Zálog-bérc (Börzsöny)

2015.augusztus 28.

Zálog-bérc (Börzsöny)

2015.augusztus 21.

Kis-Koppány (Börzsöny)

2015. június 5.

Zálog-Bérc (Börzsöny)

2015.május 29.

Nagy-Koppány (Börzsöny)

2015.május 8.

Hajólemlékszemgergőnekhívjákletkésről maga is megdöbbent látványomon. Hétköznapi viszonyok között sem lehet különösebben felemelő szembetalálkozni velem, de ha az ember éppen félrevonulni készül a hegyek elhagyatottságába, akkor legkevésbé rám számíthat a Nagy-Koppány csúcsán az éledező tűz mellett ücsörögve, minden mozdulatával sugallva környezetének, hogy huzamosabb ideig készül maradni. Hajólemlékszemgergőnekhívjákletkésről azonban kisebb megtorpanással ugyan, de udvarias nyugalmat erőltetve arcára, félénk mosollyal közeledett felém és barátian kezét nyújtotta üdvözlésképpen. Bár alapvetően én sem vágytam ezen az estén társaságra, de jelenléte akkor és ott kellemes vidámsággal töltötte be a szélcsendes hegycsúcsot, ezért próbáltam maradásra bírni, különösen annak ismeretében, hogy maga is utalt rá; alapvetően itt tervezte éjszakáját. Nem tudom, hol ronthattam el, pedig borral is kínáltam, ám ő alig fél órás kötetlen csevegés után inkább úgy döntött, hogy a közeli, ám társaságomtól biztos távolságban meredező Kis-Koppányon éjszakázik, így a naplemente festői hangulata már magányosan értek engem az ormon.

Sosem tapasztalt szélcsend honolt odafent, ami eddigi ott tartózkodásaim során nem volt jellemző. Rövidreszabott, alig egy órás utam felfelé Nagyirtáspusztáról arra késztetett, hogy további izzasztó testmozgással vezekeljek az aktív élet oltára előtt, így több alkalommal is visszaereszkedve a kopár csúcsról a fák közé, száraz husángokat vonszoltam magammal a táborhelyem mellé, melyek mennyisége messze túlhaladta az esti tűzhöz szükségest. Néha váratlanul a közeli hegyek magasleseinek egyikéből puskalövés dörrent, s csak reménykedni tudtam, hogy nem én vagyok egy bizonytalan vadász puskájának félhomályos távcsöve keresztjében. Ahogy a nap végleg lebukott a hegyek felett a csend aztán körbeölelt, s abba élesen hasított bele a sülő szalonnám sercegése, valamint a jóféle Muscat Ottonel gluggyogása haladva keresztül a garatomon. Annak ellenére, hogy hosszú idő óta ez volt az első magányosan fent töltött estém, úgy éreztem, enyém a világ és kivételesen jól esett az egyedüllét. Ennek ellentmond, hogy a sütögetés közben folyamatosan informáltam barátaimat a semmiről telefonomon átküldött képek formájában, ám a csend és a nyugalom akkor is csak az enyém volt odafent. 

Naszály lankáin (Cserhát)

2015.május 1.

Jósvafő (Aggteleki-karszt)

2015.április 24.-26.

Karsztvidéki nyárelő, avagy dilettáns az impozanciában

A horkolásnak megvannak a maga élettani okai, ennek firtatása nem feladatom, ám hálótársaim a kis parasztház zárt terében mégsem tolerálták az elfogadható indokok nélkül megejtett őszintén udvariatlan, nyomokban kárörvendést is tartalmazó mosolyomat, mellyel kárpótolni szándékoztam őket az elmúlt órák ütemtelen harsonája miatt.

Jósvafő ébredezni kezdett. A konyhában mintha gránát robbant volna, mely több boros hordót, valamint egy cefreszagú pálinkafőzdét talált volna telibe, tette volna azt a földdel egyenlővé, s mely csapást követően kicsiny csapatunk mint légnyomás sújtotta túlélők, a legalapvetőbb létfenntartó funkciókkal próbáltunk a minimális kommunikációs megnyilvánulásainkon túl a reggeli étkezésre koncentrálni.

Az Aggteleki-karszt éledező tavaszi színei ellenállhatatlanul invitáltak engem, így korábbi elhatározásomhoz hűen, kénytelen voltam irritáló társaságomtól megfosztani a többieket, míg ők Balázs és Péter barátunk szakavatott iránymutatásai alapján a Kossuth barlang korábban általam is megismert elbűvölő és sokak számára elérhetetlen földalatti természeti képződményeit csodálhatták meg. Első lépéseim a helyi kocsma előtt vezettek el, amit én nálamnál hatalmasabb erők jeleként értelmeztem, s betértem egy reggeli kávéra, valamint egy heveny pohár csapolt világosra, mintegy a túrához szükséges energiát juttatva a szervezetembe. Az aktuális divat által diktált elvárásokhoz képest enyhe többlet súllyal rendelkező, ám ártatlannak nem mondható fiatalságában is bájos copfos pultos lány felé megejtett lehengerlő mosolyomra érkezett válaszpillantás egyértelműsítette bennem, hogy nem marasztalna az indokoltnál tovább, így bakancsom fűzőit megszorítva hátamra kaptam zsákomat és még egy utolsó sikertelen próbálkozást tettem foghegyről odavetett élcelődő búcsúszavaimmal a jobb megítélésem érdekében.

Szelcepuszta Jósvafőtől lévő távolsága a piros jelzésen hozzávetőlegesen 6km, melyhez elhanyagolható szintkülönbség párosul. Az ok, hogy én ezt egy alsós óvodai csoport szintideje felett teljesítettem, az a táj lehengerlő szépsége, mellyel képtelen voltam betelni. Már itt megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy feleségem után a természet második legtökéletesebb alkotása az Aggteleki-karsztvidék, s ez a nap folyamán több alkalommal is megerősítést nyert. Minden látható és e távolságból átláthatatlan zugában, lankáinak friss üdeségében, az élővilág élénk üzeneteivel tarkított zöldjében elveszve párás tekintettel csattogtattam telefonomba integrált fényképezőgépemet, azzal a tudattal, hogy amit én ott akkor látok és átélek, az szavakkal és fényképekkel más számára visszaadhatatlan. Bő másfél órába telt így, mire Szelcepuszta határában, helyben megszállt bizonytalan kószálókkal találkoztam, kik láthatóan nem mertek az ideiglenes lakóhelyükként szolgáló vendégház látókörén kívül kerülni. Kedves szavakkal üdvözöltük egymást és próbáltam rávenni őket, hogy merészkedjenek távolabbra is és ha tehetik, feltétlenül járják végig a Jósvafőig vezető utat, mert megéri. A kicsiny településen áthaladva nyitott karámok és kerítések között dühödt lónyerítés és fogcsörtés kutyaugatás motivált dinamikusabb haladásra. Peckesen határozott lépésekkel leplezve, hogy maradék bátorságomat csaknem nadrágomba senderítettem, ügettem a jeleket követve Derenk romfalu irányába, most már erdei úton, árnyas fák lombjai alatt, egy rövid szakaszon a közös kék-piros jelzésen. Hamarosan meredeken lejteni kezdett az út és nemsokára már patak csörgedezett a jobbomon, annak csobogó muzsikájával és kis zubogóinak látványával nyújtva újabb maradandó élményeket. Közeledve a tízedik km-emhez a piros és kék jelzés kettévált. Itt én az országos kék útvonalát követve tértem le északnak, az egykori lengyel kisebbség lakta Derenk pusztasága felé.

Virágzó rétek között vezet hosszan az út, egy pillanatra se hagyva lankadni ámuló csodálatomat. Fura érzés kerített hatalmába egyik lépésnél, mikor is a jobb lábamon cikázott végig egy, a semmiből hirtelen előtört fájdalom, ám azt betudtam a Szelcepuszta előtti rövidítésem során átlépett kötélnek, (a nap egyik tanulsága; ami villanypásztornak látszik, az általában az is) így le is táboroztam egy édescsokoládéval bevont balatonszelet erejéig, melyet intenzív műanyagízt árasztó palackozott vízzel öblítettem le. Fenyvesek jellegzetes illata övezte szakasz következett, ahonnét kiérve már a valaha volt Derenk falva egyetlen megőrzött épülete, a szebb időket is megélt iskolaépület karbantartott és óva őrzött fehérje csillant meg a dombtetőn. Közeledtemre az árnyasban négy fiatal készülődött rögtönzött pihenőjét feladni, minek okán érdemi információktól mentes üdvözlésre volt mód csupán, s fel is kapaszkodtam a dombtetőre, odafentről átlátni az elém táruló panorámát. Pillanatnyi habozás kerített hatalmába a hazatérést illetően; amennyiben barátaim tartják az előirányzott ütemtervüket, úgy most visszafordulva vélelmezhetően velük egy időben érek én is, ám így kimarad számomra Szádvár megtekintése, ha azonban a romok felé is elkunkorodom, úgy visszaérve Jósvafőre esélyes, hogy elkerüljük egymást és térerő hiányában nehézkes a kapcsolatfelvétel is. Azzal nyugtatva magamat, hogy az útszéli kocsma biztos találkahely, inkább a számomra is kedvesebb megoldást választva Szádvár felé vettem az irányt. Az eddigi békés lankák után itt már meredekebb kaptatók tarkították utamat, melyek közül az utolsót legyűrve elértem aznapi tizenötödik km-emet és egyben felértem Szádvár romjaihoz. A közeli Szögliget egyik vendégházának és a hegy lábánál kialakított parkolónak köszönhetően ide többen felmerészkedtek, így hiába a várrom nagy alapterülete, igazán csendesen félrevonulni másoktól távol nem volt lehetőségem. A látvány lenyűgöző volt! Körbejárva a várfal maradványait megcsodálhattam az idevezető út egy részét, az alattunk elterülő falu látképét, de a tiszta időben elláttam a Tátra havas csúcsáig is. Gyenge és ingatag jellemem egyes hazai hegyvidékek iránti korlátolt szenvedélye elvakulttá tett engem az elmúlt évtizedekben és csak magamat hibáztathatom, hogy ezen vidék bebarangolása -elég elítélhető módon- eddig nem képezte életem részét. A jóleső pihenés és a látvány láthatatlan karmaikkal marasztaltak volna még, ám az előttem álló visszaút újabb 15km-ének elébem vetülő képe lefejtette azokat magamról, s útra keltem. Kezdeti szakaszon az idevezetőtől eltérő utat választottam visszafelé, melynek során volt lehetőségem megtapasztalni, hogy a hegyoldalból fakadó hangulatos források nem csupán jó fotótémát szolgáltatnak, hanem a kiszáradás elleni természetes folyadékot is biztosítanak. Ezen megfigyelésemből csupán az előbbit alkalmaztam utamon, emiatt az utolsó egy órában a rendelkezésemre álló minimális vízmennyiséget igen körültekintően kellett beosztanom. Az aznapi harmincadik km-em, az indulásomtól számított alig nyolcadik órában már Jósvafőn ért engem. Barátaimat nem lelvén a kocsma teraszán pihentem le, ahol udvarias kiszolgálást követően élvezettel öntöttem magamba a habzó ambróziát... majd a másikat. Elhanyagolható közjátékokat követően (megvacsoráztam a Malom fogadóban, összefutottam a többiekkel...stb) végül az este nagy részét itt töltöttük a többiekkel, ahol Balázs szolgáltatta a gitárzenét, a társaság a jó hangulatot, a copfos pincérlány pedig az italokat és a vizuális gyönyört. Meglátásom szerint jelentősen túltöltöttük magunkat, és ezen véleményemnek nem félek hangot adni.

Sejtettem, hogy másnap már nem sok telik tőlem, de abból is megpróbáltam kihozni a minimumot. A csapat a Béke-barlang rejtelmeinek megtekintését ütemezte be aznapra, míg én a rendelkezésemre álló szűk időt igyekeztem a lehető legaktívabban eltúrázni. Ideiglenes túratársunk, Rudel Lopez Mexikóból, akire az átmeneti magyarországi tartózkodása alatt elég elítélhető módon a Jocó nevet aggatták a keresztségben, erős migrénre és általános testi gyengeségre hivatkozva lemondta a barlangi túrát, s a házban maradt semmittenni, ami az előző éjszaka a kocsma forgatagában a helyi felhozatalt tekintve is átlagos szépségű pultos lány kegyeiért folytatott küzdelem során elfogyasztott alkohol mennyiség ismeretében számunkra egyáltalán nem volt meglepő. Őt magára hagyva első lépéseimet követően úgy hozta a sors, hogy a tökéletes földrajzi fekvéssel bíró becsületsüllyesztő újra keresztezte utamat, melynek teraszán félelmet nem ismerő, korábban eltántoríthatatlan határozottsággal barlangászni indult barátaim múlatták az időt, arra hivatkozva, hogy egyikük a mosdóba ment és rá várnak... ám a létszám teljes volt. Nem hibáztattam őket, s hittem abban, hogy eljutnak a barlangig, így elindultam utamon. Ahogy az szinte minden hegyi faluban szokás, kerítés nélküli ház portájáról edzett fogsorát csattogtató keverék kutya rontott rám, a háziak szenvtelen, unott tekintetével kísérve annak gyilkos kirohanását. A lábon kihordott életveszélyt követően aztán hirtelen rám telepedett a megnyugtató csend, melynek szimfóniáját vidám madárcsivitelés hangszerelte, s dallamaival diktálta ütemekre lépkedtem felfelé a hegyek rengetegébe. A csapás járatlansága végett átgázolhatatlan sűrű képezte akadályokkal folytatott birok lassította haladásomat egy hosszú szakaszon, melyet magam mögött tudva már kényelmesen tudtam kapaszkodni felfelé, úticélom irányába. S ekkor az eltervezett egy szemvillanás alatt hiúsult meg, amikor egy magaslati ponton, az elágazásnál kiszélesedett előttem a tér és megpillantottam az Almás-rét békés zöldjét. Szépsége azonnal magával ragadott, s letérve utamról előbb bebarangoltam annak lankáit, majd feladva korábbi terveimet zsákomat magam mellé dobva a fűbe élvezettel vetettem magamat a hamvas zöldbe, hogy bő fertály órára eggyé válhassak a természettel. Az összeolvadás folyamata a hangyabolyba tenyereléstől egészen a vadak hátrahagyott ürülékében történő akaratlan meghempergőzésen keresztül egészen a böglyök tétova zaklatásáig zajlott, ám ezektől elvonatkoztatva a hely paradicsomi állapotokat idézett.  Az idő szűke terelt engem vissza Jósvafőre, hogy a hegyről levezető egyetlen úton ismét gyáván megfutamodhassak a keverék eb hörgő haragja elől, majd barátaimra lelve újra visszatérhessek a számomra oly' jól ismert világba, ahol a kivagyiság mértéke a jelentős értékvesztéssel birtokolt gépjármű mérete és gyorsulása, valamint a filléres és online magazinok celebjei által sugallt értékek téves értelmezése folytán személyre szabott stresszes életvitel.