Hegyes-tető (Börzsöny)

2014. október 2.

Ősagárd felett (Cserhát)

2014. szeptember 26.

Urasági Erdő (Cserhát)

2014.szeptember 5.

Büszke vagyok arra, hogy ismeretségünk aránylag rövid ideje alatt kivívhattam Karaszek Samu barátságát. Talán több is ez annál: egy ötéves gyermekien őszinte mosolyával viseli el közelségemet, otthonról hozott jó nevelésének köszönhető minden komolyabb kritikai észrevétel kinyilvánítása nélkül. Amikor a Gyadai rét Katalinpuszta felé eső végénél büszke édesapjával beértek bennünket, ő széttárt karokkal, a nevemet kiabálva futott felém, hogy boldogan a nyakamba ugorhasson, akkor vadul csapkodó villámként cikázott végig  bennem az érzés, hogy ezt a hirtelen ölembe hullott szeretetet nem volt elég megszereznem, azt bizony kínkeserves odaadással kell majd ápolnom, hogy az idő múlásával mit sem veszítsen csillogó varázsából. Miután Samu levált a nyakamból, szembesítettem vele, hogy a jobbomon tétován toporgó hátizsákosok bizony a barátaim; Gábor sokat próbált rajongó természetszeretete állt Péter elvárosiasodott amatőr lelkesedése mellett.

Később utóbbi szapora, pollenek táplálta harsány tüsszögése mintegy folyamatos jeladás volt a hosszan elnyúló réten rendszertelenül szétszóródott éleslőszerrel virtuskodó vadászok számára, hogy merre is járunk éppen, ezzel biztosítva általa akaratlanul is óvó védelmet számunkra. Megállás nélküli sopánkodása ugyanakkor permanens mosoly forrása volt, melynek fő és megingathatatlan témája a túra mihamarabbi befejezése iránti igénye volt. Kései indulásunk hozadéka volt a félúton ránk boruló félhomály, majd teljes sötétség, melyet ötünk közül csupán hármunk fénypásztája tudott csak valamelyest átláthatóvá tenni, tekintettel Gáborék kapkodó pakolása során felmerült hiányosságokra. Közeledve az Urasági erdő érintetlen vidékéhez, utunk egyre ingoványosabbá kezdett válni, mely küzdelmes harcba csapott át a járható útért folytatott kutatásban. Múlt heti ficamom nem múlt el fájdalom mentesen, így fáslival burkolt bokám az egyre egyenetlenebb úton éles nyilalásokkal emlékeztetett engem a közelmúlt fájó eseményeire.

Indulásunktól számított bő másfél óra múlva lámpáink fényében felsejlett a tölcsérgombák által tarkított csendes erdő mélyén megbúvó vadászház kontúrja, melynek tornáca menedéket nyújtott számunkra az előttünk álló éjszakára. Érkezésünk pillanatában Péter céltudatosan a padra vetette magát, majd intenzív passzivitást sugalló mozdulattal boros flaskát ragadva bősz és roppant szórakoztató érdektelen okfejtésekbe kezdett, mely során a háttérben lezajló élettani folyamatoknak köszönhetően a száraz fehérbor csendben kifejtette nála a hatását.

Az eközben megrakott tüzünk mellé kucorodva Szabolcs kolbászt sütött, Gábor pedig friss pörcöt pirított, melyek illatai belengték a tisztást. Igazán meleg kora őszi éjszakánk volt, minek élvezetét az alkalmanként rákezdő eső sem tudta megtépázni. Holnapba hajló dialógusaink fő hangadója változatlanul Péter volt, melyek hangulatáért utólag is hálával tartozom.

Hajnalodott még csupán, amikor egymást követően kelt életre a csapat. Friss erőre kapva vetettük be magunkat a közeli lankákra, hogy előbb felmérjük a hét eleji pusztító eső okozta károkat, majd pedig a gazdag gomba termést csodálhassuk meg táborhelyünk körül. Péter egy útjába eső száraz ágat vetett a parázsló zsarátnokra, mely hamar lángra kapott, így meghallgathattuk részletes okfejtését a hathatós tűzrakásra vonatkozóan, melynek alapjait a National Geographic Channel-en látottakra építette. Gyorsan elfogyasztott reggelinkhez az alapzajt a lombkoronákon verdeső enyhe eső csepegése adta. Visszautunk kezdetben csapatként zajlott, ám az őzláb gombák utáni csaknem hiábavaló kutatásunk alig észrevehetően leszakított bennünket Szabolcséktól, így egy óvatlan pillanatban búcsút intettünk nekik. Az eső a fölénk áramló felhők csapadéktartalmától függően esett, vagy nem, de inkább igen. Úgy éreztem, nem engedhetem haza addig barátaimat, míg a Gyadai rét rejtett értékeivel meg nem ismertetem őket. Gábor eziránti hálás megnyilvánulásai felülkerekedtek Péter kacajt fakasztó dörmögő morgásán, melyből titkon burkolt hálát is kiszűrtem.

Kis-Koppány (Börzsöny)

2014. augusztus 29.

...a bőregér ekkor már másodjára csapott le előttem. Fejlámpám fénypásztájában méla tekintetemmel próbáltam követni röptét, s ekkor ugorhatott elém észrevétlenül az egyenetlen erdei talajban otthonosan megbúvó bucka. Bokám felkészült a legrosszabbra, ám bakancsom mentette a menthetőt, így a rá nehezedő bő nyolcvan kilót egy kíméletlen mozdulattal a tüskés bozótba rántotta. Szabolcs szánalommal gazdag mosolygós tekintettel fordult vissza, s így emlékeztetett engem kimondatlan szavak nélkül is arra a pár másodperccel azelőtti felkiáltására, hogy körültekintően lépkedjek azon a szakaszon.

Alig valamivel korábban Balázzsal a börzsönyi terelőtáblák útmutatásaiban meghatározott menetidőt körbekacagva tizenéves kondíciómat idéző dinamikával (és főként egészséges bokával) kapaszkodtunk fel teljes menetfelszereléssel a Kis-Koppány mesés hegyi panorámát elénk táró kopasz csúcsára. Konstatálva, hogy az alant megbúvó nyereg két kora negyvenéves számára komfortosabb éji szállást nyújt, rövid szájtátás után vissza is ereszkedtünk, hogy mihamarabb berendezkedhessünk az esti henyélésre.

Mire az erdő csendjébe hasító önfeledt kacajaink a hold sarlóját is elzavarták az égboltról, tüzünk vidám táncot lejtő lángjaival festette vörösre táborhelyünket.

Szabolcs üdvözlő kiáltása az éjszínű sűrűből burkolt segélykérést sejtetett, ki a járható csapással párhuzamosan haladva tévelyedett be az áthatolhatatlanba. Elébe siettem, hogy lámpájának fényét követve közösen leljünk rá a csapásra, mely odavezeti hozzánk. Alig pár perc és már izzadt tenyerébe csaphattam, ezzel fejezve ki szívből jövő örömömet, hogy lehetetlent nem ismerve becsatlakozott hozzánk. Ahogy lépteit követtem vissza a nyereg felé, balomon egy száraz husángot pillantottam meg. Felismerve, hogy tüzünk lángját képes lehet huzamosabb ideig gazdagon táplálni, egy férfias, ám annál erőtlenebb mozdulattal a vállamra vetettem azt és barátom után eredtem, aki a sötétből visszafordulva hozzám határozott hangon jelezte, hogy ahol ő jár, roppant egyenetlen a talaj és nézzek a lábam elé. Ekkor mintha egy denevér röpült volna el az orrom előtt, majd hirtelen ismét. Felpillantottam...

A muscat ottonel fájdalomcsillapító hatással bír. A langyos augusztus végi éjszakában néha a tűz fényében, alkalmanként pedig a pad kényelmét élvezve beszélgettünk barátaimmal roppant komolyan a semmiről, még többször pedig felületesen a lényeges dolgokról, s ez kezdetben elégedettséggel töltött el bennünket, majd később ringatott el mindhármunkat alig észrevehetően.

A reggeli ébredést követő hazaút egyénekre szaggatta a csapatot. Előbb Szabolcs indult neki a hegyeknek, igyekezve haza szerető családjához. Balázzsal nemsokkal rá követtük. Már az első kaptatón lemaradtam bokafájós bicegésemmel, ám a Nagy-Koppányra vezető meredély egyértelműsítette bennem, hogy képtelen leszek lépést tartani túratársammal. Térerőre bukkanva hívtam Szabolcsot, hogy várja be Balázst és vigye haza ő, minthogy én még fájdalmas élményekkel gazdagodva kívánok elidőzni a Börzsöny izzasztó lankáin. Az igenlő válasz rámborította a hegyek pirkadó csendjét. Túrabotjaimra támaszkodva sántikáltam lefelé a szederbokrok sűrűjében, termésükkel biztosítva számomra a kiadós reggelit. A méretes őzláb gombák sokasága aztán becsábított az átgázolhatatlannak tűnő erdőbe, hogy az otthon mit sem sejtő családomat hazatérve meglephessem velük. Értékes zsákmánnyal gazdagon értem vissza az autóhoz, hogy fogaim között elsziszegett arcpirító szitkokkal könnyítve a mozdulatot nyomhassam ki bokasérült ballábammal a kuplungot, s eredjek utamra, haza...

Naszály (Cserhát)

2014. augusztus 25.

Koppány-nyereg (Börzsöny)

2014. augusztus 22.

József az erdőből toppant elém, majd minden átmenet nélkül csatlakozott hozzám egy rövidke szakaszon, hogy élete legfontosabb, alkalmanként ellentmondásokkal tarkított momentumait egy véget nem érőnek tűnő összetett mondatba sűrítve megossza velem. Aztán amikor az út élesen a hegynek fordult, erőteljes kapaszkodót sejtetve már az elejétől, hirtelen búcsút intett, ám még a fák jótékony takarásából is hallhattam legutóbbi túráinak rövid, ám annál tartalmasabb összefoglalóját.

Nemsokára megnyugtató csend borult a tájra.

A Nagy-Koppány felé vezető, általam csupán pár napja felfedezett utat réveteg örömmel arcomon éltem át újra kanyarról kanyarra. A keddről megismert szederbokroknál nem feledtem el megállni, hogy nyelvemet ismét és ismét kékre mázolhassam, de ugyanígy tévedtem le a jelzett útról minden börzsönyi panorámát kínáló kiszögelésnél. A Nagy-Koppány csúcsa sajnos ahogy előre is sejthető volt, elég huzatosnak bizonyult, ezért inkább a nyeregben megbúvó, paddal és faasztallal a vadon kényelmét biztosító szélcsendes pihenőt választottam éjszakai táborhelyemül. Oda megérkezve átmeneti bizonytalanság lett úrrá rajtam, hogy vajon felkapaszkodjak -e a Gömbölyű-kő ormára a naplementét megcsodálni, azonban még határozatlan döntésem meghozatala előtt a gyülekező felhők eltérítettek tétova tervemtől. Természetesen amint pattogott a tűz, a felhők elvonultak fejem felől...

Éjszakai sütögetésemet visszafogottnak nem nevezhető borozgatás tette színesebbé. Alkalmanként az erdőbe mentem pótolni a leégett szárazfa-mennyiséget, ám miután egy végeláthatatlan gombamező sűrűjében ráakadtam egy méretes korhadt gyökérre, ez az elkövetkezőkben feleslegessé vált, mivel bő utánpótlást biztosított a lángoknak egészen hajnalig. Egyik alkalommal egy bennszülött rágcsáló riadt fejlámpám fényében, s így, többé nem látott éji társra lelve a szeretet lángjának izzó parazsa vöröslött fel bennem, melytől motiváltan vacsorám sültjének maradékából vittem az egérlyuk szájához, kellemes perceket, talán órákat szerezni újdonsült ismerősömnek.

Korai ébredésem nem volt hiábavaló; már a félhomályban is úgy tűnt, hogy az égen gyülekező felhők nem véletlenül öltöttek démonian sötét színt, így tartva az eső közelségétől szorgos pakolásba kezdtem. A még reggel is izzó éjszakai tűz maradványait közeli pocsolyákba vonszoltam, majd elindultam a visszaúton. Felhágva a Nagy-Koppány ormára, Szlovákia felett már egyértelmű jelei mutatkoztak az esőnek, ezért ütemesebb ügetésbe kezdtem. Kicsivel arrébb az ösvényen lépkedve egy kényelmesen sétáló rókát kezdtem utolérni, aki semmi jelét nem adta, hogy észrevett volna, mígnem egyszerre mégis, s akkor elinalt a sűrűbe. Ezzel egyidőben csapott tarkón az első méretes csepp, melyet számolatlanul követett a többi. Mire az autóhoz értem, már szakadt... tekintettel az idei túráink időjárására, alapvetően meg sem lepett a dolog.

4 börzsönyi hegycsúcs

2014. augusztus 19.

Kedd. Talán még 11 óra sem lehetett, amikor rezzenéstelen arccal csaptam be magam mögött az iroda ajtaját... és nem néztem vissza. Hacsak elhanyagolható mértékben is előrelátóbb vagyok annál amennyivel nem, úgy még lefőztem volna magamnak egy kávét és csak azt követően tettem volna mindezt. Ám mivel nem vagyok az, így Nagyirtáspusztán, a Szent Orbán fogadó tespedő henyéivel megtöltött napsütötte kerthelységében rendeltem magamnak egy erős feketét, téve ezt elegánsan, mint egy úr, aztán arannyal fizettem érte.

Feledhetetlen, élményszámba menő hegyi ámokfutásom nyíltan felvállalt célja a természet vizuális élvezete mellett a csend hathatós átélése volt, ennek hála, a már évekkel ezelőtt is az elavulás jeleit mutató Börzsöny térképen komolyabb megfontolást nélkülözve magam elé álmodott itiner iránymutatásait az első kunkorban rúgtam fel, amint hagytam magam a tájban felbukkanó újabb, majd még újabb félreeső zugok által eltéríttetni, ám befolyásolhatóságom miatt utólag sem hibáztatom magamat.

A kisvasút nagyirtáspusztai állomásánál néhány tanácstalanul lézengő dilettáns próbált térképet olvasni, természetjárásra alkalmatlan öltözetben, egyikük kezében viseltes teszkós szatyorral, miközben sűrűn tekintgettek az ég felé, mintegy onnét várva segítséget. Neveltetésemből fakadó lehengerlő udvariassággal rájuk köszöntem, majd dinamikus léptekkel magam mögött hagytam őket, abban a reményben, hogy külső segítség nélkül is képesek eltévedni a rengetegben.

A Nagy-Koppány (549m) felé kanyargó dózer út aránylag hamar csap át komoly kaptatóba, hogy aztán az újra egy járatlan csalánosba vigyen. A csapadékos nyár a késő tavaszra jellemző élénk színeket varázsolta a hegyekbe, mintha nem is éppen az ősz készülne kíméletlenül ránk rontani pár napon belül. Gyakorlott túrázónak egy óra sem kell ahhoz, hogy a parkolóból felérhessen a csodás panorámát nyújtó hegycsúcsra, különösen úgy, hogy böglyök tucatjai ostorozzák kellemetlen jelenlétükkel az embert. Mivel még bőven benne voltunk a munkaidőben, így kajánul bűnös késztetést éreztem, hogy a látványt éppen mesterséges fényekkel elárasztott, telefoncsörgéstől és emberi zsivajtól hangos irodákban robotoló barátaimmal megosszam. Elhanyagolható pihenő után a hegyről leereszkedve pár percen belül elértem a Koppány-nyerget, ami semmittevésre csalogató padokkal, s asztallal várt. Ehelyütt a látványtól megzavarodva, rövid megfontolást követően eltérve eredeti terveimtől egy kopasz hegyoldal hívásának engedve a Vörös-haraszt felett rám kacsingató kiszögelésre mentem, hogy ott háríthassam tovább a böglyök támadásait. Riadt menekülésemben visszafelé révetegen, alapvetően véletlenül keveredtem fel a Kis-Koppányra (522m), ahol ismét nem terheltem agyamat stresszes gondolatokkal.

Visszakanyarodván, a kritikus döntési pontként jelentkező kereszteződést elérve a kockázatos hosszabb utat választottam hazafelé. A kockázatot jelentő alul méretezett vízmennyiség jelentős fogyása és az egyre gyülekező sűrű felhők egyike sem jelentett végül valós veszélyt.

A börzsönyi kék innét észak-keletnek tart, ám ezt a szakaszt csak rövid távon koptattam, mivel arról aránylag gyorsan letértem az S+ felé vezető összekötő utat jelentő jelöletlen kerékpárútra. Az S+ jelzés a Tolmács-hegy (528m) felé vitt. Annak meghódítása teljes mértékben feleslegesnek bizonyult, minthogy a hegytetőről elém táruló panorámát alig tudtam élvezni a sűrű csalánosban megtett kaptatónak hála.

Összességében 14km, alig 4 óra alatt - mindez az augusztus közepi szabadságolásoknak köszönhető uborkaszezon generálta irodai bágyadás helyett. Bármikor máskor is...

Fagyos-kút (Börzsöny)

2014. augusztus 15.

A szakértőknek mondott hivatásos laikusok által beígért felhőtlen égbolt, vagy az esetlegesen előforduló, rövid ideig tartó lokális zivatarok végül este héttől csaknem éjfélig változó intenzitással áztattak bennünket.

Valami megalapozott bizalmatlanság dolgozhatott bennem a meteorológusokkal szemben, amikor az előzetesen eltervezett fedél nélküli szandavári túra helyett végül a Vasedény kulcsosház közelségének nyugalmát sugárzó Fagyos-kutat jelöltem meg táborhelyünknek. Tettem ezt annak tudatában, hogy három kiskorú jelenléte is tarkította túránkat és nem vettem volna a szívemre, ha egy éjszakai eső a tábortűz mellett pihegve éri őket.

Az általam kopottas emlékek alapján kalkulált egy órás menetidő sem annyi volt, hanem bőven másfélszer több, így amikor Ádámékkal, a már szitáló esőben elértük táborhelyünket, furdaló lelkiismeretem által motiváltan hátizsákomat a szivacsként átitatott padra vetettem és futva Szabolcsék elé indultam, akik Balázzsal és az 5 éves Samuval kapaszkodtak utánunk, kissé lemaradva mögöttünk. Legnagyobb megdöbbenésemre alig fertály óra múlva az alkonyban, egy meredély mélyén ismerős hangokat véltem felfedezni és megpillantottam őket; Karaszek Samu korát meghazutoló lendülettel gyűrte maga alá a hegyek lankáit és minden elé gördülő akadályt játékként értelmezve, gyermeki vidámsággal tudta azokat maga mögött. Különösebben nem szorult a kis csapat tétova segítségemre, csupán Samu elhanyagolható súlyú hátizsákját kaptam meg tehermentesítés céljából. Az általam rövid időn belül harmadszorra bejárt hátralévő rövid szakaszt így egy újabb vidám társaság tette színesebbé számomra, melynek kölcsönösségéről vitákat lehetne nyitni.

Fagyos-kút mesébe illően varázslatos tisztását időközben Ádámék elkezdték vidámsággal teli élettel belakni. A kulcsosház egyetlen vendége István, aki enyhe zavarodottsággal tekintetében, egy emlékmécses méretű lángon készítette vacsoráját. A Vasedény kulcsosház állítólagos gondnoka mint Colombo felesége; én nem láttam, de állítólag bent volt a házban, és jelképes összegért hajlandó lett volna rendelkezésünkre bocsájtani a szúette viskót. Tekintettel az egyre intenzívebb csapadékhullásra és a három gyermek vidám, ám az esőtől egyre fásultabb jelenlétére, tettünk egy próbát a bérbevétellel, de a határozott dörömbölések ellenére sem sikerült a gondnokot előcsalogatni dohos vackából. Ennek köszönhetően a tornácon vertünk tábort, ahol többé-kevésbé védve voltunk az eső elöl. Elrettenthetetlen barátaim a tűzhöz kuporodva sütögettek, mialatt én a padon ücsörögve intenzív és hatékony borfogyasztásba kezdtem. Mire Ádám is elkészítette a már közös túráink során szokásosnak mondható tojásrántottáját, addigra képtelenség volt meglenni a szabad ég alatt, így mindenki a tornácon gyülekezett körülöttem. Éjfélig tartott a csendes diskurzus, mialatt fokozatosan ragadta el az álom barátainkat mellőlünk - Balázzsal tartottunk ki legtovább, de a kiürülő utolsó boros flaska bennünket is takarodóra zavart.

Hajnalban enyhén felhős pirkadatra és megnyugtató erdei zajokra ébredtünk. Az eső komolyan feláztatta a Börzsönyt. Az egyre határozottabb szellemi bizonytalanságot sejtető Istvánon kívül a gondnok is tiszteletét tette, aki az ingyenélő lakójához hasonló, lelkében fantomokat hajszoló összeszedettségről tett tanúbizonyságot. Társaságukat nem találtuk annyira nélkülözhetetlennek, hogy ne a gyors távozást kezdjük tervezni, így hát két csapatra szakadva bár, de a hirtelen búcsú mellett döntöttünk. A kisded mivoltát mostanában levedlő Samu komoly lépéseket tett a komoly túrázóvá válás útján, mely miatt csak felnézni tudok rá.

A sok élmény között talán egyetlen negatívumként a patakmederből riadó szarvas látványának elmulasztását élte meg.

Eltekintve a meteorológiai előrejelzésekre vonatkozó dezinformációktól, társaságunk gyorsan alkalmazkodott a kialakult időjárási körülményekhez, így (ahogy Szabolcs fogalmazott) egy jól eső túrát tudhatunk magunk mögött.

Gyadai-rét (Cserhát)

2014.június 20.

Nagy-Galla (Börzsöny)

2014.május 9.

Szép-Bérc (Börzsöny)

2014. április 20.

Szép-Bérc (Börzsöny)

2014. április 11.

Bér andezitszikláin (Cserhát)

2014. április 5.

Szanda vára (Cserhát)

2014. március 30.

Remete-völgy peremén (Börzsöny)

2014. március 14.

Legfrissebb túránk emlékeként elengedhetetlennek tartok egy rövid bekezdést szentelni Balázs gitár-virtuózitásának, minthogy ez érdemtelenül kimaradt korábbi bejegyzéseimből. Hiszen ő az, ki fáradtságot nem ismerve, sokszor férfiasan küzdve az elemekkel cipeli fel hátizsákjára rögzítve gitárját a hegyekbe, hogy aztán tűz mellé kuporodva csuprának első korty borából ihletet merítve kezdje el lágyan tépni a húrokat, ezzel ringatva bennünket zenei intellektusának bódulatába. Stílusa merészen ötvözi Angus Young hörgős vadságát David Gilmour progresszív zsenialitásával, mindeközben lágyan megcsillantva Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekeinek jellegzetességeit, bár a második üveg száraz vörös után alkalmanként felfedezhető játékában Delhusa Djon megfáradt amatőrizmusa is, ám esetében ez is csak előnyére szolgál. Égetett szesszel selymesre csiszolt hangszálainak rezonanciái félreismerhetetlenül adják vissza a megidézett dalok eredetijeit, inspirálva bennünket is, hogy érthetetlenül magunk elé motyogva próbáljuk követni őt mi magunk is a melódia felidézésében. Minden felesleges magasztalás nélkül állíthatom, hogy az idén hetekkel korábban megérkezett tavasz sokban köszönhető Balázsnak is, ahogy instrumentális jelenléte a hegyekben jótékony hatással szolgál a rügyező fák mihamarabbi zöldellő vitalitására, s így válva aktív részesévé annak, hogy ily módon köszönhessen vissza idén minden szembejövő falevél élénk színében, valamint a virágok illatában az általa szabadjára eresztett kósza dallamok sokasága.

Remete barlang (Börzsöny)

2014. március 9.

Urasági Erdő (Cserhát)

2014. március 7.

A kettes főút mellett bájtalanul szégyenkező katalinpusztai kiskocsma árnya alig kopott valamit az elmúlt félévben, dohányfüsttől matt ablakai is inkább jótékonyan elrejtik a kívül állók számára a bentebb ocsmányuló igénytelenséget, melyet a személyzet kedvtelensége tetéz csupán. A csapolt és üveges sörök árai változatlanul megmosolyogtatóan szemérmesek, fizetéskor az ember ösztönösen visszakérdez, hogy mindent beleszámoltak –e.

Induláskor Gödön elkeserítő intenzitással ömlött az eső, ami enyhe árnyékot vetett az amúgy kicsattanó jókedvünkre az előörsöt képező szerény hármasunkra Ádámmal és Szabolccsal. A települést magunk mögött hagyva azonban hirtelen száraz idő fogadott és ez így is maradt egészen a Naszály lábáig, ahogy autóval megelőztük az érkező csapadékot ontó felhőket. Kicsit feszengve ittuk habzó söreinket a korcsmában, magunkban számolva az elvesztegetett perceket, nehogy már a hegyek közt gyalogolva, útközben érjen az eső. Ami persze de…

Minthogy túránk célját képező, az Urasági-erdő szélén szerénykedő vadászházhoz tervezett eljutásunk a természet erői elől történő riadt menekülésnek illett be leginkább, így a nyakunkba szakadó sötétségben amúgy is élvezhetetlen Gyadai-rét megejtő szépségét elkerülve, hosszan, a gyorsabb haladásunkat elősegítő erdészeti úton ügettünk, sokáig még alig szitáló esőben. Amint járható csapást keresve letértünk az esőcseppektől gyöngyöző sűrű cserjés felé, a csapadék intenzitása meghaladta a félt mennyiséget, s ez a további csaknem egy órán keresztül, míg a táborhelyünkre nem értünk, nem is csitult. Fejlámpáink fényénél mókás táncot lejtve aláhulló eső látványában még kósza szépséget is felfedezhet az egyszeri túrázó, ha nem kellene folyamatosan a lábai elé nézve próbálni a legsarasabb utat a kevésbé süppedősre cserélni. Amint az alkalmi menedék kontrasztja átsejlett az esőfüggönyön, már a rajtunk lévő külső réteg menthetetlenül átnedvesedve tapadt izmoktól egységesen mentes testfelületünkre.

Igazán nehéz elfogadható magyarázattal szolgálni egy ilyenkor a száraz, fűtött lakásban békés csendben olvasgató laikus számára, hogy mi a varázsa a természetjárásnak, amikor félhomályban is látványosan idomtalan, párában úszó mezítelen felsőtesttel kutatok izgatottan a hátizsákomban száraz ruha után. Nehezen hihető t’án, de mindhárman kicsattanó jókedvvel tudatosítottuk magunkban a tényt, hogy fedett helyre értünk és ki a tűzrakás fáradtságos feladatát erőltette magára, ki a száraz fa begyűjtését, ki pedig a boros flaska kinyitását (utóbbi talán az én egyéniségemhez állt legközelebb, utólag ezzel magyarázva passzivitásomat, s így vonva ki magamat a fizikai munka embert edző megpróbáltatásaiból, s így kerülve karnyújtásnyira az üvegéből frissen csörgedező Irsai Olivérhez). A nedves fa bár nehezen, de Szabolcsék szakértelmének és kitartásának hála fokozatos intenzitással kapott lángra, mely folyamatot erőteljes füst kísért, s ennek köszönhetően a felettünk pihegő denevérek is más pihenőhely után néztek. Távozássukkal mobiltelefonjaink vételi erejének szintje is látványosan lecsökkent.

Tüzünk a célra kialakított, ám jelenleg eső áztatta tűzrakóhellyel szemben, most a tornác peremén, még éppen a száraz területet a csapadékossal elválasztó határmezsgyén pattogott ekkor. Azt körbeállva füstbe burkolózva szárítgattuk átnedvesedett nadrágjaink lucskos szárait, élvezve annak jótékony melegét. Csuprainkból első korty borunkat a még úton lévő, második hullámban érkező Balázs és Pisti egészségére ittuk, leplezetlen közönnyel várva megérkeztüket. Alig lehetett több kilencnél, amikor az esőfelhőből két vidám, ám annál ázottabb alak vált ki mosolyogva, elégedetten konstatálva, hogy a száradásukhoz és sütögetésükhöz a körülmények adottakká váltak. Sablonos kézfogásokkal üdvözöltük a naphosszat egy vödörben ázott autómosó szivacshoz hasonult barátainkat. Ezt követően felgyorsultak az események, minthogy Balázs fülbemászóan szívfacsaró gitármuzsikáját csupán alkalmanként, ám annál sűrűbben törték meg a borosdugók pukkanásai és a háttérben kitartóan csepegő eső zavaró mivoltáról egyre kevésbé vettünk tudomást. A késő éjszakába nyúló beszélgetéseink bogtalan fonalát pedig egységes hortyogásunk vágta el, valamikor egy óra magasságában…

Hasonlóan múlt heti túránkhoz, a szombat hajnal ismét egy másik arcát mutattatta a hegyeknek, amint a kitartó eső helyét zavartalan napsütés vette át. Valami láthatatlan karmester egységes jelére (legyen ez pl. a vizelési inger) szinte egyszerre másztunk elő hálózsákjainkból és réveteg tekintettel csodáltuk a környező lankák közt szelíden vonuló felhőket, amint selymesen töltik ki párájukkal a völgyeket, hogy aztán ott is fokozatosan adhassák át a helyet a nap mindenhová befurakvó fényének.

Meglepően gyorsan kaptuk magunkat össze a visszaútra, lelkileg is felkészülve a ránk váró sárban gazdag ösvények leküzdésére. Amint kiértünk a fák közül, és a Gyadai rét Ősagárd felé elnyúló végére beértünk, előtörtek belőlem a megkopott emlékek a korábbi túráinkról és kifejezéstelenül bárgyú tekintettel élveztem a rám törő vizuális élményeket. Ötösünk esélyt sem adva a vadakkal való esetleges találkozásra, harsány kacajokkal dúsított csevegésbe kezdett, mely során alkalmanként szétszakadozva, de alapvetően egységesen caplattunk zsákjaink terhe alatt vissza, Katalinpuszta irányába. A felkelő nap fényénél volt módunk megcsodálni a már korábban oly’ sokszor felemlegetett báját a Naszály északi lejtőjénél megbúvó, érintetlen vidéknek.

Indulásunktól számított hozzávetőlegesen másfél óra múltán könnyektől mentes, szenvtelen búcsút vettük egymástól autóinknál, tudván tudva, hogy egy hét múlva minden ott fog folytatódni, ahol most abbamaradt, de közben bízván remélve, hogy az időjárás még egy fokkal kegyesebb lesz hozzánk, mint volt az elmúlt két pénteken.  

Ősagárd felett (Cserhát)

2014.02.28.

A bakancsra tapadt sár eltávolításának nem a legcélravezetőbb módja az esőben elázott csenevész fa törzsének rugdosása, hiszen a sárdarabok kínos makacssággal ragaszkodnak a bőrfelülethez, valamint a talprész recéihez, ellenben a faágakon összegyűlt összes víz a rugdosással elfoglalt természetjáróra hullik, pontosan oda, ahol a pulóver gallérja szabad utat enged nyakrésznél a csapadékvíz gerincen történő korlát nélküli áramlásának.

Az eső ekkor éppen nem esett. Balázs burkolt és leplezetlen becsületsértéseivel tarkított meggyőzése eredményes volt, minek köszönhetően napközbeni megingásunkat helyrerakva este nyolc körül nekivágtunk a Cserhát mocsarának.

Vannak pillanatok, amikor kilátástalannak tűnik a jövő – ezt élhette át Balázs is, amikor Kosd felé az autóban szembesült azzal a tragikus ténnyel, hogy a túrához bekészített bort pakolás közben hátizsákján kívül hagyta. Pánikszerűen kerestük fel az útba eső kosdi kiskocsmát, ahol lehetősége nyílt a szervezet számára elengedhetetlen folyadék pótlására.

Felfelé úton az egykor Kosdot Ősagárddal összekötő kőút egyenetlensége még csak sikamlós kövekkel boldogított bennünket, azonban annak elfogytával kíméletlen ellenfelünkké vált a süppedős dagonya. Ellentmondást nem tűrő határozottsággal birkózva meg az elemekkel jutottunk el így, a helyenként frissen átrajzolt jelöléseket figyelmen kívül hagyva egyik kedvenc táborhelyünkhöz, Ősagárd felett.

Érkezésünktől számított szűk negyed órán belül már vidám táncot jártak a lángok a tűzrakóban, hogy annak fényénél melegedhessünk, s izzó hasábjai felett készíthessük el magunknak vacsoráinkat. Amint erre reális módunk nyílhatott volna, ismét eleredt az eső, ezzel szorítva bennünket vissza a vadászház fedett tornácára, s így kényszerültünk átmeneti tehetetlenségre. Szorult helyzetünkben whisky-t ittunk a vörösborhoz egészen addig, míg a vihar el nem vonult fejünk fölül, s újra lehetőségünk nem nyílt a csillagok fényében, valamint a fákról aláhulló csapadékvízben feredni.

Vélelmezhetően a betörő időjárási front okozta levertséget kezelni nem tudván erőltettem passzivitást magamra, s hagytam barátaimat a tűz mellett már aránylag korán, hogy hálózsákomba heveredve vészeljem át az előttünk álló ködös-párás éjszakát. Álmomat kezdetben a tűz mellől érkező boros dugó durranások, éktelen kacagások, majd lendületes politikai érvelések ékesítették, mindennek hátterében pedig a véget érni nem akaró csepegés dallamtalan muzsikája, ahogy a fákról a rothadó avarba csapódtak a kósza vízcseppek.

A hajnal már sűrű köddel fogadott. Balázs volt egyedül, aki kényszert érezhetett éjjel három óra magasságában, hogy kivonuljon az erdőbe éjszakázni, Péter és Ádám a közelemben pihegtek a tornácon. Ahogy kezdett belénk visszatérni az élet, pajtásaim tüzet szítottak és sütögetéshez láttak. Mire mindenki jól lakott, már a nap is elő-elő bújt a sűrű felhők közül, ám mire az újonnan kijelölt erdei útvonalon visszaértünk a kocsihoz, már felhőtlen égbolt köszöntött bennünket Kosdon.

A mögöttünk álló túra tanulságaként talán azt tudnám levonni, hogy nem szabad megijedni a monszunszerűen hulló tartós esőtől, amikor reálisabb veszély szembenézni az otthon felejtett boros üveg komor árnyával.

Kis Mána (Börzsöny)

2014.02.01.

A diósjenői kakasok éneke fagyos hajnalra ébresztett.

Ugyanúgy válhatott a három éves térképem elavulttá, mint ahogy az én tájékozódásom is megkophatott a sűrű hegyoldalon. Egy tény: sokszor elbizonytalanodtam.

A Királyháza előtti kőfejtőtől még egy darabon kanyarog egy dózer útnak tűnő csökevény, ám aztán hamar a semmibe vész az is.

Fagyott ujjvégekkel forgattam a térképet abban a reményben, hogy rálelek valós pozíciómra. A magány ilyen helyzetekben előny is, hiszen nincs kinek magyaráznom átmeneti szerencsétlenkedéseimet, ezáltal akarva-akaratlanul önbizalmat öntve magamba, minthogy a választott irány helyes is lehet akár. A hegyoldalban felettem megelevenedő havas hegyoldalon négy őz sziluettjét lehetett kivenni élesen, majd egyre halványodva, amint kíváncsian visszatekintgetve rám távolodtak tőlem, mígnem egy kiszögelés mögött végleg eltűntek. A térkép jelei alapján itt már bizonyosan máshol álltam, mint azt szerettem volna. A felettem magasodó hegyoldal sűrű fái között a Kis Mána csúcsát láttam lelki szemeim előtt, ám a tény, hogy az valóban az, már nem volt annyira egyértelmű számomra. Az utamat keresztező méretes vízmosás peremét meglovagolva nekivágtam hát a környék legmeredekebb kaptatójának. A komoly szembeszél párosult a hajnali faggyal és kettejük násza közel sem volt lelkesítő, ám a meredélynek hála fázni egy pillanatig sem tudtam. Amint sikerült felhágnom a tetőre, még mindig sűrű erdőség fogadott, a térképen fellelt tisztásnak nyomát sem láttam. Ekkor láttam elérkezettnek az időt, hogy műholdas segítséget kérjek, és meglepődve tapasztaltam, hogy gyakorlatilag jó helyen tétovázom; alig 50méterre lehetek a kitűzött célomtól, csupán folytatnom kell a már alkalmazott irányban történő folyamatos haladásom.

A szemem elé kerülő látvány talán le is nyűgözött volna, ha nem tépett-szaggatott volna mindenhol a viharos, jeges szél. Minthogy ide jelölt ösvény nem vezet, így valóban érintetlen volt a tisztás. A vadetető környékén friss élelem csillogott a hó fehérjében, ezt leszámítva azonban semmi nyoma nem volt emberi beavatkozásnak.

Nem éreztem magamban indíttatást, hogy soká’ elidőzzek a fagyos viharban, így inkább nyakamba vettem a tájat – mondanom sem kell, elsőre nem a helyes irányban. Felülírva korábbi döntésemet, újabb semmibe vesző csapáson indultam neki, a fejemben megbúvó kompassz alapján, ami kivételesen helyes irányt jelzett. Belefutva azonban a környék második legmeredekebb hegyoldalába, megmagyarázhatatlan kényszert érezve ereszkedésnek kezdtem az alant csordogáló patak irányába. Félúton meglepetésemre egy faház tűnt fel a horizonton, mely azonban sem a térképen, sem a GPS-en nem mutatkozott. Kíváncsiságomtól hajtva elkanyarodtam felé és igazán kellemes erdei házikóba botlottam, mely környéke táborozásra is alkalmasnak tűnt.

Ekkor már karnyújtásnyira csörgedezett alattam a Kemence patak fagyos vize, melyen átevickélve magam a hófödte erdei útra értem, amely összeköttetést képez Diósjenő és Kemence között. Más feladatom nem is maradt hátra, minthogy felleljem a közelben leparkolt autót és a műszerfal mögött német precizitással elhelyezett radiátor segítségével felolvasszam könnyed hajnali túrában elfagyott végtagjaimat.

Királyrét - Kóspallag (Börzsöny)

2014. Január 24.

No, sikerült addig túráznunk, míg a sör végül kihozta mindenkiből a demokratát. Ádámot leszámítva… pedig ivott ő is rendesen, de az ideológiák úgy tűnik függetlenek az elfogyasztott alkoholmennyiségtől.

Az addig vezető út sárral volt kikövezve. Jöhetett volna korábban is a fagy, de minthogy nem tette, így Királyréttől egészen Kóspallag határáig (és legfőképp’ ott) kitartóan kerülgettük a pár nappal ezelőtti csapadék és az erdőgazdálkodás járművei által előidézett dagonyákat. Az út gyakorlatilag végig dózer úton vezet, már amennyiben az ember a zöld sáv jelzését követi. Meglepő módon a sötétben egyszer sem tudtuk elvéteni a helyes utat – nem úgy fényes nappal visszafelé.

Szabolcs, Ádám és szerénytelenségem a műholdak által támogatott adatokat szolgáltató technika adatai alapján az előre eltervezett 1 óra menetidő alatt teljesítette a távot, elenyésző szintkülönbségek bevonásával. A kellemes meleget nyújtó menedékbe lépve, az elmúlt métereken bakancsainkra szedett sárdarabokat módszeresen hagytuk magunk után a turistaházban, egészen a sörcsapig, mert ott lelkesen egy helyben kezdtünk toporogni. Nem lehet panaszunk a félpanziós ellátás első részletére, minthogy az elébünk tálalt rántott hús rizskörettel és káposztasalátával fenséges volt. Egyre sörgőzösebb kacagásaink és szűnni nem akaró rendeléseink átmeneti maradásra késztették az amúgy már zárásra készülő teltkarcsú személyzetet, ám bátortalanul kinyilvánított távozásra irányuló szándékai akkor omlottak véglegesen össze, amikor a hegyek felől közeledő fényár mögül Balázs is előbukkant és sablonosan lezavart baráti üdvözlést követően riadt hangon sörért kiáltott.

Korábbi sportosnak mondható aktív testmozgásunk által előidézett zsírégetésünk eredményeit vidám sörözgetéssel annuláltuk, de emiatt jelentkező szégyenérzetet egyikünk tekintetében sem véltem felfedezni. Elfoglalva végső szállásunkat előbb magozott fekete olivabogyót és sajtot vettünk magunkhoz, majd jelen korunk politikai eseményeit taglaló eszmecsere kezdődött, melynek hallgatása során barátaim lenyűgöztek átfogó tudásukkal, így bambán mosolyogva tátottam a számat hosszú perceken keresztül az érkező információhalom befogadására.

Aztán valami történhetett, mert arra ébredtem, hogy pirkad.

Miután a reggeli ébredést elősegítő becsületsértéseket megeresztettük egymás irányába, s az arra érkező reakciók már mindannyiunk szellemi éledezését bizonyították, rávetettük magunkat az étkezőben feltálalt szerénynek bizonyuló reggelire, mely azonban elengedhetetlenül szükséges volt. A teltkarcsú és roppant előzékeny személyzet rokonsága is feltűnt egy pillanatra, jelenlétükkel nyújtva élő cáfolatot arra, hogy a magyar nők mindegyike szép.

A visszaút már járhatóbbnak bizonyult az éjszakai fagynak hála. Ahogy Balázs is roppant találóan megjegyezte; ezen az úton csak tartós fagy, avagy hosszantartó száraz időszak után hajlandó újra végigmenni. A megteendő szakasz egyetlen igazán járható részét egy tétova elkalandozásnak köszönhetően kihagytuk, fellelve a környék egyetlen faggyal is dacoló vizes-saras útját. Mindazonáltal dőreség lenne egyértelműen kijelenteni, hogy a megtett út ne lett volna magával ragadóan szép. Az érzékekre gyakorolt hatása persze leginkább a világosban volt igazán emlékezetes…