2015.április 24.-26.
Karsztvidéki nyárelő, avagy
dilettáns az impozanciában
A horkolásnak
megvannak a maga élettani okai, ennek firtatása nem feladatom, ám hálótársaim a
kis parasztház zárt terében mégsem tolerálták az elfogadható indokok nélkül
megejtett őszintén udvariatlan, nyomokban kárörvendést is tartalmazó mosolyomat,
mellyel kárpótolni szándékoztam őket az elmúlt órák ütemtelen harsonája miatt.
Jósvafő ébredezni
kezdett. A konyhában mintha gránát robbant volna, mely több boros hordót,
valamint egy cefreszagú pálinkafőzdét talált volna telibe, tette volna azt a
földdel egyenlővé, s mely csapást követően kicsiny csapatunk mint légnyomás
sújtotta túlélők, a legalapvetőbb létfenntartó funkciókkal próbáltunk a minimális
kommunikációs megnyilvánulásainkon túl a reggeli étkezésre koncentrálni.
Az
Aggteleki-karszt éledező tavaszi színei ellenállhatatlanul invitáltak engem,
így korábbi elhatározásomhoz hűen, kénytelen voltam irritáló társaságomtól
megfosztani a többieket, míg ők Balázs és Péter barátunk szakavatott
iránymutatásai alapján a Kossuth barlang korábban általam is megismert elbűvölő
és sokak számára elérhetetlen földalatti természeti képződményeit csodálhatták
meg. Első lépéseim a helyi kocsma előtt vezettek el, amit én nálamnál hatalmasabb
erők jeleként értelmeztem, s betértem egy reggeli kávéra, valamint egy heveny
pohár csapolt világosra, mintegy a túrához szükséges energiát juttatva a
szervezetembe. Az aktuális divat által diktált elvárásokhoz képest enyhe
többlet súllyal rendelkező, ám ártatlannak nem mondható fiatalságában is bájos
copfos pultos lány felé megejtett lehengerlő mosolyomra érkezett
válaszpillantás egyértelműsítette bennem, hogy nem marasztalna az indokoltnál
tovább, így bakancsom fűzőit megszorítva hátamra kaptam zsákomat és még egy
utolsó sikertelen próbálkozást tettem foghegyről odavetett élcelődő búcsúszavaimmal
a jobb megítélésem érdekében.
Szelcepuszta Jósvafőtől lévő távolsága a piros
jelzésen hozzávetőlegesen 6km, melyhez elhanyagolható szintkülönbség párosul.
Az ok, hogy én ezt egy alsós óvodai csoport szintideje felett teljesítettem, az
a táj lehengerlő szépsége, mellyel képtelen voltam betelni. Már itt
megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy feleségem után a természet második
legtökéletesebb alkotása az Aggteleki-karsztvidék, s ez a nap folyamán több
alkalommal is megerősítést nyert. Minden látható és e távolságból átláthatatlan
zugában, lankáinak friss üdeségében, az élővilág élénk üzeneteivel tarkított
zöldjében elveszve párás tekintettel csattogtattam telefonomba integrált fényképezőgépemet,
azzal a tudattal, hogy amit én ott akkor látok és átélek, az szavakkal és
fényképekkel más számára visszaadhatatlan. Bő másfél órába telt így, mire
Szelcepuszta határában, helyben megszállt bizonytalan kószálókkal találkoztam,
kik láthatóan nem mertek az ideiglenes lakóhelyükként szolgáló vendégház
látókörén kívül kerülni. Kedves szavakkal üdvözöltük egymást és próbáltam
rávenni őket, hogy merészkedjenek távolabbra is és ha tehetik, feltétlenül
járják végig a Jósvafőig vezető utat, mert megéri. A kicsiny településen
áthaladva nyitott karámok és kerítések között dühödt lónyerítés és fogcsörtés
kutyaugatás motivált dinamikusabb haladásra. Peckesen határozott lépésekkel
leplezve, hogy maradék bátorságomat csaknem nadrágomba senderítettem, ügettem a
jeleket követve Derenk romfalu irányába, most már erdei úton, árnyas fák
lombjai alatt, egy rövid szakaszon a közös kék-piros jelzésen. Hamarosan
meredeken lejteni kezdett az út és nemsokára már patak csörgedezett a jobbomon,
annak csobogó muzsikájával és kis zubogóinak látványával nyújtva újabb
maradandó élményeket. Közeledve a tízedik km-emhez a piros és kék jelzés
kettévált. Itt én az országos kék útvonalát követve tértem le északnak, az
egykori lengyel kisebbség lakta Derenk pusztasága felé.
Virágzó rétek között
vezet hosszan az út, egy pillanatra se hagyva lankadni ámuló csodálatomat. Fura
érzés kerített hatalmába egyik lépésnél, mikor is a jobb lábamon cikázott végig
egy, a semmiből hirtelen előtört fájdalom, ám azt betudtam a Szelcepuszta
előtti rövidítésem során átlépett kötélnek, (a nap egyik tanulsága; ami
villanypásztornak látszik, az általában az is) így le is táboroztam egy
édescsokoládéval bevont balatonszelet erejéig, melyet intenzív műanyagízt
árasztó palackozott vízzel öblítettem le. Fenyvesek jellegzetes illata övezte
szakasz következett, ahonnét kiérve már a valaha volt Derenk falva egyetlen
megőrzött épülete, a szebb időket is megélt iskolaépület karbantartott és óva
őrzött fehérje csillant meg a dombtetőn. Közeledtemre az árnyasban négy fiatal
készülődött rögtönzött pihenőjét feladni, minek okán érdemi információktól
mentes üdvözlésre volt mód csupán, s fel is kapaszkodtam a dombtetőre,
odafentről átlátni az elém táruló panorámát. Pillanatnyi habozás kerített
hatalmába a hazatérést illetően; amennyiben barátaim tartják az előirányzott
ütemtervüket, úgy most visszafordulva vélelmezhetően velük egy időben érek én
is, ám így kimarad számomra Szádvár megtekintése, ha azonban a romok felé is elkunkorodom,
úgy visszaérve Jósvafőre esélyes, hogy elkerüljük egymást és térerő hiányában
nehézkes a kapcsolatfelvétel is. Azzal nyugtatva magamat, hogy az útszéli
kocsma biztos találkahely, inkább a számomra is kedvesebb megoldást választva
Szádvár felé vettem az irányt. Az eddigi békés lankák után itt már meredekebb
kaptatók tarkították utamat, melyek közül az utolsót legyűrve elértem aznapi
tizenötödik km-emet és egyben felértem Szádvár romjaihoz. A közeli Szögliget
egyik vendégházának és a hegy lábánál kialakított parkolónak köszönhetően ide
többen felmerészkedtek, így hiába a várrom nagy alapterülete, igazán csendesen
félrevonulni másoktól távol nem volt lehetőségem. A látvány lenyűgöző volt!
Körbejárva a várfal maradványait megcsodálhattam az idevezető út egy részét, az
alattunk elterülő falu látképét, de a tiszta időben elláttam a Tátra havas
csúcsáig is. Gyenge és ingatag jellemem egyes hazai hegyvidékek iránti
korlátolt szenvedélye elvakulttá tett engem az elmúlt évtizedekben és csak
magamat hibáztathatom, hogy ezen vidék bebarangolása -elég elítélhető módon-
eddig nem képezte életem részét. A jóleső pihenés és a látvány láthatatlan
karmaikkal marasztaltak volna még, ám az előttem álló visszaút újabb 15km-ének
elébem vetülő képe lefejtette azokat magamról, s útra keltem. Kezdeti szakaszon
az idevezetőtől eltérő utat választottam visszafelé, melynek során volt
lehetőségem megtapasztalni, hogy a hegyoldalból fakadó hangulatos források nem
csupán jó fotótémát szolgáltatnak, hanem a kiszáradás elleni természetes
folyadékot is biztosítanak. Ezen megfigyelésemből csupán az előbbit alkalmaztam
utamon, emiatt az utolsó egy órában a rendelkezésemre álló minimális vízmennyiséget
igen körültekintően kellett beosztanom. Az aznapi harmincadik km-em, az
indulásomtól számított alig nyolcadik órában már Jósvafőn ért engem. Barátaimat
nem lelvén a kocsma teraszán pihentem le, ahol udvarias kiszolgálást követően
élvezettel öntöttem magamba a habzó ambróziát... majd a másikat. Elhanyagolható
közjátékokat követően (megvacsoráztam a Malom fogadóban, összefutottam a
többiekkel...stb) végül az este nagy részét itt töltöttük a többiekkel, ahol
Balázs szolgáltatta a gitárzenét, a társaság a jó hangulatot, a copfos
pincérlány pedig az italokat és a vizuális gyönyört. Meglátásom szerint jelentősen
túltöltöttük magunkat, és ezen véleményemnek nem félek hangot adni.
Sejtettem, hogy másnap már nem sok telik tőlem, de
abból is megpróbáltam kihozni a minimumot. A csapat a Béke-barlang rejtelmeinek
megtekintését ütemezte be aznapra, míg én a rendelkezésemre álló szűk időt
igyekeztem a lehető legaktívabban eltúrázni. Ideiglenes túratársunk, Rudel
Lopez Mexikóból, akire az átmeneti magyarországi tartózkodása alatt elég
elítélhető módon a Jocó nevet aggatták a keresztségben, erős migrénre és
általános testi gyengeségre hivatkozva lemondta a barlangi túrát, s a házban
maradt semmittenni, ami az előző éjszaka a kocsma forgatagában a helyi
felhozatalt tekintve is átlagos szépségű pultos lány kegyeiért folytatott
küzdelem során elfogyasztott alkohol mennyiség ismeretében számunkra egyáltalán
nem volt meglepő. Őt magára hagyva első lépéseimet követően úgy hozta a sors,
hogy a tökéletes földrajzi fekvéssel bíró becsületsüllyesztő újra keresztezte
utamat, melynek teraszán félelmet nem ismerő, korábban eltántoríthatatlan
határozottsággal barlangászni indult barátaim múlatták az időt, arra
hivatkozva, hogy egyikük a mosdóba ment és rá várnak... ám a létszám teljes
volt. Nem hibáztattam őket, s hittem abban, hogy eljutnak a barlangig, így
elindultam utamon. Ahogy az szinte minden hegyi faluban szokás, kerítés nélküli
ház portájáról edzett fogsorát csattogtató keverék kutya rontott rám, a háziak szenvtelen,
unott tekintetével kísérve annak gyilkos kirohanását. A lábon kihordott
életveszélyt követően aztán hirtelen rám telepedett a megnyugtató csend,
melynek szimfóniáját vidám madárcsivitelés hangszerelte, s dallamaival diktálta
ütemekre lépkedtem felfelé a hegyek rengetegébe. A csapás járatlansága végett
átgázolhatatlan sűrű képezte akadályokkal folytatott birok lassította
haladásomat egy hosszú szakaszon, melyet magam mögött tudva már kényelmesen
tudtam kapaszkodni felfelé, úticélom irányába. S ekkor az eltervezett egy
szemvillanás alatt hiúsult meg, amikor egy magaslati ponton, az elágazásnál
kiszélesedett előttem a tér és megpillantottam az Almás-rét békés zöldjét. Szépsége
azonnal magával ragadott, s letérve utamról előbb bebarangoltam annak lankáit,
majd feladva korábbi terveimet zsákomat magam mellé dobva a fűbe élvezettel vetettem
magamat a hamvas zöldbe, hogy bő fertály órára eggyé válhassak a természettel.
Az összeolvadás folyamata a hangyabolyba tenyereléstől egészen a vadak
hátrahagyott ürülékében történő akaratlan meghempergőzésen keresztül egészen a
böglyök tétova zaklatásáig zajlott, ám ezektől elvonatkoztatva a hely
paradicsomi állapotokat idézett. Az idő
szűke terelt engem vissza Jósvafőre, hogy a hegyről levezető egyetlen úton ismét
gyáván megfutamodhassak a keverék eb hörgő haragja elől, majd barátaimra lelve
újra visszatérhessek a számomra oly' jól ismert világba, ahol a kivagyiság
mértéke a jelentős értékvesztéssel birtokolt gépjármű mérete és gyorsulása,
valamint a filléres és online magazinok celebjei által sugallt értékek téves
értelmezése folytán személyre szabott stresszes életvitel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése