiülő széles mosollyal fogadnak bennünket, majd ráébredve arra a tényre, hogy a verbális kommunikációnk alapjaiban fut zátonyra, önzetlen felebarátságukat bizonyítandó egy farzsebből elővarázsolt párlattal vesznek le bennünket a lábunkról – a szó átvitt és pontos értelmezésében egyaránt. Amint stabil mosolyuk miértje egyértelművé válik számunkra is, a tőlük megörökölt vigyorral kétoldalian szimmetrikus megjelenítésben a fejeinken hagyjuk magunk mögött Bobálna számunkra a tervezettnél több eseménnyel szolgáló kis falvát. Az égi morajlás csodaszép felhőjátékkal kedvez nekünk majd’ egy órán keresztül, mígnem a Maros partjára lekanyarodva véglegesen túltelítetté nem válik a levegő és meg nem kezdődik a vízkiválás. Társaim közül többen esőkabát alá rejtik testük, ám én kifejezetten élvezem a vállamon szétcsapódó esőcseppek jótékonyan hűs hatását. A csapadék intenzitása komolyabb említést nem érdemel – talán tíz perc sincs és már nyomát sem látni. Így érjük el Algyógy szélső házait, ahová az elmondások szerint monszun-szerű zivatar hullott az elmúlt órákban.
Ezidáig nem említettem, hogy Bobálna kiskocsmája előtti árnyékban pihenve, a szomszédban lakó román bácsika milyen kedves gesztussal élt felénk, amikor saját szüretelésű almával kínált bennünket, ezzel frissítve a megfáradt vándorokat. Alig pár km-rel arrébb, jelen becsületsüllyesztő előtti fűzes alatt pihegve a bobálnaihoz hasonló szíves kínálást élünk meg – a mellettünk lévő asztaltól pattan fel egy kedves úr és hoz nekünk frissítő, vitamindús gyümölcsöket. Nem tudni, hogy miket gondolnak rólunk ezek a kedves helyiek, de bennünket önzetlenül barátságos megnyilvánulásaikkal teljesen lekenyereztek és egyszer esetlegesen megírandó memoárjainkban csakis pozitívan leszünk képesek nyilatkozni róluk.
Algyógy egykori római fürdőjének közvetlen szomszédságában, a hegytetőn foglalt mára szállást nekünk Levente. A hallott monszun nyomai itt egyértelműbbek, mint lent a faluban. Egy arctalan, interurbán is felvállaltan jobber hős hazafi iménti ténykedésének folyományaként, míg Levente és Ottó a környék rendfenntartó szerveivel ismerkednek, mi egy véletlen utcai találkozást követően Esztivel barangoljuk be Algyógy fürdővárosi részét, majd visszaérve panziónkhoz Miklósért kiáltunk, hogy a teraszra kiülve szórakoztassuk kölcsönösen egymást vidám történeteinkkel. A harsány hangulatot kicsivel később Ottóék visszatérte tovább színesíti, így görbülve bele a hűs, Hunyad vármegyei éjszakába…

’09.07.07.

SZADÓKA
A reggeli kávé elfogyasztását megelőző időszakról nincsenek emlékeim. Amikor azonban már Algyógyalfalu felé bakancsom sarkát ütemesen emelgetve, Miklós balján haladok, véráramom érezhetően pezsdül.
A Szent István-vándorlás, majd a Hunyadi-túra megálmodója több alkalommal is bizonyította, hogy sajátságos humora tartós szórakozást nyújt a megfáradt zarándok-társ(ak)nak, s most sem hazutolja meg önmagát. Mackós mormogása a legváratlanabb pillanatokban képes jól elhelyezett gegjeivel mosolyra, avagy kacagásra késztetni beszélgető társait. Mindamellett laikus számára első ránézésre elképzelhetetlen tempót diktálni képes, ezzel szolgálva sokszor felvezetőként a túra során.
A délelőtt első szakaszában lehengerlő társaságomat rákényszerítve haladunk egymás mellett, folytatva a tegnap, az algyógyi teraszon félbeszakadt eszmecserénket. Tesszük ezt egy patakon átívelő hídon megejtett pihenőig, ahol Eszti csapódik mellénk, reá oly’ jellegzetes jókedvével emelve tovább a hangulatot. Talán első alkalom, hogy érezhetően sarokba sikerül szorítani szurkálódásoktól sem mentes viccelődésünkkel, s ezzel zökkenteni ki egy pillanatra kiegyensúlyozottságából, ám észrevéve túlkapásunkat, visszavonulót fújva hagyjuk magunkat megetetni általa frissen szedett erdei gyümölcsökkel – túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a tenyeréből eszünk. Mivel Eszti lelki megsemmisítése sok energiát vesz ki belőlünk, ezúttal kicsit lemaradunk a többiektől, akikre végül a következő település határában, (természetesen) árnyasban találunk.
A megvilágított, át nem látszó test mögött a fény egyenes vonalú terjedése miatt keletkező fénymentes, sötét térrész ismét átmeneti felfrissüléssel szolgál. Eszti jóindulatának és óriási biológiai jelentőséggel bíró, színtelen szagtalan palackban tárolt folyadékának hála, a kiszáradástól is megmenekülök. Így válok alkalmassá a következő kisboltig hátralévő túraszakasz lebonyolítására.
A falut magunk mögött tudván, egy elektromos kisülés hevíti fel rövid idő alatt a levegőt, ami lökéshullámot hoz létre, mely hanghullámként terjed tovább a levegőben, mintegy 343 m/s sebességgel csapódva akusztikus érzékelő szervünknek. Önkéntelenül is az égre tekintünk és azonnal fogadom Ottóéktól a kritikai észrevételeket – itt szeretnék hivatkozni a tegnap megesett kalandjaink leírásában foglaltakra. Gott sei dank! – ezúton üdvözlöm a vidék kicsiny létszámú szász lakosságát! – ; ez alkalommal (egyelőre legalábbis) csupán az égi muzsika szórakoztat bennünket a távolból, s csak az egyre újjászülető izzadság folyamok nedvesítik testünket. Mire felfognám, hogy mennyire elcsigáz a fáradhatatlan társaimmal való lépéstartás, addigra ismét árokparton találom magunkat, karnyújtásnyira tőlem kellemesen hűs palackozott, szénsavban dús malátaszörppel. Nevére most valóban rászolgáló árnyékszék nyújt segítő jobbot a kisboltot üzemeltető család kertjében a ki nem izzadott folyadékmennyiség eltávolítására, ahonnét visszatérvén a többiekhez Leventét fogadjuk, az általa meghozott jóhírrel: egy helyi polgármester felajánlásának köszönhetően, az elkövetkező éjszakánkat az ő hegyoldalban fekvő, luxustól mentes vadászházában tölthetjük. És örvendünk vala…

A VADÁSZHÁZBAN
A krónikához még feltétlenül hozzátartozik, hogy alig pár lépésre az imént alkalmazott betonozott árokparttól egy újabb boltra lelünk, ahol a hirtelen megtervezett esti lakomához a hozzávalókat anyagi ellenszolgáltatás fejében beszerezzük. Ennek folyományaként kezünk padlizsánt, burgonyát, szalonnát, kolbászt… s rengeteg egyéb földi jót markol, de szükségesnek tartom a felsorolásba belevenni a két literes palackozásban megvásárolható Hategana sört is, mely esti jókedvünk meghatározója lesz. A rengeteg, sütéshez szánt alapanyag áramoltatásához kapcsolódó logisztika lebonyolítása Levente nevéhez köthető, így zsákjaink ezúttal nehezebbé nem válnak.
Jobbunkon sötéten kanyargó Maros hosszan kísér bennünket utunkon. Márti és Ottó egyre sűrűsödő célozgatásai arra engednek következtetni, hogy nyakunkon a vihar. Mindez nem gátol bennünket abban, hogy az első szimpatikus fekvést kínáló partszakaszon aktív semmittevésbe fogjunk, amit a szándékos testmozgás és a külső ingerekre adott reakciók csökkenése jellemez. Megkockáztatom; Miklós csukott szemmel kísért egyenletes hortyogó lélegzése nem megjátszott, de talán Ottó is vele alszik. A csendes pihenőt előbb égzengés, majd váratlan patacsattogás töri meg. A domesztikált páratlanujjú patás mögött a szemünkben hintóként megjelenő fakordé. Az események ilyeténmódon egymást követő sorozatát egyértelmű utalásként értelmezzük, s percekkel ezelőtti vegetatív állapotunkat meghazutolva pattanunk fel, majd egyértelmű céltól vezérelve intjük le a szekeret hajtó kedves helyi fiatalokat. A szívünknek oly’ kedves tákolmányon lelt pallókat ideális fekvő pozícióba magunk alá helyezzük és széles vigyorral arcunkon mosolyogjuk bele a világba elégedettségünket. Tesszük ezt még akkor is, amikor egy kellemes fekvésű völgy bejárata mellett ügetünk el kacarászva, mely leágazás mögött található az éjszakára nagyvonalúan felajánlott vadászház. Mit sem sejtő csapatunk a távolban elnyúló faluban köszön el jótevőitől és akaratlanul is távolodik erőltetett tempóval az éjszakai menedékétől. Egy kanyarokkal tűzdelt dombtetőn, a XXI. század technikai vívmányainak és a rendelkezésünkre álló térerőnek hála Levente értesít bennünket a vétett hibáról. Ráadásul megint elsötétül az ég…
Fülledt, vihar előtti időjárási körülmények között érkezünk a csermely átellenben fekvő oldalára felhúzott kedves faépülethez. A körülmények spártaiak (és itt nem a fegyelemre és az erkölcsökre célzok, de mégannyira sem a törvényhozó Lükurgoszra), de számunkra igazán kielégítőek. Talán egyedül a víz hiánya, ami feszültségforrás lehet…
A csapat miután előkészítette az esti lakomát, a megérdemelt pihenésébe kezd, attól függően, hogy ki felett hol szállt el a jóságos álomtündér. A tornyos gomolyfelhőkből aláhulló konvektív csapadék ekkor ér el bennünket, amit kihasználva tusfürdőt ragadok és alsónadrágig szabadítva magam a rajtam felhalmozott textíliáktól a természetes zuhany alá állok, megkezdve ezzel tisztulási folyamatomat. Legnagyobb megelégedettségemre a hirtelen körülölelő illatfelhő felmérhetetlen sebességgel váltja az iménti, a hónalji mirigyeim által termelt androsztenon szagát és ismét jól érzem magam a bőrömben!
Az eső elvonultát követően csendes tűzrakásba fogok, elégedetten tekintgetve a mély szuszogásba merült vándor-társaimra. Amint a nap újra kisüt, az eső utáni pára teszi fülledté a levegőt. Valószínűleg ennek is hatása van a többiek ébredésére, ahogy egyre-másra tűnnek fel a kertben, arcukon még az álomtündér csókjával.

HATEGANA HIÁNYA ÉS TÚLSÚLYA
Levente még kora délután elejtett megjegyzésének megalapozottságában bízva a csekély rendelkezésünkre álló természetes vízfolyásban kutatom a hűtött sörös palackokat – hiábavalóan. Gyűlölettel teli harag éled bennem iránta, mely érzés tompításában az empátiájukról a túra során többször is számot adó hölgyek működnek aktívan közre. A végső megoldást aztán Ottó leleményessége szolgálja, aki dacolva a többiek által a patak eredetéig folytatott kutató expedíciókkal, a házzal szemben halkan csordogáló forrás vizében lel hat liter ideális hőfokúra hűtött Hategana-ra. A csíki régész irányába diktált ellenszenvem azonnal mély tiszteletbe csap át, Ottót pedig barátommá fogadom.
A teraszon már készülnek a nyársak, Klári kitartó pyroman tevékenységének eredményeként pedig a ház mögött a parázs készen izzik a sütéshez. Jómagam egy nálamnál valamivel elhanyagolhatóbb, ám szellemi szintjét tekintve hasonló tuskóra ülve kortyolgatom csupromból a nehezen fellelt sörremeket, közvetlen közelségből élvezvén a perzselő zsarátnok erejét. Mámor nyila már a felszínt sérti. Társaságként sorra jelennek meg a többiek, akik úgy érzem, mára már felkészültek a Csík zenekar „Most múlik pontosan”-jának befogadására. A kezdeti dallamok hirtelen nem csupán a hallóidegekre, hanem a retinákra is kihatnak, s amint gyorsul a ritmus, jelennek meg az éji sötétben lelki szemeink előtt Renoir, Chagall, Dali, Monet, Rubens… etc. által egykor vászonra álmodott színorgiái. Azt kell mondjam, hogy a dal ütött. A kellő helyen, a kellő pillanatban elhelyezett hangok és a csend érzelmeket kiváltó elrendezése, mely nem utasít konkrét cselekvésre, viszont indulatokat kelt és gondolatokat ébreszt – és ezt a megfelelő emberekkel ismertettem meg, akik maximálisan értékelték is a hallottakat.
Kivégezve Leventével az utolsó rendelkezésünkre álló sörös flakon tartalmát is, a teraszra imbolygok, hajnalig tartó fekvő pozícióra szert tenni. Itt egyedüli társam Marcsi, akin láthatóan a kaotikus rendetlenség, a gondolatok szabadjára engedett fantáziálása álomként jelentkezik. Békés pihenését nem is szándékozom megzavarni horkolásommal, így azt elkerülendő hasra vágva magam húzom szemhéjamat a szaruhártyámra és adom át agyamat az alfa hullámok termelésének.

’09.07.08.

EL
A hajnali harmatcseppek erdei növények levelein megcsillanó vidám játékára magasról teszek, amint az ébresztő hangja kizökkent nyugodt pihenésemből.
Kócos tekintettel nézek körbe, konstatálva, hogy a többiek is szívesebben heverésznének még hosszasan gondtalanul hálózsákjaikban. De a vándorút terhe kötelességeket szül! Ezek közül rögtön az első a mai napon az az udvariassági látogatás, amit a polgármester úrnál teszünk, egy-egy kávé elfogadásával köszönve meg irányunkban diktált jóindulatát. A finomra főzött kávé mosolyunk alapvető meghatározója, amint szélesre csúszott alsó és felső ajkunk enyhe elválásakor kávézac köszön vissza lapát és véső alakú metszőfogaink közé ékelődve. Feledve a szájüregünket sokkoló érzékszervi tevékenységet, a legközelebbi kisbolt személyzetét győzzük meg arról, hogy jól járnak amennyiben nagy mennyiségű koffein-főzettel kedveskednek nekünk, ezzel annulálandó a polgármesteri hivatalban fogyasztottakat. A kisbolt alkalmazottjainak kedves gesztusait mi sem bizonyítja jobban, minthogy a polcról leemelt, még értékesítésre váró bögrékben szolgálják fel az innivalókat. (az aljukon sorakozó ár-cimkék árulkodóak) A kiegészítőként felszolgált literes tej palackozása a következő derültség-forrás: Miklós tanakodik hangosan arról, hogy vajon miként születhetett meg a dobozon található kockafejű tehén, fejbúbján egy katicabogárral, amint képregényekre jellemző szövegbuborékban dalolja, hogy „Tra la la la”.
És ismét derült a hangulat! A dombok közé érve mediterrán hangulatot árasztó növénycsoport köszön reánk, melyhez illik a kora délelőtti hőmérséklet alakulása is. Kedves tájakon, csodaszép vidékeken kanyarog az utunk, változatlanul a Maros parton haladva. Vurpár-ba történő dél körüli megérkezésünkig csak egyszer kocsmázunk, de annak üdítő hatása feledhetetlen. Ekkorra a hőség csaknem elviselhetetlen, és zsákjaink alatt görnyedve a mért celsius-ok is mintha hatványozódnának. Marcsiék kicsivel előttünk autót állítanak, tudakozódva egy romos kastély holléte felől, majd boldogan visszaintegetve eltűnnek annak belsejében és maguk mögött négy kerékkel port verve vesznek a távolba. Ideális esetben a kastélyhoz viszik őket, ellenben bennem annak a lehetősége is felmerül, hogy dél-amerikai rabszolga kereskedők áldozatává váltak. A felszabadításukra irányuló fellángolásomat Miklósék törik le, amint a kanyarban megbúvó sörös cégérre hívják fel figyelmemet. A lugas-szerű beltérhez vezető út akadályaként elénk gördített, zárt pléh kaput Miklós, túrabotjával történő kitartó ütlegelése, valamint éles hangon „Ollá!” kiáltásai tárják szélesre. A hűsben megpihenve néha eszünkbe jut a tőlünk elszakadt hölgyek sanyarú sorsa, de a sötét gondolatokat kölcsönös „egészségetekre” kiáltásokkal hessegetjük el magunktól.
Csaknem fél óra múltán egy útkereszteződésben egyesül újra a csapat, melyet újabb pihenővel ünneplünk egy kisbolttal átellenben, bőséges lakomát készítve magunknak az egységből felhalmozott felvágottak és primőrök karéjra vetésével.
Innét kíméletlen szakasz kezdődik Gyulafehérvárig a poros úton. Csaknem két órán keresztül a szikrázóan kék ég alatt kapkodjuk megfáradt és hólyagokkal tarkított lábainkat a mihamarabbi célba érés reményében. Fásultságunkat leplezendő beszédbe elegyedünk, mely hamar mélyszántású okfejtésekbe torkollik, miknek céltáblájává válok Márta és Ottó részéről. Utalgatásaik lényege torzult énem és alkoholfüggőségem, melyet magamnak sem merek beismerni, ezzel bizonyítva az általam folytatott struccpolitikát, minek folyományaként előbb-utóbb a szuicid hajlamaim felszínre törését követően öngyilkossággal végezhetem földi karrierem. Kettősük érvelése komolytalan vitát robbant ki, mely kellemes szórakozással feledteti a napkorong által kibocsátott sugarak kíméletlen erejét.
Fuvareszköz képében felmentő sereg jelenik meg, mely Alba Iulia határáig szállít bennünket, ezzel szolgáltatva újabb kalandot az amúgy sem unatkozó vándoroknak. Csaknem a központig tartó utazást követően rövid séta után a XIII. századi érseki székesegyházhoz érünk, ahol rég nem látott cimbora vár bennünket: Zutyu.

Már a vaskorban földvár állt itt, ahová a rómaiak később castrumot építettek. Itt állt Apulum, az ókori Dácia tartomány egyik jelentős városa. Erdélyt már a magyar államalapítástól kezdve innen kormányozták mint különálló egységet, itt székelt az erdélyi vajda. Püspökségét Szent István alapította 1009-ben. 1241-ben a tatárok teljesen elpusztították. 1277-ben Alárdi János vízaknai szász bíró fia bosszúhadjáratában felégette. Virágkorát a Hunyadiak és Bethlen Gábor alatt élte. Székesegyháza 13. századi, egy régebbi templom alapjaira épült. 1291-ben III. András országgyűlést tartott itt. 1442. március 22-én a város mellett csapott össze Hunyadi János hada Mezid bég 15 ezres seregével. Először a török, majd néhány nap múlva a megerősödött magyar sereg győzött. 1516-ban II. Ulászló megerősítését rendelte el. 1541-ben ide költözött Izabella királyné, itt is halt meg 1559. szeptember 15-én. 1558. szeptember 1-jén itt gyilkoltatta meg katonáival Balassa Menyhért Izabella parancsára a lázadó Bebek Ferenc, Kendy Ferenc és Antal nemeseket. 1571. március 14-én itt halt meg János Zsigmond fejedelem és az utolsó szabadon választott magyar király, akinek hamvai a Szent István által alapított székesegyházban pihennek. 1599. november 1-jén Báthory András feletti győzelme után Vitéz Mihály vajda diadalmenetben vonult be a városba, ahol az 1600. július 10-én megtartott erdélyi országgyűlésen fejedelemmé választották. 1602. június 29-én itt győzte le Giorgo Basta Székely Mózes seregét. A várost Mihály vajda és Basta is felgyújtotta, majd a tatár, később 1661-ben a törökök égették fel. 1603-ban Székely Mózesnek a függetlenségpárti magyarok és székelyek támogatásával sikerült a fővárost felszabadítania és 1603. május 8-án bevonult a városba, ahol ünnepélyesen megválasztották és beiktatták Erdély fejedelmének. Bethlen Gábor alapította a város református kollégiumát, amelyet 1658-ban a harcok elől Nagyenyedre költöztettek. 1629. november 15-én itt halt meg a fejedelem. 1642. március 4-én itt választják fejedelemmé I. Rákóczi Györgyöt, aki itt is halt meg 1648. október 11-én. 1657-ben II. Rákóczi György lengyel hadjárata idején a várost tatár seregek égetik fel, majd október 25-én a fejedelem itt mond le. 1704. július 8-án itt választották az erdélyi rendek fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet. 1715-ben újraszervezték a reformáció alatt megszűnt püspökséget. Új vára 1738-ban lett készen. 1785. február 28-án itt végezték ki a Horea–Cloşca-féle parasztfelkelés vezetőit. 1937-ben emelt emlékművük a Szent György-kapu előtt áll. 1848-49-ben innen irányították a magyarok ellen harcoló császári és román csapatokat.1910-ben 11 616 lakosából 5226 magyar (44,98%), 5170 román (44,50%), 792 német (6,81%) és 287 cigány (2,47%) volt. 1918. december 1-jén a románok nemzetgyűlése itt határozta el a Romániához való csatlakozást. Az egyesülést az Egyesülés Múzeumával szembeni volt tiszti kaszinó épületében mondták ki. Az ortodox székesegyházban koronázták román királlyá 1922. október 15-én I. Ferdinándot és feleségét.
2002-ben 66 406 lakosából 62 722 román (94,45%), 1836 magyar (2,76%), 1475 cigány (2,22%) és 217 német (0,32%) volt

A VÖRÖS LÁMPÁS HÁZ
A várfal tövében panzió vár a megfáradt csapatra. Az ott megejtett üdítő zuhany mindannyiunk felfrissülését szolgálja.
Míg a hölgyek megfáradva húzódnak vissza szobájukba, addig mi Esztivel kiegészülve a teraszon beszélgetünk Zutyuval. Ottó ős-magyar hajfonatának elkészültét követően a szemben fekvő étterembe tesszük át székhelyünket, ahol a folyamatosan duruzsoló Richard Clayderman gépzenéjét leszámítva kellemes hangulat fogad bennünket. Miklós szíves közben járásának és a berendelt szakácsoknak köszönhetően mics-ek megszámlálhatatlan tömege pirul a tűzön, ami a korsókban felhabzó csapolt sörön felül szolgálja ma esti jóltápláltságunkat. A lakomát egy (az elmúlt napok eseményeit alapul véve már természetesnek vehető) zivatar zárja az éj sötétjében, menekülésre késztetve bennünket, a panzió alagsorában non-stop nyitva tartó kiskocsmába. Az idő múlásával hatványozódva emelkedő árak aztán hamar ágyba zavarnak bennünket, feltöltődendő magunkat az eljövő nap során legyűrendő távra.

’09.07.09.

„MEREDTEN NÉZEK A TÁVOLBA…”
A szomszéd szobából átszűrődő alt és szoprán hangok csivitelésére ébredünk Leventével, a vele megosztott szoba fuldokló levegőtlenségében. A tegnap esti kiadós monszun után a fülledt levegő emlékeztet bennünket csupán arra, ami tegnap a lugasból menekülésre késztetett bennünket magunk mögött hagyva asztalunkon szomorúan üres sörös korsóinkat.
Álmos tekintetű, enyhén meggyötört zarándokok gyülekeznek oltalmat nyújtó ideiglenes szállásunk teraszán, ahol már kóbor cumullus-ok között erőlködőn fitogtatja erejét a hajnali nap fénye. Botjainkra támaszkodva és Ottó GPS-ére hagyatkozva indulunk Gyulafehérvár utcáin Marosszentimre irányába fejünket leszegve, nagyokat ásítozva. Nem kell sok, hogy az első utunkba akadó benzinkútnál információt kérjünk, miként lehet legegyszerűbben kijutni a nagyvárosból. A válasz pofonegyszerű: taxival! És az említett személyek szállítására specializálódott fuvareszköz már rendelés alatt is, s mire eszmélnénk, már kisebb konvoj sorakozik mellettünk, mely végül engedve a logikus érvelésnek a jelentős kiterjedéssel bíró település határáig szállít bennünket. Kiszállván a sofőrök tekintetét próbálom értelmezni ; vajon döbbenet, érdeklődés, avagy értetlenség tükröződik azokban, hogy mi motivál nyolc, első ránézésre talán szimpatikusnak is mondható homo erectus-t, hogy földútra tévedvén mosolyogva, vidáman kacarászva induljanak a látóhatár szélén elnyúló Santimbru felé. És valóban jókedvvel fogadjuk a főútról egyértelműen nekünk címzett üdvözlő dudaszókat, s hangulatunk már nem is olyan hajnalias, mint volt percekkel ezelőtt. Hirtelen provokatívan hívogató kávézó tűnik fel előttünk, ahová tekintettel korgó gyomrunkra vétek lenne nem betérni, ám sajnálatosan udvariasan ajtót mutatnak tekintettel arra, hogy reggelivel nem tudnak szolgálni. A beiktatott rövid pihenést követően alig egy óránkba telik beérni Marosszentimrére, ahol a helyi polgármester a vendéglátónk. A rendszerváltást követően megszakítás nélkül a falu vezető embere egy hosszas, de kellemes beszélgetés után előbb a szomszédos ortodox templomot mutatja be, majd azt követően a XIV. századi református templomban teszünk rövid látogatást.

1290-ben Gyvmurd néven említik először. Eredeti neve Gyomord, személynévi eredetű. 1442. március 18-én itt szenvedett vereséget Hunyadi János Mezid bég seregétől, a csatában esett el Lépes György erdélyi püspök is. Ekkor mentette meg Kemény Simon önfeláldozásával Hunyadi életét. Március 25-én azonban Hunyadi aratott győzelmet, ennek zsákmányából építtette át a templomot, amely 1545-ben vált reformátussá. Romos állapotából 2008-ban lett felújítva, és ismét látogathatóvá tették. 1910-ben 586, túlnyomórészt román lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Alsó-Fehér vármegye Tövisi járásához tartozott. 1992-ben társközségeivel együtt 2661 lakosából 2578 román, 45 cigány, 35 magyar és 3 német volt.

A friss helyreállítást kevélyen tükröző templom tökéletes összképét csupán közvetlen a bejárat előtt elhelyezett élénk narancssárga szemeteskuka illúzióromboló látványa töri meg kissé, mely mellett nem lehet mosolytalanul elhaladni – kevés választ el bennünket Zutyuval attól, hogy harsány hangon az említett plasztik öntvényre mutogatva, hasunkat fogva ne kacagjunk hosszasan, ezzel szolgáltatva sajátos elismerést annak idehelyezőjének. A templomtorony melletti égbetörő fák árnyékában fáradt juhok pihengetnek, lábánál lovak legelnek szabadon, ily’ módon szolgáltatva romantikusan középkori hangulatot a bájosan romos építménynek és parkjának.
A reggeliként szolgáló Ursus-hoz kivételesen tízórait fogyasztunk egy kisbolt előtt – gazdagon megpakolt karéj kenyereinken ott sorakoznak a vastagra szelt párizsik és a bőven kent sajtkrém, mely az étkezés eddigi hiányát hivatott pótolni. Emésztésünk normális – bár társaságban illetlen – megnyilvánulása készül előtörni, ami vagy az Ursus fogyasztása során felmerült önkéntelen levegőnyelésnek, vagy a bőséges és gyors evésnek köszönhető, emiatt kissé arrébb vonulok, hogy szolidan böfögve konstatálhassam; Naprendszerünk központi csillaga centrumában zajló magfúzió során a hidrogén ma is héliummá alakul, ami színaktiváló tényezőivel izzón jelentkezik bőrömön.

„TALPAM ALATT SÁR ÉS INGOVÁNY”
Santimbru-t magunk mögött hagyva végeláthatatlannak tűnő mező terül elénk, szélén rozsdaette kombájnnal annak unalomba torzult arcú kezelőjével a tetején, mely kettős Marcsit a korrózióhalom azonnali megmászására ösztönzi, hogy onnét szívhassa magába a fáradt gépolajszaggal vegyített friss levegőt.
Amint megszokhattuk fák, s azok árnyékától mentes hosszú szakasz vár reánk, ami az égető napsugarak áldatlan hatásán kívül még egyéb problémákat is elém vetít: a szervezetem számára felesleges ionoknak, vegyületeknek egy része oldott formában készülne távozni, ám annak etikus lebonyolítására alkalmas növénytársulásoknak a horizontig nyoma sincsen. Laikus számára is egyértelmű lábtartással indulok hát a csapat után, kicsit rágyorsítva a haladás ütemére. Magányos paripa köszön reánk barátságosan a semmi közepén legelészve, miközben a tegnapi nagy mennyiségben lehullott égi áldásnak hála lépteink helyenként cuppogós dagonyába süppednek, így adva azonnali „vándor-hangulatot” ruházatunknak az azokra fröccsenő sárdarabokkal. Balunkon keletre, a Kárpátok égbe szökő vonulatai felé pillantva eleségre vadászó gólyát pillantunk meg tőlünk nem is olyan messze, aki egy darabig békésen szemléli az egyedfejlődés csúcsának kikiáltott szénalapú létformák csendes vonulását egy általa is került villanypásztor felé és talán csendben abban bízik, hogy városi népek módjára azon kapaszkodva mászunk majd át, ezzel fajára nem jellemző harsány kacagásra késztetve őt. Mindez elmarad, viszont jut nekünk egy szélesen terpeszkedő ideiglenes tó, ami miatt rövid szakaszon ismét aszfaltra kényszerülünk. Az azon való minden egyes határozott lépés hólyagomig üt vissza, ami cseppenként közelíti az anyagcseretermékek folyékony elegyét a természettel történő egyesüléshez. A versenysúlyom jelentős folyadékvesztéssel történő visszanyerésére irányuló megnyilvánulásom egy omladozó buszmegálló jótékony takarásában ér révbe, ahonnét elhűlve szemlélem, amint nem is oly’ távol tőlem, pelyhedző állú gyermek szarvánál fogva próbál rávenni egy kecskét az önzetlen ivásra.
Mindezen idő közben a többiek ellépnek tőlem, így a porcos hallójáratomon át agyamba zenét vezetve igyekszem őket utolérni, immáron az előbbieknél sokkal kellemesebb közérzettel. A hétköznapok gondjától szabadulva, ütemtelen fejrángással próbálom követni a zene ritmusát, kívülállók számára is egyértelművé téve, hogy a Thievery Corporation stílusa kellemesen szórakoztat engem. Társaimra egy vasúti töltés patakmenti árnyasában lelek, csendes hűsölés közepette. Számomra is megmagyarázhatatlan kényszertől vezérelve a pihenés lehetősége helyett leereszkedek a vízpartra, hogy néhány azonnali törlésre ítélt fotót készítsek, majd onnét visszatérve Eszti számomra rezervált, tűző napon érlelt, s ihatatlanságig hevített szénsavas ásványvizére kapok, melynek hőfoka mit sem von le annak cipelőjének szívből jövő jóindulatából, melyet immár napok óta tanúsít irányomban ezen cselekedetével.
A velünk tartó csúcstechnika szerint is még legalább két óra elérni a következő települést, ameddig végérvényesen beteljesedik a nap kitartó izzásának bőrömre ható munkája, s vádlijaimon kezdődő égési sérülések kezdenek kialakulni az eddigi vörösesbarnás felszínen. Összeszorított foggal próbálom férfiasan elviselni az előtörő fájdalmakat, s kényszeredett mosollyal az arcomon társalogni útitársaimmal a hosszan kanyargó földúton. Egy ponton, jóval előttünk Ottó várakozik óvó árnyék helyett az ellentmondást nem tűrő napsütésben, melynek kezdeti megmagyarázhatatlansága hamar egyértelmű válaszként jelentkezik több, a közelben legelésző nyájat őrző terelőkutya megtestesülésében. Egységben a bátorság – ily módon tartjuk sikeresen távol magunktól a ránézésre szabadidejükben medveevéssel szórakozó szelindekeket, miközben a békésen legelésző nyájon vágjuk keresztül magunkat. Oláhcsesztve felé közeledve egyre száradó ajkunk olymód formál szavakat rezgő hangszálaink aktív közreműködésével, melyek egyértelmű utalásokkal szolgálnak abbéli bizalmunk kifejezésére, hogy a faluban hűs kocsmára lelünk.
A leléssel alapvetően nincs is gond, csupán zárva találjuk azt és sok jóval nem is bíztatnak bennünket a helyiek, annak kinyitását illetően. Ám az árnyasban eltöltött bő félórás ülő szomj-sztrájkunk meghozza eredményét; hirtelen a semmiből két kisgyermek társaságában unottképű ténsasszony jelenik meg, aki ellenszenve íjának nyilait bőszen lövi reánk mosolytalan arcának szúrós tekintetével. Ellenben szakmájának elhivatottja sörcsappal rendelkezik a hűsben, úgyhogy súlyos bakancsainkat a teraszon hátrahagyva mezítelen lábakkal állunk sorba az általunk sose hallott nevű ambróziáért, mely a pult alóli hordóból gazdagon bugyog habzón a kölcsönbe ránk bízott korsóinkba. A fiúk egységesen széles mosolya az itt kialakult helyzetnek szól, ami egyértelműen jókedvünket szolgálja, s ez édes hangulat hamar magával ragadja az ellenkező nem képviselőit is. Nem sokra rá fehér baseball-sapkás helyi érkezik közénk, söntésekben fellelhető sörhas-tulajdonosok közt klasszikusnak mondható köldök felett kezdődő pólóval, aki felbátorodva azon cselekedét követően, hogy a lépcsőn pihengető Klárit nyakon lögybölte korsója tartalmának nagy részével mintegy felhatalmazva érzi magát az egyoldalú beszélgetésre.
Kis idő elteltével, mintegy felmentő seregként, a Mladá Boleslav-i autóipar remekműve jelenik meg a helyi becsületsüllyesztő előtt, volánja mögött mindannyiunk által kedvelt Leventével, balján számunkra ismeretlen fekete hajú hölggyel.

PAPLAKBAN ÉS AKÖRÜL
A megjelent küldöttség jó hírrel szolgál: Alsókarácsonfalva 96%-os szavazati aránnyal megválasztott elöljárója friss sültekkel vár bennünket a hivatalában. A és B csapatra oszlunk: „A” csapat a hátralévő távot gyalog szándékozik megtenni, míg a „B” engedve a kitárt gépjárműajtóknak, a rendelkezésre bocsátott technika vezetéknevemről elkeresztelt motortípusának ütemes apró robbanásaitól vezérelve, hátsó szélvédőn keresztül tarkót mutatva e falunak közelítené meg a polgármesteri hivatal finom étkektől illatozó épületét. Az „A” csapat zarándokútra vonatkozó indokai felvonultatását követően megsemmisítő vereséget szenvedett és ennek folyományaként a „B” által kínált verzió bekebelezte „A”-t…
A látogatás protokoláris része zökkenőmentesen zajlik Levente aktív tolmácsolásának köszönhetően. A nap folyamán elfogyasztott malátából, komlóból sörélesztővel erjesztett szén-dioxidban dús alkoholtartalmú ital széles mosolyt arcunkra varázsló hatása múlóban, így én is (bár enyhén bárgyú arckifejezéssel) próbálok passzív részese lenni a társalgásnak. A polgármesterasszony a rövid diskurzust követően egy szomszédos épületbe invitál bennünket, ahol gazdagon terített asztal foglalja el a terjedelmes helység közepét, mely elsősorban a mi jóllakatásunkat szolgálja. A sültekhez jó szívvel kínált pálinka fél literes műanyag vizes palackokban bújik meg, de a kupakok letekerését követő tömény szag (és itt tudatosan nem írok illatot) minden kétséget szétoszlat, mi található bennük. Esendő gyengeségemnek tudom be, hogy az orromba beszűremlő, agyamra már gáz halmazállapotban is pusztító hatással bíró alkoholmolekulák ellenére sem tudok nemet mondani a szíves kínálgatásnak, így az első apró kortyokat követően már könnyes szemmel veszem tudomásul, hogy éppen hol tart a nedű lefelé haladva szervezetemben. Több szelet hússal próbálom feledtetni az iménti megpróbáltatást, bár pontosan érezni vélem amint a véráramba felszívódva halad a tömény szesz a májam, majd a szívem felé, s mint áramlik tovább a tüdő, végül a központi idegrendszerbe – egy hirtelen áramütésszerű sokk tudatja velem, hogy már a gerincvelőnél tart.
Teli hassal és kissé szédelgő fejjel lépünk ki az utcára nem sokkal később. A községtől pár éve levált (elszakított) testvérfalu, s annak kicsiny magyar kolóniája lesz ma esti szállásadónk a hegytetőn. Minthogy jelenlegi tartózkodási helyünktől jelentősen arrébb esik e település, ezért örömmel fogadjuk a felajánlást, hogy autóval visznek fel minket az éji kvártélyként felkínált paplakig.
A kedves fogadtatás egére kósza felhők úsznak be, mivel megérdemelt pihenésünk várat magára: feladatunk még a helyi önkormányzatot felkeresni, azt követően a sportcsarnokot (mosdójának fellelése egyértelmű örömömre szolgál), az általános iskolát (szomszédságában fekvő kisboltban már hűl a sör estére!), végül a református templomot, melynek tornyába a legfáradhatatlanabbak fel is hágnak. Mindezen kényszerű, de egyáltalán nem kellemetlen kötelezettségeket letudva ülünk ki a paplak kertjének félhomályába, hogy vízhajtó és vesekő-képződést megelőző tevékenységbe fogjunk, mely tart amíg a sör…

’09.07.10.

DRUM BUN!
Ottó telefonjának ébresztője egyértelmű, mély érzéseket vált ki belőlem, és azoknak a szívből jövő szeretethez semmi közük nincsen. A helyi református paplak nemrégiben sebtében leterített laminált padlóján hálózsákomban elheveredve, elnehezült szemhéjam erőnek erejével emelgetném, de ez a feladat nem a könnyen kivitelezhetőek közé sorolható. Minthogy a szomszédos helységből még Miklós ütemes szuszogása hallik át, önbizalmat ad nekem is szembeszegülni az ébredés kényszerével, de a körülöttem hirtelen megelevenedő szoba minden további kétséget eloszlat afelől, hogy itt sok babér nem terem az álmok édes világába visszavágyó zarándoknak.
Ami egyértelmű motivációval szolgál, az a kinti tányérzörgés, amire azonnali gyomorkorgással reagálok. És ekkor még nem is tudom, hogy micsoda íz-orgiával ajándékoz meg a helyi elöljáróságok által jó szívvel asztalra tálalt padlizsánkrém! A kedvesen kínált, beazonosíthatatlan összetevőkből készült pálinkához előző délután már volt szerencsém, emiatt udvariasan visszautasítom azt. A láthatatlan kéz, ami a kiadós lakomát követően a bélrendszeremet tekergetni kezdi, nincs különösebb tekintettel a rendelkezésünkre álló egyetlen fürdőszoba foglalt állapotára, de arra hasonlóképpen Levente sincs, aki odabent az idő múlását eltekintve talán még az orrüregéből hetykén előremeredő kósza szőrszálakat is egyenként mossa át. Ám egyszerre élénk nyikorgással a kilincs felém eső vége a hajópadló felé veszi az irányt és ezzel megnyílik a kapu Belzebúb közelgő megtestesüléséhez, hogy aztán azt követően egy apró plasztik kar lenyomásával zúgó örvényben megadva magát a fizika vonatkozó törvényeinek a pokol sötét bugyraiban végezze.
A tornácra visszatérve ellenállhatatlan, szarkasztikus humorom nőkre gyakorolt hatását kényszeresen alkalmazom. Most élceim célpontja Marcsi, aki egyértelmű utalást ad, hogy mennyire fogékony az igényes gegjeimre; határozott mozdulattal rúg hátba barátian, amire szervezetem rövid szívleállással reagál (egészségügyi anomáriának tudom be…).
Kordék sorakoznak a paplak előtt, amik értünk érkeznek – a tegnap elhagyott zarándok úthoz szállítanak vissza bennünket. Búcsút intve szállásadóinknak, kora hajnali lassúsággal mászunk fel a szekerekre helyünket elfoglalni, majd egyenetlen úton zötykölődve a meredek lejtőn ereszkedünk alá, hogy központi idegrendszerünkre serkentő hatást produkáló kávé elfogyasztását követően folytassuk túránk előző napiakkal egyenértékű konzisztenciáját.
A koffein érfaltágító bevitelét követően Balázsfalva felé megindulva, a házak közül kiérvén hamar földutat találunk, mely folyóparton vezet a nevével ellentmondásban álló, nagyvárosi méretekkel rendelkező településre. A reggeli nap bennünket érő fotonjainak tömegtelen mennyisége valamit előrevetít abból, hogy mire számíthat a felhőtlen ég alatt vándorló elszánt, ezen a pénteki napon. Vádlim előző nap kiteljesedett égési sérüléseit leplezendő és óvandó, hosszúszárú nadrággal védekezem a további fájdalmas élmények ellen. Ennek a többletként jelentkező textilmennyiségnek a patak mentén leszűkölő, közvetlen Balázsfalva előtti szakaszon nagy hasznát veszem, ahol napok óta végre először árnyasban haladhatunk, ám combmagasságig csalánok gátolják haladásunk.
Gondolkodás nélkül szálljuk meg Blaj (Balázsfalva romániaiul) első utunkba eső kávézóját, melynek tulajdonosnője vidáman üdvözöl minket az általa érezhetően felületesen elsajátíthatott angol nyelven, melyet oly módon próbál leplezni, hogy időnként a szeme sarkából ránk tekintve visszakérdez, hogy biztosan értjük –e őt, mintegy védekezésre késztetve a nála a nyelvet alaposabban ismerőket. De a kávéja jó! Említésre méltó még a vendéglátóipari egység kertek alatt megbúvó mellékhelysége is, minek ajtaján férfi-női jelzés virít, ám nem csupán az ajtó egy, de még a légtér is, ahol két angol wc közvetlenül egymás mellett helyezkedik el. Azaz: amennyiben valaki családias hangulatban szeretné lebonyolítani anyagcsere folyamatait, úgy kényelmesen megteheti ezen a helyen és még akár egy kellemes csevelyre is lehet ideje és lehetősége.
Balázsfalva átellenben fekvő határában a „Szabadság mezeje” emlékpark hivatott büszkén megemlékezni a történelem nagyjaira, ahol Petőfi Sándor mellszobra szolgál nekünk váratlan meglepetésként, s kihasználva a hirtelen jött kellemes vizuális élményt, tömegesen vízszintesbe vágjuk magunkat az árnyasban. Nem először fordul elő a túra során, hogy a hölgyek, számomra nehezen megmagyarázható cselekedetekre vetemedjenek. Ez történik előbb az emlékpark bejáratánál is, ahol kérésükre furcsa láncot kell alkotnunk tenyereink egymáshoz érintésével, mintegy folytatva a kerítés által megkezdett és a kapu révén megbontott sort (persze Levente köteles ennek azonnali állóképen történő megörökítésére – a kép nem lett jó), majd percek múltán a parkban fellelt több, egymás mellett álló szobor röhejesen nyakatekert kéztartását utánozandó, az alapzat különböző pontjain pózolnak a kamerá(k)nak.
A szellemi épülésünket szolgáló kultúrsokkot követően Balázsfalva ipari negyedén keresztül vezet az út a természet zöldjébe. Biztosra vesszük, hogy nem lehet véletlen az utolsó házak egyikének aljában elhelyezett kisbolt fekvése sem, bejárata előtt gúlákban felhalmozott sörös rekeszek tucatjaival csalogatva be az előtte elhaladókat. A hűtő helyi palackozású, menetes fedéllel ellátott flakonos söröket rejt, melyek kóstolása felett elsiklani nem lehet, annak fogyasztását a helyi kultúra megismeréséhez kapcsolódó kötelességeink egyikének tartjuk. Aztán még egyszer … Most inkább a természetjárást előtérbe helyező fele a csapatnak lassan indul el bennünket ideiglenesen hátrahagyva a vasúti töltés mentén, ám pár perccel utánuk mi is nekivágunk, hogy nem sokkal arrébb a déli napsütésben érjük be őket. Hangulatos, napsütötte réten menetelünk, ahová árnyék nem emel fás szárú magas növényt maga fölé – de ezt már ezen a vidéken megszokhattuk. Ottó néha kicsit elmaradozik, indokként felhozva „Szépen dolgozik a joghurt az almával és a sörrel…” Bő másfél óra múltán vándorutunk eseménytelen szakaszát ismét szekéren zötykölődéssel színesítjük rövid távon, egészen a 3 km-re fekvő településig. Igazi meglepetésként szolgál, hogy amint Mártával és Miklóssal a kordé szélébe kapaszkodva csodáljuk az elénk táruló látványt, az út mentén két vándor jön szembe gyalogosan, akiknek előbb ruházatuk felirata, majd feléjük vetett üdvözletünkre érkező verbális reakciójuk egyértelműsíti bennünk, hogy hazánkfiai. Nohát!
A tagadhatatlanul kényelmetlen fuvareszközünkről leugorván, a többiekkel együtt várjuk Leventét, aki ismét szállásunk intézésének ingoványába süllyedt, és hír azóta nincs felőle. Kicsivel később a helyi kisbolt előtt pihengetve fékez lábainknál a polgármester által vezetett Dacia, ami régészünket is tartalmazza jobb elöl, aki informál bennünket a tervezett Mikeszásza-i szállás fellelésével kapcsolatos teljes megsemmisüléséről, ellenben itt Hosszúaszón a sportcsarnokban téglafallal ölelhetjük körbe magunkat holnap reggelig. Arcunkat elégedett mosoly torzítja, s a hegyoldalban fekvő iskola udvaráig hátralévő távot egyre vidámabb hangulatban sétáljuk le – kisebb megszakításokkal. Az első fennakadást egy nyitva felejtett söntés okozza, amelynek kiszolgáló személyzete kifürkészhetetlen okokból távol, s a pult mögött álló, csupán román nyelv ismeretét birtokló kisegítő hölgyekre történő nyomás ellenére, sem eszközölnek értékesítést. A mellettünk álló kicsiny bankfiók egy kedves alkalmazottja siet segítségünkre, aki (minő öröm!) az elenyészőnek mondható hosszúaszói magyarság egyik képviselője. Szíves közbenjárásának hála a sörön felül még kenyérre is szert teszünk, majd az elváláskor ígéretet tesz, hogy meglátogat bennünket az este folyamán.

UTOLSÓ ESTÉM
Időközben a társaság másik fele Levente rendőrségi ügyét letudva (a polgármesterrel karöltve verték le a sportlétesítményhez vezető kapu lakatját) már berendezkedett a csarnokban. Jóízűen falatozgatunk egy fal tövében ebéd gyanánt, miközben Eszti jókedvét élénkítjük, avagy törjük le férfiúsan humoros, néha az obszcenitás határait súroló élcelődésünkkel. A sok porzó közt oly’ magányos bibét a szemben lévő, hívogatóan szép hegyoldalba csábítom, hogy a közreműködésünk eredményeként benne felgyülemlett feszültséget kiadós túrával vezesse le. Ahová izzasztó túrával hamarosan feljutunk, az kárpótol a felfelé elveszített folyadékmennyiség hiányáért! Csodálatos vidék tárul elénk, körbe dimbes-dombos tájjal, és az alattunk fekvő falu mennyei békéjével. Kisimult vonásokkal adjuk át magunkat a látványnak és barangoljuk be a kicsiny hegy minden egyes kiszögelését.
Mikor a csapathoz visszatérünk, épp’ egy Angyal száll le közénk: Kata érkezik meg, személyével színesítendő az elkövetkező napokban, az amúgy is a szivárvány színeiben pompázó zarándoklatot. Eszti leány-hegemóniája ezzel megtörik, amit ő bájosan keserédes megnyilvánulásaival vesz tudomásul.
Kata azonban híreket is hoz az időjárás közelgő változásáról: kiadós zápor közeledik, ami nemsokára bennünket is elérhet.
Egyszerre a bankfiókból megismert kedves magyar hölgy tűnik fel férjével jobbján, s kezeik a részünkre elkészített étkek terhe alatt rogyadoznak. Leplezetlen éhséggel vetjük magunkat a hozott finom falatokra és kényszeredetten utasítjuk el az esti sütögetésre vonatkozó invitálásukat – az önzetlenségük ilyetén megnyilvánulásaival szemben már tehetetlenek vagyunk. Ellenben felajánlják, hogy a település ősi szász evangélikus erődtemplomát kinyittatják nekünk és azt még a sötétedés beállta előtt bejárhatjuk. Itt teszünk szert a település egyetlen szász lakosának megismerésére, amint (számomra kissé nehezen érthető hadaró német beszédével) bemutatja a késő gótikus stílusú templom festett kazettás mennyezetét, majd kaput tár az egyetlen épen maradt harangtoronyhoz. Túlzás nélkül állíthatom, hogy amit láttunk az szép, akiket megismertünk pedig roppant szívélyes emberek.
Érzem; a köztiagy központjából ingerületek keletkeznek, melyek a közelgő dehidratációra hívják fel figyelmemet és igyekszem mihamarabb nagy mennyiségű folyadékot magamhoz venni, mielőtt a kiszáradás az agykéreg működését is befolyásolná. Visszatérve szállásunkra ezért sört nyitok gyorsan, figyelmen kívül hagyva annak esetleges fiziológiai hatásait, majd tekintettel az egyre közelgő égi háborúra fedél alá vonulunk, hogy ott élvezhessük közösen az elfogyasztott ambrózia mennyiségének kontroll alól vesztését. A sebtében megálmodott bárpultunkon ott sorakoznak Kata által hozott, valamint a túra során felhalmozott erjesztett gyümölcsökből lepárolt italok, melyek társaságában a hangulat hamar a tetőfokára hág és hosszan az éjszakába nyúlón beszélgetünk, kacarászunk, kicsit sajnálva, hogy holnap megfosztom e vidám csapatot társaságomtól és viszont.

’09.07.11.

AZ ELSZAKADÁS
Az elválás mindig nehéz egy jó társaságtól. Már a reggeli poénok sem az igaziak, nem olyan szívből jövők, nem annyira őszinték. A hajnali készülődésben felém vetett kósza pillantásokból és mosolyokból próbálom kiérezni, hogy talán a bennem irányukban megnyilvánuló, fokozatosan kialakuló hiányérzet kölcsönös lehet. Csak Zutyu nem mosolyog.

A másnapossággal járó tüneteknek több oka is van. Az etilalkohol dehidratációt, azaz kiszáradást okoz, ami a szájszárazsághoz, valamint fejfájáshoz vezet. Az etanol a máj alhohol-dehidrogenáz enzimje hatására acetaldehidre bomlik, amit az acetaldehid-dehidrogenáz ecetsavvá alakít. Az acetaldehid mérgező, a főbb tüneteket ez a vegyület okozza. Kialvatlanság,hangos zene hallgatása,nem kielégítő táplálkozás tovább fokozzák a másnaposság szintjét. A színes alkoholos italok előállítása és érlelése során keletkező kémiai anyagok tovább fokozzák a másnaposság súlyosságát és kialakulását.

Az előző nap megismert kedves magyar házaspár bőséges és igazán kiadós reggelivel vár bennünket néhány házzal arrébb. Szeretetük ilyenformán történő kinyilvánítása gyakorlatilag viszonozhatatlan. Kertjükben elénk varázsolt asztalukon a gazdag ételválaszték önzetlenségük kulináris megnyilvánulása, amely fokozatosan ritkul a terítéken, ezzel telítve energiával azon szerencsés vándorokat, akiknek megadatik a lehetőség ezt az élménydús zarándoklatot szerénységem nélkül folytatni. Megvallom, kicsit étvágytalan is vagyok – talán telítettségérzetet okoz az a méretes gombóc a nyelőcsövemben, ami már ébredésünk óta akadályoz a beszédben is. A rendelkezésemre álló perceket, amiket még a csapattal tölthetek, lehetőségeimhez mérten igyekszem megbecsülni és élvezni. Figyelmemet csupán combjaim belső felén reggelre megjelent viszkető kelések vonják el kissé, amiknek forrása ugyanúgy eredeztethető valami helyi élősködőtől, mint a sportcsarnokban az évek folyamán gondosan felhalmozott portól. Egy-két asztal alatt megejtett, más számára észrevétlen vakaró mozdulat átmeneti enyhülést hoz állapotomban.
A vendéglátásban kiteljesedett leplezetlen örömüket újdonsült barátaink a búcsú során tanúsított csókjaikban és öleléseikben éreztetik igazán egyértelműen velünk és ilyenkor szembesül igazán az ember azzal a szomorú ténnyel, hogy ez az elénk tálcán kínált barátság milyen múló és soha vissza nem térő érzelmeket takar.
Alig telik el egy rövid idő és már önnön magamon vagyok kénytelen erőt venni, hogy kusza gondolataimat rendezve uralkodni tudjak ezen érzéseken. A közelgő elválás első egyértelmű jeleként barátaim gerincüket zsákokkal fedik és az út felé indulnak. Miklós búcsúzóul nyújtott baráti jobbja testemet derékmagasságban közelíti élével a föld felé, üres tenyerével mintegy az enyémet kutatva, s amint megragadom azt, hatalmasodik el rajtam a tudat, hogy amint e két tenyér elválik egymástól, már egy megvalósult álom végét élem. Kinek mi dukál: búcsúzok, ölelem, csókolom őket, s mint egy lassított felvétel a mozivásznon vesznek bele a távolba, miközben keserédesen egy alig használt, zsebem mélyén lelt papírzsebkendőt lengetek feléjük.

A könnyszervek két részből állnak. A könnytermelő rész a könnymirigy (glandula lacrimalis) a szem külső (temporalis vagy halánték felőli) felső részén, részben a szemüregben, részben a felső szemhéjban helyezkedik el. Mellette még apró járulékos mirigyek is találhatók ezen a tájékon. A könny elvezető rendszere viszont a szem belső (nasalis vagy orr felőli) részén kezdődik az alsó és felső szemhéj szélén található könnypontokkal (puncta lacrima). Innen a caliculi lacrimales (könnycstornácskák) vezetik a könnyet a könnytömlőbe (saccus lacrimalis), majd a ductus nasolacrimalis (könnyvezeték) az alsó orrkagyló mögé nyílik. A könny tehát a felső szemhéj csapásaira eloszlik a szemgolyó felszínén, majd a belső zugot elérve a könnypontokon a könnycsatornácskákba, onnan a könnytömlőbe, majd a könnyvezetéken keresztül az orr belső részébe jut.

A teátrális elválást követően a sportcsarnokba visszatérve elégedetten állapítom meg, hogy a hátrahagyott Zutyu még egyértelmű életfunkciókat ad, bár a röviddel utánam megérkező Levente már más véleményen van. Az ifjú csíki régész gáláns ajánlattal szolgál: esélyt ad a pálinka áldozatának a regenerálódásra és ezenközben tekintettel a kiszámíthatatlan helyi közlekedési viszonyokra, engem elvisz Gyulafehérvárra a nemzetközi pályaudvarra, ahonnét vasúton közvetlenül megközelíthetem egy hete magam mögött hagyott szülőföldemet.

KÖTÖTT PÁLYÁN
Több, már gyalogosan megismert vidéken átszáguldva jutunk be Alba Iulia-ba és rövid kérdezősködést követően meg is leljük a pályaudvart. Levente még szűkös idejéből perceket rám áldozva betér velem, felmérni a viszonyokat, de tekintettel a személyzet nélkül üresen kongó jegypénztárra érdemben nem tud hozzátenni hazautam megszervezéséhez, így ő visszatér a csapatot segíteni. Annyi nem elhanyagolható információval azért tudott még szolgálni, hogy az információs tábláról leolvasva jó hírt tolmácsolt felém: másfél óra múlva közvetlen gyorsvonat vihet el engem Budapestre. Ennek természetesen függvénye az anyagi ellenszolgáltatás fejében részemre egy kicsiny ablakon átnyújtott papírfecni, ami az utazásra feljogosít.
A helyi viszonyok közt többségnek bizonyuló kisebbség a kommunikáció természetes velejárójának tekinti a folyamatos kéregetést, de fejem, nyakizmaim segítségével történő többszörösen megismételt jobbról balra és viszont megejtett mozdulataival egyértelműsítem velük, hogy rossz ajtón kopogtatnak. A pályaudvar bejáratával szemben fast food felirat csalogat gyomrom egyre hallhatóbb korgásának megszüntetésére, ahol az összes hibás angolsággal leírt étel közül a „chesburger”-t választom 4 lei-ért. A sajtburger itt igen sajátos értelmezést nyert: a napokkal ezelőtt megszáradt zsömlét pirítósszerűen tovább keményítik, majd a bódéban fellelhető összes, már a hangyák által is került salátát, sültkrumplit, húspogácsát beletuszkolják és mustárral, majonézzel nyomják tele, hogy esélyt adjanak annak elfogyasztására. Azonban a nyelvem segítségével a szájba került falat hiába közelíti a garatot, az inger hatására a nyúltagyból érkező parancs nem képes elindítani a nyelési reflexet, a lágy szájpad nem emelkedik és érzésem szerint a légcsőbemenet lenne az egyetlen, ahol az lecsúszni szándékozna. Tekintet nélkül a hely törzsközönségére, kijelenthetem, hogy cigányútra tévedt a falat, ami heves fuldoklást vált ki belőlem, de érzésre az emésztésre alkalmatlan zsömledarab inkább halad a tüdőm felé, mint felfelé. Tapasztalt helyiek vagy nem esznek ilyesmit, vagy sörrel gurítják le azonnal, így téve fogyaszthatóbbá, s talán emiatt nézik elhűlve haláltusámat. Végül a falat enged, s esélyt kapok a jövőre. A pultoslány pillantását elcsípve rituális mozdulattal vetem a közelembe eső kukába a gyakorlatilag érintetlen, de vergődésem során talán kicsit meggyűrt szendvicset és búcsú nélkül, vissza se nézve adom át magam a várakozás monoton semmittevésének.
A menetrendben megjelölt időponthoz képest bő félóra késéssel megérkező nemzetközi gyors elegáns beltérrel fogad, ami igazán kellemes csalódás a helyi viszonyok megismerését követően. Kitekintve az ablakomon az elsuhanó táj egyre esőáztattabb, amiről a hegyek közt vándorló barátaim jutnak eszembe és csendben imát mormolok értük és a szép időért.
Eseménytelennek mondható utunkat Budapestig semmi nem zavarja, és a felhalmozott csaknem másfél órás késés is csak a két svájci turista értetlenkedését vívja ki.
Az átlagosnak tekinthető budapesti szombat kora este hangulata meglepően könnygázmentes, felgyújtott kukák égett polipropilén szaga sem zavar. A pályaudvar környéki lezárásokat kijátszva egy kis utcában várakozva találom meg szerető családomat, akik boldog öleléssel fogadnak, bár Apuci bő egy hetes szakálla Noémit és Nórikát határozottan meghökkentik.

TIK!
Nem tudom, hogy mikor olvassátok (ha olvassátok egyáltalán) fenti soraimat, kedves egykori és (talán) leendő zarándoktársaim, de szeretném tudatni Veletek, hogy életre szóló élményekkel ajándékoztatok meg engem ez alatt a pár nap alatt, amit a társaságotokban tölthettem. A tavalyi hollóházi búcsút követően biztosra vettem, hogy a csapat szétszéled és mindenki éli világát kalandok emlékeivel gazdagodva, de esélytelennek tűnt azok újra élése. Az elsődleges érdem egyértelműen a kezdeményezésé. Másodlagos, de egyáltalán nem elhanyagolható érdeme a közelmúlt élményeinek, ehhez a kis összetartó csapathoz köthető, aminek színes összetételét talán éppen a tagok változatossága adja.

Két kicsiny leánygyermek tojáshéjjal a fenekükön szaladgál a kertben előttem, miközben soraimat papírra vetvén teraszunkon ücsörögve hátulról időnként átölel egy meseszép, szerető asszony – paradicsomi idill. De tudva, hogy Ti még Erdély varázslatos vidékein vándoroltok, kicsit szívem oda is húz hozzátok … és irigykedem.
Őszinte, múlni nem akaró érzéseimnek hangot adva, innét kiáltom bele a világba, hogy igaz barátokra leltem!

azotókrisztilyán