2014.02.01.
A
diósjenői kakasok éneke fagyos hajnalra ébresztett.
Ugyanúgy
válhatott a három éves térképem elavulttá, mint ahogy az én tájékozódásom is
megkophatott a sűrű hegyoldalon. Egy tény: sokszor elbizonytalanodtam.
A
Királyháza előtti kőfejtőtől még egy darabon kanyarog egy dózer útnak tűnő
csökevény, ám aztán hamar a semmibe vész az is.
Fagyott
ujjvégekkel forgattam a térképet abban a reményben, hogy rálelek valós
pozíciómra. A magány ilyen helyzetekben előny is, hiszen nincs kinek
magyaráznom átmeneti szerencsétlenkedéseimet, ezáltal akarva-akaratlanul
önbizalmat öntve magamba, minthogy a választott irány helyes is lehet akár. A
hegyoldalban felettem megelevenedő havas hegyoldalon négy őz sziluettjét
lehetett kivenni élesen, majd egyre halványodva, amint kíváncsian
visszatekintgetve rám távolodtak tőlem, mígnem egy kiszögelés mögött végleg
eltűntek. A térkép jelei alapján itt már bizonyosan máshol álltam, mint azt
szerettem volna. A felettem magasodó hegyoldal sűrű fái között a Kis Mána
csúcsát láttam lelki szemeim előtt, ám a tény, hogy az valóban az, már nem volt
annyira egyértelmű számomra. Az utamat keresztező méretes vízmosás peremét
meglovagolva nekivágtam hát a környék legmeredekebb kaptatójának. A komoly
szembeszél párosult a hajnali faggyal és kettejük násza közel sem volt
lelkesítő, ám a meredélynek hála fázni egy pillanatig sem tudtam. Amint
sikerült felhágnom a tetőre, még mindig sűrű erdőség fogadott, a térképen
fellelt tisztásnak nyomát sem láttam. Ekkor láttam elérkezettnek az időt, hogy
műholdas segítséget kérjek, és meglepődve tapasztaltam, hogy gyakorlatilag jó
helyen tétovázom; alig 50méterre lehetek a kitűzött célomtól, csupán folytatnom
kell a már alkalmazott irányban történő folyamatos haladásom.
A
szemem elé kerülő látvány talán le is nyűgözött volna, ha nem tépett-szaggatott
volna mindenhol a viharos, jeges szél. Minthogy ide jelölt ösvény nem vezet,
így valóban érintetlen volt a tisztás. A vadetető környékén friss élelem
csillogott a hó fehérjében, ezt leszámítva azonban semmi nyoma nem volt emberi
beavatkozásnak.
Nem
éreztem magamban indíttatást, hogy soká’ elidőzzek a fagyos viharban, így
inkább nyakamba vettem a tájat – mondanom sem kell, elsőre nem a helyes
irányban. Felülírva korábbi döntésemet, újabb semmibe vesző csapáson indultam
neki, a fejemben megbúvó kompassz alapján, ami kivételesen helyes irányt
jelzett. Belefutva azonban a környék második legmeredekebb hegyoldalába,
megmagyarázhatatlan kényszert érezve ereszkedésnek kezdtem az alant csordogáló
patak irányába. Félúton meglepetésemre egy faház tűnt fel a horizonton, mely
azonban sem a térképen, sem a GPS-en nem mutatkozott. Kíváncsiságomtól hajtva
elkanyarodtam felé és igazán kellemes erdei házikóba botlottam, mely környéke
táborozásra is alkalmasnak tűnt.
Ekkor
már karnyújtásnyira csörgedezett alattam a Kemence patak fagyos vize, melyen
átevickélve magam a hófödte erdei útra értem, amely összeköttetést képez
Diósjenő és Kemence között. Más feladatom nem is maradt hátra, minthogy
felleljem a közelben leparkolt autót és a műszerfal mögött német precizitással
elhelyezett radiátor segítségével felolvasszam könnyed hajnali túrában
elfagyott végtagjaimat.
