Legfrissebb
túránk emlékeként elengedhetetlennek tartok egy rövid bekezdést szentelni Balázs
gitár-virtuózitásának, minthogy ez érdemtelenül kimaradt korábbi
bejegyzéseimből. Hiszen ő az, ki fáradtságot nem ismerve, sokszor férfiasan küzdve
az elemekkel cipeli fel hátizsákjára rögzítve gitárját a hegyekbe, hogy aztán
tűz mellé kuporodva csuprának első korty borából ihletet merítve kezdje el
lágyan tépni a húrokat, ezzel ringatva bennünket zenei intellektusának bódulatába.
Stílusa merészen ötvözi Angus Young hörgős vadságát David Gilmour progresszív
zsenialitásával, mindeközben lágyan megcsillantva Tinódi Lantos Sebestyén
históriás énekeinek jellegzetességeit, bár a második üveg száraz vörös után
alkalmanként felfedezhető játékában Delhusa Djon megfáradt amatőrizmusa is, ám
esetében ez is csak előnyére szolgál. Égetett szesszel selymesre csiszolt
hangszálainak rezonanciái félreismerhetetlenül adják vissza a megidézett dalok
eredetijeit, inspirálva bennünket is, hogy érthetetlenül magunk elé motyogva
próbáljuk követni őt mi magunk is a melódia felidézésében. Minden felesleges
magasztalás nélkül állíthatom, hogy az idén hetekkel korábban megérkezett
tavasz sokban köszönhető Balázsnak is, ahogy instrumentális jelenléte a
hegyekben jótékony hatással szolgál a rügyező fák mihamarabbi zöldellő vitalitására,
s így válva aktív részesévé annak, hogy ily módon köszönhessen vissza idén minden szembejövő falevél élénk színében,
valamint a virágok illatában az általa szabadjára eresztett kósza dallamok
sokasága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése