2015. augusztus 31., hétfő
2015. augusztus 27., csütörtök
2015. június 11., csütörtök
2015. május 31., vasárnap
2015. május 20., szerda
Nagy-Koppány (Börzsöny)
2015.május 8.
Hajólemlékszemgergőnekhívjákletkésről
maga is megdöbbent látványomon. Hétköznapi viszonyok között sem lehet
különösebben felemelő szembetalálkozni velem, de ha az ember éppen félrevonulni
készül a hegyek elhagyatottságába, akkor legkevésbé rám számíthat a
Nagy-Koppány csúcsán az éledező tűz mellett ücsörögve, minden mozdulatával
sugallva környezetének, hogy huzamosabb ideig készül maradni.
Hajólemlékszemgergőnekhívjákletkésről azonban kisebb megtorpanással ugyan, de
udvarias nyugalmat erőltetve arcára, félénk mosollyal közeledett felém és barátian
kezét nyújtotta üdvözlésképpen. Bár alapvetően én sem vágytam ezen az estén
társaságra, de jelenléte akkor és ott kellemes vidámsággal töltötte be a
szélcsendes hegycsúcsot, ezért próbáltam maradásra bírni, különösen annak
ismeretében, hogy maga is utalt rá; alapvetően itt tervezte éjszakáját. Nem
tudom, hol ronthattam el, pedig borral is kínáltam, ám ő alig fél órás kötetlen
csevegés után inkább úgy döntött, hogy a közeli, ám társaságomtól biztos távolságban
meredező Kis-Koppányon éjszakázik, így a naplemente festői hangulata már
magányosan értek engem az ormon.
Sosem
tapasztalt szélcsend honolt odafent, ami eddigi ott tartózkodásaim során nem volt
jellemző. Rövidreszabott, alig egy órás utam felfelé Nagyirtáspusztáról arra
késztetett, hogy további izzasztó testmozgással vezekeljek az aktív élet oltára
előtt, így több alkalommal is visszaereszkedve a kopár csúcsról a fák közé,
száraz husángokat vonszoltam magammal a táborhelyem mellé, melyek mennyisége
messze túlhaladta az esti tűzhöz szükségest. Néha váratlanul a közeli hegyek
magasleseinek egyikéből puskalövés dörrent, s csak reménykedni tudtam, hogy nem
én vagyok egy bizonytalan vadász puskájának félhomályos távcsöve keresztjében. Ahogy
a nap végleg lebukott a hegyek felett a csend aztán körbeölelt, s abba élesen
hasított bele a sülő szalonnám sercegése, valamint a jóféle Muscat Ottonel
gluggyogása haladva keresztül a garatomon. Annak ellenére, hogy hosszú idő óta
ez volt az első magányosan fent töltött estém, úgy éreztem, enyém a világ és
kivételesen jól esett az egyedüllét. Ennek ellentmond, hogy a sütögetés közben
folyamatosan informáltam barátaimat a semmiről telefonomon átküldött képek
formájában, ám a csend és a nyugalom akkor is csak az enyém volt odafent.
2015. április 29., szerda
Jósvafő (Aggteleki-karszt)
2015.április 24.-26.
Karsztvidéki nyárelő, avagy
dilettáns az impozanciában
A horkolásnak
megvannak a maga élettani okai, ennek firtatása nem feladatom, ám hálótársaim a
kis parasztház zárt terében mégsem tolerálták az elfogadható indokok nélkül
megejtett őszintén udvariatlan, nyomokban kárörvendést is tartalmazó mosolyomat,
mellyel kárpótolni szándékoztam őket az elmúlt órák ütemtelen harsonája miatt.
Jósvafő ébredezni
kezdett. A konyhában mintha gránát robbant volna, mely több boros hordót,
valamint egy cefreszagú pálinkafőzdét talált volna telibe, tette volna azt a
földdel egyenlővé, s mely csapást követően kicsiny csapatunk mint légnyomás
sújtotta túlélők, a legalapvetőbb létfenntartó funkciókkal próbáltunk a minimális
kommunikációs megnyilvánulásainkon túl a reggeli étkezésre koncentrálni.
Az
Aggteleki-karszt éledező tavaszi színei ellenállhatatlanul invitáltak engem,
így korábbi elhatározásomhoz hűen, kénytelen voltam irritáló társaságomtól
megfosztani a többieket, míg ők Balázs és Péter barátunk szakavatott
iránymutatásai alapján a Kossuth barlang korábban általam is megismert elbűvölő
és sokak számára elérhetetlen földalatti természeti képződményeit csodálhatták
meg. Első lépéseim a helyi kocsma előtt vezettek el, amit én nálamnál hatalmasabb
erők jeleként értelmeztem, s betértem egy reggeli kávéra, valamint egy heveny
pohár csapolt világosra, mintegy a túrához szükséges energiát juttatva a
szervezetembe. Az aktuális divat által diktált elvárásokhoz képest enyhe
többlet súllyal rendelkező, ám ártatlannak nem mondható fiatalságában is bájos
copfos pultos lány felé megejtett lehengerlő mosolyomra érkezett
válaszpillantás egyértelműsítette bennem, hogy nem marasztalna az indokoltnál
tovább, így bakancsom fűzőit megszorítva hátamra kaptam zsákomat és még egy
utolsó sikertelen próbálkozást tettem foghegyről odavetett élcelődő búcsúszavaimmal
a jobb megítélésem érdekében.
Szelcepuszta Jósvafőtől lévő távolsága a piros
jelzésen hozzávetőlegesen 6km, melyhez elhanyagolható szintkülönbség párosul.
Az ok, hogy én ezt egy alsós óvodai csoport szintideje felett teljesítettem, az
a táj lehengerlő szépsége, mellyel képtelen voltam betelni. Már itt
megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy feleségem után a természet második
legtökéletesebb alkotása az Aggteleki-karsztvidék, s ez a nap folyamán több
alkalommal is megerősítést nyert. Minden látható és e távolságból átláthatatlan
zugában, lankáinak friss üdeségében, az élővilág élénk üzeneteivel tarkított
zöldjében elveszve párás tekintettel csattogtattam telefonomba integrált fényképezőgépemet,
azzal a tudattal, hogy amit én ott akkor látok és átélek, az szavakkal és
fényképekkel más számára visszaadhatatlan. Bő másfél órába telt így, mire
Szelcepuszta határában, helyben megszállt bizonytalan kószálókkal találkoztam,
kik láthatóan nem mertek az ideiglenes lakóhelyükként szolgáló vendégház
látókörén kívül kerülni. Kedves szavakkal üdvözöltük egymást és próbáltam
rávenni őket, hogy merészkedjenek távolabbra is és ha tehetik, feltétlenül
járják végig a Jósvafőig vezető utat, mert megéri. A kicsiny településen
áthaladva nyitott karámok és kerítések között dühödt lónyerítés és fogcsörtés
kutyaugatás motivált dinamikusabb haladásra. Peckesen határozott lépésekkel
leplezve, hogy maradék bátorságomat csaknem nadrágomba senderítettem, ügettem a
jeleket követve Derenk romfalu irányába, most már erdei úton, árnyas fák
lombjai alatt, egy rövid szakaszon a közös kék-piros jelzésen. Hamarosan
meredeken lejteni kezdett az út és nemsokára már patak csörgedezett a jobbomon,
annak csobogó muzsikájával és kis zubogóinak látványával nyújtva újabb
maradandó élményeket. Közeledve a tízedik km-emhez a piros és kék jelzés
kettévált. Itt én az országos kék útvonalát követve tértem le északnak, az
egykori lengyel kisebbség lakta Derenk pusztasága felé.
Virágzó rétek között
vezet hosszan az út, egy pillanatra se hagyva lankadni ámuló csodálatomat. Fura
érzés kerített hatalmába egyik lépésnél, mikor is a jobb lábamon cikázott végig
egy, a semmiből hirtelen előtört fájdalom, ám azt betudtam a Szelcepuszta
előtti rövidítésem során átlépett kötélnek, (a nap egyik tanulsága; ami
villanypásztornak látszik, az általában az is) így le is táboroztam egy
édescsokoládéval bevont balatonszelet erejéig, melyet intenzív műanyagízt
árasztó palackozott vízzel öblítettem le. Fenyvesek jellegzetes illata övezte
szakasz következett, ahonnét kiérve már a valaha volt Derenk falva egyetlen
megőrzött épülete, a szebb időket is megélt iskolaépület karbantartott és óva
őrzött fehérje csillant meg a dombtetőn. Közeledtemre az árnyasban négy fiatal
készülődött rögtönzött pihenőjét feladni, minek okán érdemi információktól
mentes üdvözlésre volt mód csupán, s fel is kapaszkodtam a dombtetőre,
odafentről átlátni az elém táruló panorámát. Pillanatnyi habozás kerített
hatalmába a hazatérést illetően; amennyiben barátaim tartják az előirányzott
ütemtervüket, úgy most visszafordulva vélelmezhetően velük egy időben érek én
is, ám így kimarad számomra Szádvár megtekintése, ha azonban a romok felé is elkunkorodom,
úgy visszaérve Jósvafőre esélyes, hogy elkerüljük egymást és térerő hiányában
nehézkes a kapcsolatfelvétel is. Azzal nyugtatva magamat, hogy az útszéli
kocsma biztos találkahely, inkább a számomra is kedvesebb megoldást választva
Szádvár felé vettem az irányt. Az eddigi békés lankák után itt már meredekebb
kaptatók tarkították utamat, melyek közül az utolsót legyűrve elértem aznapi
tizenötödik km-emet és egyben felértem Szádvár romjaihoz. A közeli Szögliget
egyik vendégházának és a hegy lábánál kialakított parkolónak köszönhetően ide
többen felmerészkedtek, így hiába a várrom nagy alapterülete, igazán csendesen
félrevonulni másoktól távol nem volt lehetőségem. A látvány lenyűgöző volt!
Körbejárva a várfal maradványait megcsodálhattam az idevezető út egy részét, az
alattunk elterülő falu látképét, de a tiszta időben elláttam a Tátra havas
csúcsáig is. Gyenge és ingatag jellemem egyes hazai hegyvidékek iránti
korlátolt szenvedélye elvakulttá tett engem az elmúlt évtizedekben és csak
magamat hibáztathatom, hogy ezen vidék bebarangolása -elég elítélhető módon-
eddig nem képezte életem részét. A jóleső pihenés és a látvány láthatatlan
karmaikkal marasztaltak volna még, ám az előttem álló visszaút újabb 15km-ének
elébem vetülő képe lefejtette azokat magamról, s útra keltem. Kezdeti szakaszon
az idevezetőtől eltérő utat választottam visszafelé, melynek során volt
lehetőségem megtapasztalni, hogy a hegyoldalból fakadó hangulatos források nem
csupán jó fotótémát szolgáltatnak, hanem a kiszáradás elleni természetes
folyadékot is biztosítanak. Ezen megfigyelésemből csupán az előbbit alkalmaztam
utamon, emiatt az utolsó egy órában a rendelkezésemre álló minimális vízmennyiséget
igen körültekintően kellett beosztanom. Az aznapi harmincadik km-em, az
indulásomtól számított alig nyolcadik órában már Jósvafőn ért engem. Barátaimat
nem lelvén a kocsma teraszán pihentem le, ahol udvarias kiszolgálást követően
élvezettel öntöttem magamba a habzó ambróziát... majd a másikat. Elhanyagolható
közjátékokat követően (megvacsoráztam a Malom fogadóban, összefutottam a
többiekkel...stb) végül az este nagy részét itt töltöttük a többiekkel, ahol
Balázs szolgáltatta a gitárzenét, a társaság a jó hangulatot, a copfos
pincérlány pedig az italokat és a vizuális gyönyört. Meglátásom szerint jelentősen
túltöltöttük magunkat, és ezen véleményemnek nem félek hangot adni.
Sejtettem, hogy másnap már nem sok telik tőlem, de
abból is megpróbáltam kihozni a minimumot. A csapat a Béke-barlang rejtelmeinek
megtekintését ütemezte be aznapra, míg én a rendelkezésemre álló szűk időt
igyekeztem a lehető legaktívabban eltúrázni. Ideiglenes túratársunk, Rudel
Lopez Mexikóból, akire az átmeneti magyarországi tartózkodása alatt elég
elítélhető módon a Jocó nevet aggatták a keresztségben, erős migrénre és
általános testi gyengeségre hivatkozva lemondta a barlangi túrát, s a házban
maradt semmittenni, ami az előző éjszaka a kocsma forgatagában a helyi
felhozatalt tekintve is átlagos szépségű pultos lány kegyeiért folytatott
küzdelem során elfogyasztott alkohol mennyiség ismeretében számunkra egyáltalán
nem volt meglepő. Őt magára hagyva első lépéseimet követően úgy hozta a sors,
hogy a tökéletes földrajzi fekvéssel bíró becsületsüllyesztő újra keresztezte
utamat, melynek teraszán félelmet nem ismerő, korábban eltántoríthatatlan
határozottsággal barlangászni indult barátaim múlatták az időt, arra
hivatkozva, hogy egyikük a mosdóba ment és rá várnak... ám a létszám teljes
volt. Nem hibáztattam őket, s hittem abban, hogy eljutnak a barlangig, így
elindultam utamon. Ahogy az szinte minden hegyi faluban szokás, kerítés nélküli
ház portájáról edzett fogsorát csattogtató keverék kutya rontott rám, a háziak szenvtelen,
unott tekintetével kísérve annak gyilkos kirohanását. A lábon kihordott
életveszélyt követően aztán hirtelen rám telepedett a megnyugtató csend,
melynek szimfóniáját vidám madárcsivitelés hangszerelte, s dallamaival diktálta
ütemekre lépkedtem felfelé a hegyek rengetegébe. A csapás járatlansága végett
átgázolhatatlan sűrű képezte akadályokkal folytatott birok lassította
haladásomat egy hosszú szakaszon, melyet magam mögött tudva már kényelmesen
tudtam kapaszkodni felfelé, úticélom irányába. S ekkor az eltervezett egy
szemvillanás alatt hiúsult meg, amikor egy magaslati ponton, az elágazásnál
kiszélesedett előttem a tér és megpillantottam az Almás-rét békés zöldjét. Szépsége
azonnal magával ragadott, s letérve utamról előbb bebarangoltam annak lankáit,
majd feladva korábbi terveimet zsákomat magam mellé dobva a fűbe élvezettel vetettem
magamat a hamvas zöldbe, hogy bő fertály órára eggyé válhassak a természettel.
Az összeolvadás folyamata a hangyabolyba tenyereléstől egészen a vadak
hátrahagyott ürülékében történő akaratlan meghempergőzésen keresztül egészen a
böglyök tétova zaklatásáig zajlott, ám ezektől elvonatkoztatva a hely
paradicsomi állapotokat idézett. Az idő
szűke terelt engem vissza Jósvafőre, hogy a hegyről levezető egyetlen úton ismét
gyáván megfutamodhassak a keverék eb hörgő haragja elől, majd barátaimra lelve
újra visszatérhessek a számomra oly' jól ismert világba, ahol a kivagyiság
mértéke a jelentős értékvesztéssel birtokolt gépjármű mérete és gyorsulása,
valamint a filléres és online magazinok celebjei által sugallt értékek téves
értelmezése folytán személyre szabott stresszes életvitel.
2015. április 11., szombat
2015. március 22., vasárnap
2015. március 10., kedd
2015. február 28., szombat
Závoz (Börzsöny)
2015.február 27.
Pedig a ház
ott volt.
Fejlámpám
utolsókat köhögő akkumulátorának erejét messze felülmúlta a félhold ködön
keresztüli derengése, így Balázs mesterséges fényforrására hagyatkoztunk, mely
elemi erővel pásztázta kutató kíváncsisággal a viharvert hegyoldalt. Korábbi
határozottságom, mellyel ellentmondást nem tűrően jelöltem meg éjszakai
táborhelyünk pozícióját, már régen szertefoszlott. A tavaly decemberi ónos eső
okozta természeti katasztrófa itt, Királyháza környékén tűnt a legszívetsajdítóbbnak.
Bamba tekintettel magam elé meredve viaskodtam gondolataimmal, saras bakancsom
orrát szuggerálva igyekezvén megkopott emlékeim alapján felidézni a csapás
pontos helyét, mely a patakon át az elhagyatott vadászház felé vezet. Balázs
fáradtságos igyekezete is hiábavalónak tűnt, minthogy a derékba tört fák káoszán
keresztül fellelhetetlennek tűnt aktuális pozíciónkból a megálmodott táborhely,
így hosszas tanakodás, valamint egy Királyháza felé tett feleslegesnek bizonyult kitérő után
egy Závozon eltöltendő éjszaka mellett tettük le voksunkat. Pedig a ház valahol
ott volt...
Az általunk ma
már egyszer végigjárt út ellenkező irányban is hasonlóan harsány hangulatban
telt, ám a hátizsákom már határozottan nehezebbnek tűnt az idő előrehaladtával.
Felelőtlenül, azonban méreténél fogva kiszolgáltatottan kívülre rögzített
hálózsákomnak köszönhetően a súlyeloszlás sem volt ideális a hátamon, ám annak
laza hevederezése további bosszúságok forrása volt, melynek hála sajgó gerincem
folyamatos visszajelzésekkel szolgált számomra minden egyes megtett lépésről. A
rendszerváltásról olvasott és minap befejezett könyvem által felhatalmazva
éreztem magamat, hogy Balázst néhány számomra friss információval nyűgözzem le,
melynek eredményeként hosszas eszmecsere alakult ki közöttünk adott témára
vonatkozóan, így téve észrevétlenné az út hátralévő részén elénk tornyosuló
szintkülönbségek nyújtotta kihívásokat. Kettétört fák százai lehetetlenítették
el számunkra az eredetileg eltervezett hegyi csapásokon történő túrát, így a
Diósjenőt Királyházával összekötő erdészeti út elzártsága jelentette számunkra
a dinamikus haladás lehetőségét. Ezen elzárás azonban nem tűnt áthághatatlannak
sem azon kövér autós házaspárnak, akik kocsijukból zsíros képpel csodálkozva a
hátizsákok súlya alatt görnyedő két vidám figurára futtatták kutyájukat tespedő
helyzetükből ki sem zökkenve, sem azon arctalan párocskának sem, kik vélhetően erkölcstelen
szerelmet keresve húzódtak volna az elzárt területre.
Závoz tisztása
párában úszott megérkeztünkkor. Az átizzadt rétegeket lecibálva magamról
szárazra váltottam, s ily módon felfrissülve természetesnek tűnt, hogy a
fagypont körüli időben egy szál pólóra vetett pulóverben gyűjtsem a tűzifát
Balázzsal. Az elmúlt évek megszámlálhatatlan máglyái, melyeket a hegyekben gyújtottunk
magunknak, férfias határozottsággal vértezett fel bennünket, mely vért rozsdásan
nyikorgó pajzsként ölelt át bennünket aztán, ahogy szánalmas eltökéltséggel
pakoltuk végső reményként spiritusz tablettáinkat a nedvesen síró vékony ágak
alá, hogy azok füst formájában röhögjenek képünkbe, így alázva porrá korábbi
elszántságunkat.
Balázs szalonnájából kicsepegő zsír lehelt csupán egy kis
életet a tűzbe, ekkor kisebb lángok is kicsaptak belőle, ám amint a vacsora
elkészült, újabb füstcsíkok úsztak az égbe, kajánul keresve szégyenlős
tekintetünket, hogy azt fellelve irritálják ki szemeinkből a könnycseppeket. Én
ezen küzdelmes időszakot a füsttől kicsit félrehúzódva vészeltem át, boros
csupromat szorongatva, azt el nem engedve. Nem tartott sokáig, mire
ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy hálózsákomat komolyabb teszt alá
vessem, így didergős ücsörgésemből hirtelen elhatározással fekhelyet kerestem
és leheveredtem. Balázs úgy érezte, hogy elégedett sóhajaim már a korai
elalvásomat vezetik fel, emiatt nem hagyta fejem mellett pihenő poharamat
kiürülni, s eközben érdekes felvetésekkel és történetekkel tartott éberen, míg
ő maga is el nem fáradt. Egyszerre ütemes horkolás dörgött bele a Börzsöny
csendjébe, ezzel tudatosítva bennem, hogy kedvenc túratársam történetei végére
ért.
A hajnal első
sugarai a párán áthatolva egy szívfacsaróan lerombolt hegység lankáit derengték
be. Az éjszaka sötétjében általam saccolt famennyiség sokszorosa sínylette meg
a tavaly decemberi időjárási anomáliát. Már bőven fent járt a nap, amikor egy
kíváncsi kismadár repült a Balázs feje fölötti vékony faágra, ám minthogy a
belőle kicsöppenő emésztési végtermék elvétette csillogó homlokát, magam
próbáltam éles hangon, az idő múlására utaló szavakkal ébredésre bírni. A visszaút
már nem volt jelentős a parkolóig, minthogy az este folyamán a túra nagy részét
oda és vissza is volt szerencsénk letudni, tekintettel a meg nem lelt faházra
és a környéken uralkodó táborozásra alkalmatlan viszonyokra. Zárszóként
próbálnék valami motiválót írni azok számára, akik esetleg olvassák soraimat és
most barátkoznak a természetjárással, hát kedvcsinálóként néhány lényeges szó
és kifejezés a túráról: sár, köd, dagonya, füst, pára, járhatatlan utak,
pocsolya... mely szavak és kifejezések nem képesek visszaadni az általunk átélt
kalandok szépségét.
2015. február 16., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)