Csővár (Cserhát)

2009. december 20.

Közvetve a dominánsan ateista vezetés okolható feledhetetlen túránkért, aki a Biblia szavaira történő hivatkozással a hagyományos értelemben vett munkahetet átszervezte, így tekintettel az előttem sorban álló teendőkre, vasárnapra csúszott a betervezett idényzáró ösvénytaposás.

Aztán az ösvényeket hirtelen hó fedte be...

A folyamatos, egymás kárára elkövetett gerinctelen csibészségeinkben szombaton még Gábor diadalmaskodott az irodában, úgyhogy revansként most az ő kocsiját provokálom ki szállítóeszközként ezen a hófútta hajnalon, beígérve neki a haladható, könnyen leküzdhető cserháti útszakaszokat - titkon magamban kellemeseket mosolyogva sejtve az elkövetkezőket. Amikor a ház előtti hólapátoláson riaszt Corolla-ja fényszórója, még tétován szállingózó hópelyhek piszmognak alá, ám ahogy Péterrel kiegészült hármasunk tizenhatszelepes lendületet kap, addigra csupán az éjszaka alázúdult nagy mennyiségű csapadékréteg éled újra a szél által, módszeresen terítve rá a havat az aszfaltrétegre, így vigyorítva egyre szélesebb grimaszba elégedettségtől torz ábrázatomat, amint átélem balomon Gábor küzdelmét a csúszós úton.

Nézsa falva még elhagyatott így kora reggel - kis utcáiban alig lelhető fel egy-egy autó által taposott nyom. Gábor a szekeret egy kerítés mellé támasztja, és csikorgó léptekkel vetjük bele magunkat a fagyos Cserhátba. Péter - legnagyobb fájdalmára - elmúlt alkalommal, amikor kiskorúak kárára elkövetett túránk során felhágtunk Csővárba, távolmaradni kényszerült. Ellenben most, a természet őszi sokszínű tarkasága csodájával vetekedő monoton szűzi fehér igyekszik még kedvesebb színben tündökölni szemünkben, kárpótolva Pétert is a novemberi elmaradt kalandért. Az első elágazásban ágaskodó magaslesnél balra térve a patak mentén közelítve jelöletlen úton a várat, még kósza révetegségünkben bambulunk vissza a közeli sziklaoromra, mely Péterben annak leküzdésére irányuló sportos gondolatokat ébreszt. Aztán megrázva magunkat, a terveket tavaszra prolongálva kalandozunk délnek a reggeli fagyban - az árnyékos völgyben -12C-kal riogatja a valót a hőmérő. A vidék az őszihez képest szinte idegennek hat így fehérbe burkolózva, ezzel bizonygatva számomra, hogy a természet nem csak tavasszal képes megújulni. Az első patakátkelésig eseménytelennek mondható menetünket gegekkel és vidám történetekkel tesszük kellemessé, ám az enyhén megáradt patakon való keresztülhaladás a vártnál küzdelmesebb feladatot gördít elénk. Gábor hatalmas szökelléssel veszi az akadályt (fiatalság; bolondság!), kockáztatva ezzel, hogy a jeges parton megcsúszva önnön testsúlyát alkalmazva szakítja át a patakon feszülő vékony jégréteget, a térdsérülést, valamint hogy hasunkat fogva kacagjuk blamáját és nevettünkben segítő jobbjainkkal lökdössük vissza a fagyos vízbe egy emlékfotó elkészítése céljából. De mivel mindez sajnálatosan elmarad, így Péterrel a vastag hóval borított bokrokon átkelve lelünk gázlót a sűrűben, hogy aztán alig távolabb egy újabb, ezúttal kalandmentesebb patakátkelést tudjunk le problémamentesen. Aztán a földtörténeti korok milliói hirtelen meredélyt rántanak elénk (elsősorban a miocén-t okoljuk): innét jöhet az izzasztó kapaszkodás a 333m magas várhegyre. A hőérzetünk pozitivan változik már pár méter megtétele után, hogy aztán a kitett ormon szenvedjük a metsző szél fagyasztó hatását. Mindeközben a napkorong a mai napon első alkalommal bátorkodik a felhők fölé (legalábbis általunk megtapasztalhatóan) és ez a közérzetünkre egyértelműen kellemes hatással bír. Mindazonáltal nem szorgalmazzuk a tartós itt maradást - alig negyedóra fényképezgetést követően a Vas-hegy felé vezető gerincen indulunk vissza Nézsa felé, szélvédettebb pihenőhelyet keresve. Arra egy terjedelmes fenyőfa védelmében lelünk, ahonnét csodaszép panoráma vetül alánk keletnek. A forró tea-kortyolgatást követően egy roppant meredek csapás szakad elénk, ahol csúszkálva vihogunk bele a szakadékszerű mélységbe, melynek átláthatatlan hóleple fedte egyenetlenség bokatörő kihívásokat takarva kockáztatja testi (sz)épségünket. Aztán persze túléljük. Innét még csaknem egy óra a falu.

Kávéért esdeklő szervezetünk nyomásának engedve térünk be a feng-shui alapjait is tagadó berendezésű kiskocsmába, ahol tivornya nyomai árulkodnak az egység előírásszerű használatáról. Rendelés közben dörgő hang magasodik fölénk, összegubancolt nyelvvel mutatkozva be, udvariasságában veszve el a szavakban, hála az általa is elismert elegáns délelőtti ittasságának. Mire italainkhoz jutunk, ő már angolosan tovatántorog, ám azonnal helyére lép egy három fős társaság, egy kisebb rágcsáló méretével rendelkező kölyökkutyával, a korukra jellemző ficánkoló kedvességével nyűgözve le a pult mögött álló leánykát. Gazdája azonban óvatosságra int: "Csak óvatosan vele! Úgy lett kiképezve, hogy nyakánál fogva vadássza le a zsiráfot!" Aztán égetett szeszt gördít, lábon kihord egy stroke-ot, majd asztalhoz rogy. A söritta hangulattól kávéink elfogyasztásával intünk búcsút, magunk mögött hagyva lassan Nógrád magával ragadó szívélyességét.

Csővár vidéke méltánytalanul elhagyatott. Pedig a közelsége és a táj szépsége az ellenkezőjét indokolná. De nekem így kedves: magányában, érintetlenségében, csendjében...

A deo vocatus – rite paratus! *

'09.12.12.

Nagyirtáspuszta kifordult egykori önmagából: a valaha volt, máladozó egyszerűségével invitáló szerény menedékházra vonatkozó megkopott emlékeimet leporolva idézek eszmei relikviákat, melyekkel szemben monumentálódik előttünk a tisztás egészét uralva az elegáns realitás, a Szent Orbán fogadó. Sokat változott a világ is időközben: a természet csendjére áhító hegyi vándor kénytelen fejet hajtani az erdei szilárdburkolat térhódítása felett, s tudatosítani magában a tényt, hogy azok kollektorokkal hevített vizű medencéktől kéklő, minden városi igényt kielégítő luxus felé kanyarognak, ott szolgálva ki a domesztikált homo sapiens pénzért megváltható egészséges életmódra irányuló tunya elvárásait.
Bár a hegyi fogadó látványa tagadhatatlanul szépen illeszkedik az őt körülölelő börzsönyi táj képébe, mi hosszas bámulata helyett inkább bakancsaink megkopott sarkait mutatva neki, indulunk bele a pirkadati erdőbe, s annak december közepéhez méltatlan enyheségébe. Az ideút kába hangulata négyünknél egyszerre átmenet nélküli hegymenetbe kapcsol, s az ébredő nap felhőntúli jótékony közbenjárására rádolgozva frissítjük egymást mosolycsalogató történeteinkkel. Az első félóra Kisirtáspusztáig a vártnál nem sarasabb, ellenben annál dinamikusabb, köszönhetően az elhanyagolható szintkülönbségeknek. A nagybörzsönyi kisvasút szépen karban tartott fordítójánál végbevitt, különösebb említésre érdemtelen pihenőt követően lanyha kaptatásba fogunk a vadakban hemzsegő vidéken, ahol hosszan társaink a biztos távolból az őzek megszámlálhatatlan sokasága, mígnem azok hirtelen tova. A Vasedény-kulcsosház téli közegében színpompás tisztására csupán a magasból letekintve lassulunk kissé, amúgy haladunk kitartóan a forrásokban gazdag tájon a Gács-nyereg felé, melyhez közeledve érezhetően közelítünk a fagyos, hólepte vidékhez. Ezen állítást alátámasztandó utal Nándi a körülöttünk, itt még alig észlelhetően szállingózó tétova hópelyhekre… Fenyvesek illatorgiáján átkéjelegve magunkat toppanunk hirtelen a fehérbe: metsző szél kap ruháink alá, melyet feledendő Gáborral egymás vérremenő űzésébe fogunk, a másik támaszkodásra kész lába alá vetve korhadt husángokat, bokatörő célzattal – kívülálló számára kíméletlen leszámolásnak tűnő hajsza aztán hirtelen revans nélkül megbékélésbe torkoll.
A turistaházba felérve meglepően nagy élet fogad bennünket, melyről kezdetben tudomást sem véve, önző módon követelve magunknak örömforrást, mosolygunk álszent módon a pult mögött karcsúsodó bájos lányra, simogató utalásokkal igényelve az éltető forralt bort. Az ambrózia büszke birtokosaiként csöppenve vissza a valóba, tekintünk körbe ismét és szerzünk tudomást a folyamatban lévő Vulkán-túráról, melynek teljesítményhajhász résztvevőivel osztjuk meg a rendelkezésünkre álló fedett közeget. Az energiadús tápanyagfelvétel megkezdte előtt még öntelten villantjuk skandináv színezetet öltött felsőtestjeinket az egységesen lebonyolított szárazruha-csere során, ezzel okozva feldolgozhatatlan sokkot a teljesítmény-kaland kiskorú leány-résztvevői közt. Aztán falatozásba burkolt elégedett ejtőzés jellemzi az elkövetkező pihentető fél órát.
Távoztunkban Nagy Hideg-hegy ormáról fagyos a panoráma: vízszintesen száguldó hópelyhek fakítják a látványt, míg alattunk nem sokkal, Magas-Tax mezején még gyakorlatilag zöldell a gyep. Talán kijelenthetem a többiek nevében is, hogy egy helyben álltunkban kegyetlenül fázunk. Lelki tekintetünk előtt megjelenünk saját magunk amint fagyási sérülésekkel vonulunk fel a javasasszony várótermében, avagy a piócás ember jön házhoz elűzni belőlünk a hidegben összeszedett kórságot – mindezeket elkerülendő sebesen búcsút intünk a szépfekvésű menedékházat ölelő reszketeg hidegnek és dinamikus haladást produkálva ereszkedést kísérlünk meg a fagyos lejtőn, vissza a már felfelé is taposott gerincen. Talán a fenyvest elérve érezzük elsőként kellemesnek telet, csontunkig hatoló fagypont feletti kellemes hőmérséklettel, szemben a feljebb tapasztalható fagyossal. Újra előtörnek a vidám történetek és az élcek. Ütemes ereszkedésünket a Vasedény-kulcsosház újfenti látványának ellenállhatatlansága töri meg egy rövid időre, amint a kopár rengeteg nyújtotta oázis színorgiája lecsalogat bennünket a járt útról és egy be nem tervezett pihenőt provokál. Az erdei tákolmány a részvét könnyeit csalhatja elő az erre tévedő vadakból, amint a forrás tiszta vizét kortyolgatva szemük sarkából odapillantgatnak az enyészet szemmel is követhető munkásságára. A felső szint nyitva áll minden, a bűzös dohszagot elviselni képes vándor számára, míg az alsó két lakattal zárt luxustalanságot sejtet. De a környezet csodaszép és magával ragadó! – hála ennek a mennyei békének, teagyilkos pihenőt alkalmazunk spontán semmittevésként. Innen töretlen az egyenletes tempó, addig amíg tart…

Post scriptum:
In memoriam LaSportiva Thunder GTX.
Így ér véget hát egy feledhetetlen éra dicsősége: megszokott közegében, a tőle elvárt kemény munkában. Hű társam volt, szeretve tisztelt cimbora, elnyűhetetlennek ható saru, mely átélt velem millió csodát, a saját szemszögéből dolgozva fel azokat. De az elmúlás szívtelen kaszása már a nyáron suhogtatni kezdte éles szerszámát, amint Erdélyben a leglehetetlenebb ponton indult foszlásnak a gyöngyvászon bélése. Az együtt töltött eseménydús esztendők során igyekeztem megőrizni ifjonti báját, de a múló idő konok ráncai egyre gyülekeztek bőrén, mígnem az Úr kettőezerkilencedik esztendejének végéhez közeledve megadta magát a rá kiszabott, megkerülhetetlen sorsnak és gyógyíthatatlanul illesztésmentén hasadt.
De a helyet követelő ifjúság már polcán várja a bevetést – Merrell Summit II Stone: magasra tette a mércét az előd!

* Isten szólít – Neked így jó!

Éhgyomorral kilencharminckilencre (Börzsöny)

'09.12.05.
Keressünk kifogást, hogy miért nem megy természetjárni az urbanizált evolúciós csökevény! Indok van rengeteg – ötletelni felesleges. Azonban visszaemlékezésre érdemes, hogy csaknem 80 éve a Börzsöny még a hegyek iránt rajongók elől elzárt terület volt. Pl. 1931-ben, a környék geológiáját tanulmányozó Zanker Aranka hiába folyamodott engedélyért az Ördög-hegy és Hegyes-tető felkeresésére – a tudományos kutatásra való hivatkozásba burkolt esdeklést a nagymarosi erdőigazgatóság aktív vízszintes fejrázással dobta vissza. De Baranyi János is meg(s)írta sikertelenségét a Turista Közlöny 1899. évi kiadványában, amint karbid biciklilámpással éjjeli túrára menvén Magas-Tax felé, Szokolya-Hutánál mellének szegezett fegyverrel közölték vele, hogy „a német gróf épp szarvas vadászaton”, és szankcionálták 5 forintra. Átlag halandó aztán a második világégést követően jut kegyhez, hogy szabadon bebarangolhassa a vadregényes, akkortájt igazán érintetlen hegyvidéket – és kaptunk egy tájat, mely addig nem volt nagyszüleinké; egy egész Börzsönyt, hatvanezer hold erdőt, s vele az ezer méterig emelkedő középhegységek minden szelíd báját, meleg szépségét. Személyes kiváltságomnak tekintem, hogy ma már élhetek a lehetőségekkel és mint naivitásában fanatizálódott északi-középhegység rajongó, a nyakamba zuhanó szabadidőimben ezen a vidéken barangolódjak.

A péntek délutáni, kitartóan szitáló köd némi aggodalomra adott okot az elkövetkező napi Csóványos-túra előfutáraként, de a kezdeti pánikot este két borsó Korsodival csapatom szét, a gyermekzsivajjal tudatosan teletűzdelt, valamint közegében otthonosan terjengő dohányfüstben gazdag Sörházban, Pixy harmincadik évfordulójának tiszteletére – valamint mert jó!

Szombat 3.45. Negyedórával több időt kapott regenerálódni szervezetem, mint egy hete ilyentájt – azonban a fürdőszobai tükörben rám köszönő torz ábrázat kialvatlanságot sugall, mely szerencsésebb is, hogy megbújik majd a hajnal sötétjében, semmint felelőtlenül riogasson. Péter, Nándi és Ádám gépjárművel történő begyűjtésére irányuló törekvéseim terv szerint realizálódnak, melyet követően a kormánymű, kuplung, gázpedál, valamint fék felváltva (alkalmanként egyidőben) történő, sikeres alkalmazásával gördülünk a négy kaucsuk ötvözeten Diósjenő még álomban szunnyadó falváig. A kisebb elejtett erdei vad rejtésére is alkalmas helyi kátyúk szerencsés elkerülését követően, a település észak-nyugati határában, az erdőszélen hagyjuk magára az autót. Úgy hisszük, van esélyünk elcsípni a napfelkeltét a Börzsöny csúcsán. Optimizmusunk bástyájaként egy pillanatra felvillan előttünk a hold kövére, hogy aztán szemünk elől vesszen, ám alkalmi hiánya felett szemet hunyva, bizalommal teli kellemes beszélgetéssel küszködünk az elénk emelkedő jelentős szintkülönbségekkel. Kommunikációnk lendületet veszít Csehvár kaptatóján, amint szájpadunk üregében a hang képzése helyett az orrgaratot nyitja, az energiatermeléshez nélkülözhetetlen oxigén felvételéhez, semmint verbalizációnkat támogatná. Aztán kényelmes tempóban folytathatjuk jókedvben gazdag túránkat a ködbe vesző Verebes-kaszálóig, melynek pihenőéül szolgáló padjai azok közvetlen mellettük elhaladtunkban is láthatatlanok a ránk telepedő masszív párában. A kiszélesedő, alkalmanként bőségesen latyakos gazdasági út innét a Foltán-kereszthez vezet, ahol első ízben kapcsoljuk le lámpáinkat – bár a virradat még várat magára. Itt Ádám jóvoltából ízletes cigánymeggyet égetettszeszelünk, majd kíméletlen közbenjárásomra Nándi brutalizálja szervezetét érett paprikapálinkával, melynek nyeltét követően sűrűbben kezd levegő után kapkodni, mint tette azt nemrég Csehvár oldalában (fogai között mormogva indulatszavakat vélek felfedezni). Újult erővel vetjük magunkat az előttünk álló szakasz leküzdésébe, mely tiszta időben csodás börzsönyi panorámát kínál, ám most a Három hárs-gerince látványa szemmel áthatolhatatlan. Alig feljebb, a már említett bizakodás tornya jelenik meg ismét: túrabotommal csapkodok az ég felé, artikulálatlanul örömködve a többieknek, a hirtelen ismét fölénk villanó hold láttától megittasodva, mely égitest megjelente tiszta eget jövendöl.
Aztán egyszerre az oszladozó ködben tekintetünkbe betonul a geodéziai torony kilencharminckilencen. Padokra vetjük zsákjainkat és nagyot szusszanunk; megjöttünk! Laikus számára beteges rituálénak tűnő félmeztelenre vetkőzésünk hátterében a tajtékkal átitatott öltözet szárazra váltása áll, mely élettani hatásait tekintve, a fagypont körüli hőmérsékleten egy dupla kávé elfogyasztásával ér fel. És ha már fel, akkor a nap: tökéletes időzítéssel lebonyolított megérkezésünk ajándékaként, a felhők felett alig, négyünk személyes kiváltságaként kapaszkodik keleten a napkorong, koravöröses fényével invitálva bennünket a torony tetejére, csoportos bamba szájtátásra. Márpedig amit most látunk, azt ezidőben senki más – nyugatra elhagyatottan Magosfa 916m-es orma emelkedik ki csupán a felhők közül messze a távolba, míg a szem ellát, társtalan. Délnek pillanatokra feltűnik Nagy Hideg-hegy kopár csúcsa, hogy aztán a mindent beborító fellegek újra rátelepedjenek, s így a permanens takaró horizontig simuljon újra egységessé. Az alattunk hömpölygő felhőóceán felső fodrai percről percre válnak színesebbé, ahogy úszik központi csillagunk egyre feljebb a kéklő égen – s mi a toronyból ezt megunhatatlanul csodáljuk hosszú időn keresztül, hogy aztán engedve a gyomrok fülsértő korgásának, lemászva a nedves vaslétrákon, alant fogyasszuk el végre megérdemelt reggelinket. Falatozgatás közben a mélyről sűrűsödő felhő néha közelünkbe úszik, de mi még a nap sugarainak melegében feredve élvezzük ki ittlétünket a világosban. Egykoron, igaz hazafiak a természet csendjébe vésve vélték elengedhetetlennek tudatni az erre tévedőkkel, hogy Medgyessy D-209 Moszad III/II, mely lényegre törő információkat a környék minden jelentős fájának törzsébe belevésték, padokra rákarcolták, és reszkető kényszert érezvén a torony oldalára mázolták. Az ex-miniszterelnök vélt és valós bűnein túltekintve esdeklek az ambiciózus művészeknek, hogy személyes sérelmeiket a jövőben homlokaikra tetoválva hirdessék és ne más élvezetét rombolják otrombaságaikkal! Mindamellett fontosnak tartom megjegyezni, hogy jelen észrevételeimet leszámítva általános riadalmat kis csapatunkban nem keltettek a kor politikai stílusát tükröző feljegyzések – pillanatnyilag az energiadús reggeli elfogyasztását követően Ádám kétcsövű laposüvegének tartalmáért rimánkodunk.
Aztán le a zöldön. A visszaút kiválasztásának tanácstalanságáért főként a tőlünk karnyújtásnyira hömpölygő köd okolható, mivel bármerre is térünk le Csóványos csúcsáról, komoly látványban nem lehet részünk. A lehetőségeket felmérve döntünk a Diósjenőig kanyargó zöld út mellett, mely bár csalódást nem okoz, panorámát sem – mint az várható volt. Aztán élcek, rövid komolykodás, tasnádizás-fenyőzés, avaron csúszás, patakon átkelés, vidámkodás – majd észrevétlenül múlik el kellemes 5 óra…
A túra elbeszélésének epilógusaként még tiszteletünket tesszük a falu vásárterének szeretve ismert késdobálójában, melynek füstmentes teraszán kortyolgatjuk a szemtelenül alacsony összeg fejében kapott kávékat, söröket, üdítőket – kit mi illet. Érdekes látni a benti zajos füstben elvesző, csapolt söreiket kortyolgató srácokat, akik most indulnak túrájukra – miközben mi már zárjuk azt, így fél 11 körül. A mögöttem lévő túrában megfáradtan irigykedem az előttük állóban…

Kalapok az avarban (Börzsöny)

'09.11.29.

A családfőmentes vasárnap délelőtt szerveződésében, rettegve a félelemtől, hogy lehúz az unalom érzelemmentes hullámainak örvénye, s még mielőtt felemésztene a kiábrándító semmittevés, megkockáztatok egy kiadós természetjárást, vigyázva, nehogy a friss hegyi levegő összeH1N1ezze a vakcinamentes szervezetemet.
Éjjel 3.30-kor csipával epokitolt szemhéjakon keresztül révedek az ablakon túli ködbe, hiábavalóan kutatva a holdat és a csillagokat – de az eltervezett visszavonhatatlan! Alapvető higiéniás cselekedeteket követően a már este összepakolt zsákomat lustán vetem a kombi csomagterébe, hogy aztán kába ásítással érintsem jelképesen kifarolás közben a kapunkat, ezzel térítve kicsit észhez magam. Az átláthatatlan ködön át, kimért tempóban elhaladtomban sajnálkozva integetek egy belterületi diszkóbaleset tótágast állt Suzuki-jának roncsából értékeiket mentő fiataloknak, még betervezett börzsönyi célommal ellentétes irányban mozogva, Ágota begyűjtését megcélzott utamban. A varázslatos egyéniségével megmagyarázhatatlanul ellentmondó koraharmincas szingli léte aztán túrára éhes társként csapódik hozzám, vidám hangulattal telítve a német eredetű robbanómotor monoton dörmögése övezte miliőt. Hont falváig küzdelmesen kutatom az aszfaltot a néhol ugyan megritkuló, de leginkább besűrűsödő éji párában, mely némely útszakaszon ördögi rosszindulattal fagy rá a burkolatra, ezzel okozva riadalmat a rétsági molkút gépi kávéjával stimulált dekoncentrációmban. Aztán hirtelen üdvözölnek Szlovákiában… Az indokolt hátraarcot követően alig száz méterre a határsávtól, a kettes út délnek vezető oldalán a láthatatlanba vesző parkoló, amit az előbbiekben hiábavalóan kutatott tekintetünk.

Fél hat ha van, Celsius-ban hatodannyi.
Kettőnk közül csak én bitorlok mesterséges fényforrást, emiatt hátul kullogva világítok homlokomról ledgazdagon a léptek elé – így hágunk felfelé a kíméletlen kapaszkodón, elveszve a sötétben, valahol a Honti-szakadék riasztó monumentalitása fölött. Az első letérőt csúful elvétve korrigálunk, hogy aztán a helyes ösvényre rálelve, a Zátori-kút csobogásának muzsikájában „kisangyalokat” fotózgatva tegyük láthatóvá, az amúgy emberi szem számára gyakorlatilag láthatatlan apró vízpermetet. Innét már a pirkadó Észak-Börzsöny félhomályára hagyatkozva vágunk neki a combotpróbáló kaptatónak Dobogó-hegy felé, megküzdve a fagyott felszínű dagonyával, valamint a sűrűn összenőtt, embermagasságú cserjéssel és az abban megbúvó, utunkat keresztező öles korhadványokkal. Még a csúcs előtt, soha nem látott sártenger okoz áthidalható problémát, melynek túlján már csak egy rövidke szakasz választ el bennünket a kurtaciklusú pihenőnktől. A hétórai pirkadatban elég felemlíteni a vadak hiányát, hogy aztán előbb egy szarvas, majd őzek hada tegye változatosabbá, az amúgy sem unalmas túrát. Hangomat indokolatlanul lehalkítva folytatom eszmefuttatásaim kedvenc gyermekpszihológusomhoz, miközben a beszédnél zavaróbb zajt csapok lépteimmel az avarban gázolva, ezzel csökkentve az esélyét egy ismételt találkozóra a hegyek óvatos lakóival. Kőkapu kisebb csalódás így első találkozásra, de nem nevezném látványtalannak a közeget, amint a fák között, a széloszlatta felhők engedékenységében süt ránk a nap. Sárkány-törés oldalából már a Magas-Börzsöny színét vesztett csúcsai panorámulnak feldolgozandó ingerként elibénk, hogy aztán kezdetét vehesse a be nem tervezett: Ágota nagyot sikkantva szökken a meredek hegyoldalba, egy öklömnyi őzlábgomba birtokbavételének vonzásában, csillogó szemekkel, a felfedezés örömétől megrészegülve. A lelettől alig karnyújtásnyira azonban egy hatalmas, esernyőszerűen kiterülő, sötétbarna kalap illeg, attól arrébb pedig még újabbak és méretesebbek – a spontán amatőr mikrológusok pedig tettre készek. Kockáztatva, hogy a metsző szélfútta kesztyűtlen kezünkben menekítve haza őket, esetleges ujjvég-fagyási sérülésekkel érkezünk haza, haladunk tovább Drégely vára felé lendületünk nem veszítve. 9 óra felé jár, mire felérünk az egykorvolt erődítményhez, melynek restaurálás alatt álló, rendezett kőhalmain soká nem időzünk, tekintettel a fent tomboló viharos légáramra, mely egyre kapkod kalapom alá, eltántoríthatatlan szándékában, hogy szétterülő széleinél alányúlva búbomról vesse azt a vonuló felhők tarkította mélybe. A romok lábánál ellenben szolidabb légmozgásban reggeli elfogyasztására alkalmas pad s asztal, melyet előírás szerint alkalmazunk – leszámítva, hogy az átnedvesedett ruháinkban képtelenek vagyunk nyugodtan megülve fogyasztani elemózsiánkat, mindinkább sűrű toporgással próbáljuk izmainkat üzemi hőmérsékleten tartani. Nem is időzünk hosszan: indultunkban még az imént elfogyasztott pékáru, eredetileg zsákjainkban történő morzsamentes szállítását biztosító tasakjainkat a gombákkal telítjük, így téve lehetővé szabaddá vált kezeinknek azok kesztyűbe, avagy zsebekbe helyezését. Visszafelé menetben aztán a tasakok tartalma újra, s újra gyarapodik további kalaposokkal is, mialatt a táj az ellentétes irányban haladtunkban egy másik arcát mutatja, mely talán még bájosabb, mint a felvezető félhomályos. Kedves vidék ez a Börzsöny eldugott, ritkán látogatott zuga! – érintetlenebb, mint bármely’ más része a vonulatnak.
Dobogó-hegyről le Hont felé a meredeken, felolvadt sárban harcolunk az egyensúlyunkkal, s a tömegvonzással – előttem Ágota, kinek ruházatának állapotát eltekintve, ilyen sarasan hazatérvén a fővárosba, férfiember nem lesz, aki szembejőve Vele, „szerelem első látásra” borul elé szívből jövő, elsöprő érzéseit megvallani. Itt már ismerkedve a napvilágos vidékkel, próbáljuk feleleveníteni, hol s miként kanyarogtunk felfelé a hajnali ködpárában, így csodálkozva rá a Honti-szakadék alázuhanó sziklafalaival övezett völgyére, és élvezzük ki az utolsó méterek színes lombszőnyegét, mely jótékonyan tisztítja a bakancsainkat a túra során felhalmozott sárrétegtől.
Delet harangoznak Honton, de Ágotának mintha éjfélt – talán az első kanyart sem vesszük még, mire ő már egyenletesen szuszogva szunyókál jobbegyen. Szívem szerint magam is ezt tenném…

Kilátástalanul (Börzsöny)

'09.11.22.

Földi sugárzású kásás megjelenésében irritáló grafika vetül elénk. Kis keleti harcos egy tüzet okádó sárkányt próbál megzabolázni villámokat szóró tekintetével, miközben alkalmanként, röptében egy helyben rekedve gondolatai képi megjelenítést nyernek, melynek során a történethez távolról sem kapcsolható egyéb harci események lefolyásai peregnek. Aztán átmenet nélkül reklámblokk - a gyermek szellemi leépülését közvetlenül is szolgáló játékok, anyagi ellenszolgáltatás fejében történő, birtoklásra ösztönző vizuális ráutalásai, a szent ünnep közelségére való tekintettel (nomeg amúgy is). Ezt követően Andersen-i magasságokat mélyről szemlélő újabb csihipuhi mese következik, ertéel stílusban, sokkolóan bárgyú tálalásban, melynek főhősei az iménti hirdetésekben propagált figurákat keltik életre, véletlenszerűnek nem nevezhető egybeeséssel.

Az ablakon kitekintve a kertünk párában ázik: a napok óta a hazai városok szintjén megrekedt köd rátelepedett a fákra, bokrokra, aszfaltra, térkőre... mindenre. Egy, a panel által nyújtott előnyök iránt elfogult szülő és gyermekei számára ez maga a kánaán!

A mi értékrendünk szerint azonban ez túraidő. Gyors körtelefon, és 9 órakor indul a konvoj a házunk elől, neki északnak, mígnem balra a tizenkettesre, és végül a vasút alatt a kátyúkkal tűzdelt úton egyszerre ott is vagyunk.

Hát így evett a fene ismét a Börzsönybe!

A történet hű tálalásához elengedhetetlen megemlítenem, hogy a gyerekeket és önnön magunkat is azzal áltatjuk, miszerint a ködfelhőn átkelve esélyünk van megpillantani a napot. Ösztönözve érezvén magunkat, hát nekifogunk a patakátkelést követő kapaszkodásnak. Mint az aktuális állapotokat azonnali, határozott körültekintéssel kiválóan felismerő és kezelő túravezető, a vékonyka csermely legszélesebb, sárral partolt szakaszán emelem át a csemetéket és segítem előzékenyen a hölgyeket - mindeközben Ádám arra, a tőlem alig két méterre lévő köves szakaszra hívja fel figyelmemet, ahol a két éves Árpi száraz lábbal lép át. A helyzet indoklását elnapolom, és a lényeget megkerülő mormogással az élre állok, sűrűn bizonygatva, hogy 700méter felett már süthet a nap, úgyhogy nosza! Nórika nyakamban való továbbhaladására irányuló kérését, a nedves avar alatt láthatatlan éles kövekre esés lehetőségével visszautasítom, majd Noéminek teszek ígéretet, hogy ötszáz lépést követően érkezünk a Barna Feri pihenőhöz - mely természetesen falschnak bizonyul. Mindeközben a társaság vidámsága és fáradhatatlansága egységes - illetve egyedül Árpika nem találja helyét, immáron a hátihordozóban utazva. A felfelé haladás izzasztó, mindamellett spontán gyermeki pihenőkben gazdag; van hogy víz, termoszban hozott meleg tea indokolja a megállókat, avagy az elfogyasztottak szervezetből történő távozása. Ilyen körülmények között bizakodunk kitartóan a Börzsöny magasainak panorámájában, ám amint felérve bizonyosságot nyer: hiábavalóan. Odafent ugyanolyan köd ural mindent, mint alant! Egy rövid tétovázás még a szélfútta gerincen, aztán a Hálás-Bércen vissza, megkezdjük ereszkedésünket. A gárda itt hamar több részre szakad, hogy az élen loholó három legnagyobb gyermek Jucival felügyelve, fele annyi idő alatt tegye meg a visszautat, mint az oda. A középcsapatot erősítő ádámfia Levente, anyja szerint is igazi Muka gyerek: tetőtől talpig sarasan, a még érintetlen arcfelületén kakaóscsigát ken szét módszeresen, hogy aztán egy hirtelen emocionális kirohanásának köszönhetően, combomat átölelve az eddigi alaposságával összegyűjtött kosz jelentős részét átörökítse az én öltözetemre. Kicsit elszakadva aztán a hátvédtől, az utolsó pár perc magányában, az avar alatt megbúvó gombákra lelek. Sokrétű tudatlanságomat megvillantva, tanácstalanul bamba tekintettel meredek a találtakra, hogy aztán tanult szakértőket meghazutoló mozdulattal szagolgatni kezdjem a kalapjukat. A megvilágosodás hiányában mind a négyet leszakajtom, hogy nálamnál kiterjedtebb ismeretekkel rendelkező szakemberektől kapjak segítséget.

Ezen a hétvégén pénteket és szombatot követően, vasárnap is tiszteletünket tesszük a Kisinóci turistaházban, jókedvből és készségességből elégtelenre vizsgázott személyzet viszontlátásának örömtelenségében. A kávé kortyolgatása nekünk már az eheti elszakadás kezdetét jelenti a Börzsönytől és a hegyektől, míg Ádámék maradnak ebédre.

Hát ennyi minden nem történt, de mégis...

Nagy Hideg-hegy (Börzsöny)

'09.11.20.

A kuruzsló határozatlan diagnózisának volt egy túránkat is befolyásoló, megkerülhetetlen vonzata: tekintettel az adott területen jelentkező bevérzésre a bal szememen, a vaskos optikával felvértezett szemészasszony, kímélendő a szervet, nem tanácsolta a szabadban történő kint alvást.
A kórkép arcomba vágását követő napok, labilisabbakből talán suicide hajlamaik felszínre törését indukáló konok ködös időjárása aztán bennünket, a párába vesző cserháti lankák helyett egyre inkább a Börzsöny-i magasokba terelgetett, a fűtött hegyi turistaház melegében kímélni véreres tekintetem – reményeink szerint messze a felhők felett.

Kisinóc turistaházának megfakult falait szakértő kezek vakolták ízlésesre a közelmúltban, az épület ódon hangulatát azonban a nyikorgó lépcsőfokokkal és a beragadt bejárati ajtóval sikerült megőrizni a jelennek. A „sport és túracentrum” személyzete túlsúlyban tocsogó testfelépítésével aktív testmozgásra, elhanyagolt mosolyával pedig mihamarabbi indulásra ösztönöz bárki erre tévedő természetjárót.
A sör-unikumot magunk mögött tudó izzasztó kilincsrángatást követően kilépve a péntek esti Börzsönybe, a már idefelé autózva társként hármasunk mellénk szegődött, áthatolhatatlannak tűnő köd fogad. Fejlámpáink fényei szinte karnyújtásnyira tőlünk törnek meg a harmatpont közeli hőmérsékleten lévő vízgőz legfinomabb kicsapódási formáján. Megfakult emlékeimre, valamint túrabotjainkra támaszkodva kutatjuk az ösvényt fel Nagy Hideg-hegyre, minek során bő órán át tartó feladatként magasodik elénk az országos kék kitartó kapaszkodásának lábbal, nomeg tüdővel történő megzabolázása. Ütemes haladásunk a térképen erősen visszafogottnak tűnik, amint a szintvonalakat olvasva a gerincünk vonalában csermelyként alácsordogáló tajtékfolyamok sűrűsödésével egyenes arányban majszoljuk a szint-redőket. Az Adriai-tenger szintjéhez képest négyszáz méter felett járva az átláthatatlan pára eltisztul, s felettünk, a leveleiket vesztett fák koronái közt megjelennek a csillagok, s mindezzel egyidőben, átlagos november végi időjáráshoz nehezen párosítható magasságokba szökik a hőmérséklet – innét Ádám pólóig ritkítva magán a felhalmozott textilirétegeket, izzadságpárába burkolózva vonul tovább mellettünk. Elérve a 720m-es magasságot, az eddigi társalgás intenzitását meghatározó kaptató lankává szelídül, s így a kitartó lihegés, vidám beszélgetéssé torzul. Gábor észlel jobbunkon a sötét sűrűben állati eredetű neszeket, de mielőtt sikerülne beazonosítani a forrást, fényünktől megriadva elszelel. A nyomavesztett erdei vad helye felett fény villan egy ormon, mely már a menedékház csillogása – mai célunkhoz odabotorkálni innét bő negyedóra csupán.
Nagy Hideg-hegyen szokatlanul zajos társasági élet van fél 9 felé – az összeszokottnak tűnő vidám csapatból csak a legharsányabb fekete pólós lóg ki egy kicsit, behozhatatlan előnyére büszke ittasként, kategóriákkal a szalonspicc fölött. Igyekezve mihamarabb integrálódni az alkoholgőzös hangulathoz, mi is letelepszünk egy félreeső asztalhoz és miközben munkát adunk a még nyitva ért melegkonyhának, rendelésünket hozott borokkal egészítjük ki, melyek közül talán az általunk méltán istenített Sauska pincészet villányi Cuvée-je szolgáltatja a ma esti kulináris élvezetek csúcsát. A hirtelen ránk törő telítettségérzetet szobánk csendjében élvezzük ki Ádám szekszárdi díjnyertes száraz vörösét kortyolgatva, hogy aztán éjfélt követően rendeződjünk horizontális pozícióba, egyenletes légzésünkkel búcsúzva a péntek estétől.

Gábor nem hagyott békében horkolni az éjjel. Ennek köszönhetően hajnalban még kicsit kócos tekintettel vizslatom ablakon át a kinti pirkadatot, s a sokat ígérő látványra irányuló érdeklődéssel hagyom csendben éledezni barátaimat, amint sarut öltvén oromra hágok, a horizonton pontban 7 órakor megjelenő napkorongot csodálni. Az alám terülő panoráma gyakorlatilag egyetlen hatalmas és végeláthatatlan felhőóceán, mely lapos hullámaival a közeli csúcsokat csapdossa, habjaival fedve a Nagy-Inóc alatt mindent, mindezekkel lakatva jól bamba tekintetem látkép-éhségét. Nem kell sok és az összképbe egy még alig vegetáló igaz cimbora, Gábor piszkít bele, semmibe révedő pillantásokkal suttogva a pirkadó természet csendjébe általa humorosnak tartottakat. A szánalmat keltő gegek viharában megsemmisülve fogadom el társaságát és alkalmazkodva szarkasztikus hangulatához, közösen pislogunk szájtátva bele a Magas-Börzsöny naturájába, sűrű expozícióra kényszerítve nyakunkban függő technikáinkat. Aztán a varázs tarkasága a látottak megszokásában laposodik egysíkúvá, ezzel terelgetve Bennünket vissza a házba, Ádámot riasztani reggelihez. Tojásrántotta vagy sonkás, vagy sajtos – a kettő együtt emitt nem kombinálható. A helyzet abszurditását forralt bor kortyolgatásával feledtetjük, mely folyamattal átugorjuk az esetleges indoklás iránti igényünk benyújtását, és elégedetten vonunk székeket ülepeink alá, nekikészülvén az alakulófélben lévő étkezéshez. Éhünk csillapítását követően megfizetjük a reálisnak talált alkuképtelen végösszeget, majd az enyhe novemberi napsütésből megkezdjük ereszkedésünk a fagyos ködzónába. Újabb természeti csodákat élünk meg közeledve a felhők felső határához, melyek csodálatának élvezete hosszas pihenőket eredményez minden egyes utunkba eső kilátóponton. Velünk szemben kapaszkodva szépre éhes vándorokkal találkozunk – kik frissen szedett őzlábgombát ölelve magukhoz, kik a nedves avarból testmagasságukhoz arányaiban megfelelően kiválasztott élettelen botra támaszkodva, némelyek pedig mosolyogva, pár felebaráti szót váltva velünk tűnnek a napsütésbe, míg mi ellenkezőleg…

A Kisinóci turistaház szúette zongorája mellett, a bájt és előzékeny kiszolgálást még hírből sem ismerő hölgy, tálcáján alkoholmentessel és frissességében gőzölgő koffeinfőzettel járul az asztalunkhoz, hogy ilymódon készítsük fel magunkat a civilizációba történő dízelhajtotta visszatérésre.
Odakint pedig a köd szürkén szitál…

Csővár (Cserhát)

'09.11.15.
Csővár elérhetetlensége a romok iránt tanúsított óvatos tiszteletet szült két héttel ezelőtt, amikor hátat fordítva az észérveknek és a logika diktálta útiránynak, vesztünk bele a Nézsa feletti táj szépségébe.

A helyi Arizona-söröző névválasztása ihlette asszociálódásom az emberi szervezet elsivatagosodása elleni küzdelmet hozta ki válaszként a fel nem tett kérdésre, amint a már múltkor is eredményesen alkalmazott kávé-sör menüt fogyasztottuk Balázzsal a dohányfüstös bárpultnál, Csővár-i túrára éhesen, aperitif-ként. Az esetlegesen megismétlendő eltévedés ellen jóelőre felvérteztem magam frissen telepített turista térképben gazdag GPS-szel és egy igaz cimborával, akinek térképolvasási tudása felett egyszeri útvesztés alapján pálcát törni nem akarván, vakon megbízom. Az oszladozó fekete fellegek érezhetően növelik a szép időre vonatkozó tömeges optimizmust a csapatban, s ahogy a falu szélső házait magunk mögött tudjuk, már a gyermeki zsivajon napfény csillan. A légkörben lebegő apró vízcseppek és jégkristályok égi halmaza nyomait az ösvényünkön még utolsó erejével széjjel hintette, így egyszer lesznek annak munkájától bakancsaink sarasak, avagy épp’ tisztulnak a nedves aljnövényzetben tiporva. Az első egymástbevárás az utunkba eső magasles tövében következik be. Ismét nem én vagyok az, aki a közeli domb lankáin elsőként pillant meg három szökellő őzet – erre vonatkozó kommunikációm leányaim felé kívülálló számára riadalmat keltő visításnak tűnhet (de védelmemül szóljon, hogy e pillanatban minden vágyam, hogy részesei legyenek a vissza nem térő hegyi eseményeknek). A látottak nagyot dobbantanak a kicsi szíveken – egyedül a vadlesen magányában nézelődő ifjabb Elekes maradt le megmagyarázhatatlan módon a vizuális kalandról.
Eminnen a megnyugtatóan sármentes, jelöletlen erdészeti úton vágunk neki Csővár romjait fellelendő, a jobbunkon kanyargó csermely csobogásának nyugalmában. Azon kapjuk magunkat, hogy sorra szabadulunk kabátjainktól, tekintettel a ránk törő novemberi tavaszra. A Kecskés-völgy végét az utunkat keresztező patak jelzi, mely rejtett gázlóján keresztüljutni kéz a kézben gyermeknek kalandosan vidám, szülőnek felelősségteljesen mulatságos. A túlparton felhúzott szép magasles feltárása tömeges érdektelenségbe fullad a kiskorúaknál - inkább rohanva közelítik a következő „folyami” átkelőt, felnőtti jobbot elutasító öntörvényű határozottsággal próbálva egymaguk megbirkózni az eléjük csörgedezett feladattal. Ám a völgy kínálta kényelem átmenet nélküli szilaj kapaszkodásba torkollik, amint a piros negatív jelzést követve a kis csapat égbetör a csúszós avar fedte meredeken. A vár nyújtotta látványba vetett bizalommal, kitartóan kapaszkodunk mindahányan – s most hálás a gyermek a biztos szülői támaszért! S amint ritkul a sűrű, romjaiban bájos történelem bontakozik ki az ormon előttünk, s előtte való tisztelgésként a fűbe rogyunk falatozni. Terítéken a változatos pékáru, előre csomagolt uzsonna, tea, palackozott ásvány- és kulacsolt csapvíz… - mindeközben jólesően süttetjük magunkat a felhőtlen napsütésben, fürödve a végeláthatatlan cserháti panoráma kínálta szemgyönyörködtetésében. A romok bája visszacsalogat – ridegen baráti hangulatában invitál fent alvásra, s már a pattogó tűz melletti borozgatás elevenedik meg lelki tekintetem előtt, amint magamban tervezgetem az elkövetkező pénteki túrát a most távolmaradt Ádámmal és Péterrel kiegészülve. Az ideális táborhelynek megálmodott terepen végignézve most a menetben kifáradt apraja-nagyja regenerálódik, pihenteti izmait, erőt gyűjtve a Vas-hegyen eltervezett átkeléssel tarkított visszaútra.
Görbeország a legváratlanabb helyekre varázsol természeti gyönyört az arra tévedők elé! Vas-hegy panorámáját elvitathatatlanul Csővár uralja délre, ám kitekintve a fenyőillatú sziklák ormáról körbe, barátságos kicsiny falvak díszítik szerte az amúgy is ékes tájat. A nógrádi ember csupaszív empátiája szerteországban híres, Mikszáth pedig szavakkal festette meg a vidék szépségét – ezt látni kell, s átélni…
Őrült vadsággal szalad az ösvény lefelé a csúcsról, mely meredek sorra nyeli a csapatot Nézsa felé, hogy aztán a falu határában szakadozottságából újra egyesüljön egy parcellázásra kész, zöldellő domboldalon. Mellkasom előtt két kicsiny saras bakancs, azok gazdája nyakamban tolmácsolja a fentről látottakat – Nórika megfáradt öröme akkor teljesedik ki, mikor az autókhoz vissza, a falun átkelve, annak közepén egy kertben legelésző őzikét pillant meg a társaság.
Csővár leigáztatott hát! A szilaj sereg domináns korosztálya három és hét év közötti, kiknek fegyvere a kitartás és a csüggedhetetlenség volt, és a csatában szerzett sebek is csupán a visszatértünkben jelentkező fáradság nyomai. Jó volt ideig-óráig rohamot vezénylő nagyvezírnek lennem, bár ilyen portyák során örömmel vállalok alárendelt szerepet is bármikor…

Börzsönyi hajnal - Só-hegy és környéke

'09.11.14.
A közelmúltban tudatosan idegarázdálkodott munkagép nyers brutalitásával végbevitt erdőirtása során nem volt különösebb tekintettel a késő éjszaka vaksötétjében idetévedő turistákra, akik kénytelenek fejlámpáik fényeire hagyatkozva gázlót lelni a medrében feldúlt Ló-hegyi patakon át. Jól jön ilyenkor a kamásli, a sokat bizonyított vízhatlan bakancs és a feledékenység, minek folytán az elhagyhatatlan túrabot most a gödi ház teraszán piheg, így biztosítva két szabad kezet a meredek hegyoldal nedves avarán való kapaszkodáshoz. Márpedig Kisinócot az Érsek-tisztás feletti Bükkössel összekötő sárga négyzet jelzés, november esőiben vaskossá hízlalt dagonyáiban gazdagon követi hosszan a patak útját, így tökéletesítve az erre tévedők erdei probléma megoldó képességét.
A mai terv, hogy megcsípjük a napfelkeltét a Só-hegyen - természetesen azon felül, hogy mindeközben kellemes szórakozást biztosítva magunknak Gáborral becsavarogjuk a Kóspallag környéki Börzsöny hegyeit. A pirkadatig rendelkezésünkre álló idő azonban nőttön fogy, s rohamos csekélyesedésében ösztönöz bennünket szaporább léptekre, amennyiben a csúcsok feletti izzó korong megjelenésének részesei kívánunk lenni. Így történhet az, hogy sebtünkben meredélyre hágunk, s elvétjük a kérgekre mázolt útmutatást. De lendületünk nem veszítve olvassuk meg a technikát, mely megnyugtatóan közli, hogy lépésről-lépésre kerülünk közelebb a számunkra alternatívaként kanyargó zöld jelzéshez, mely nyugatnak térve előbbihez hasonlóan eljuthatunk a köztes megállóként eltervezett Érsek-tisztáshoz, majd onnét terv szerint tova. És az éji setét fogyásnak indul! Lámpáinkat elhallgattatjuk, s szemeinket gyengéden erőltetve kutatjuk utunkat az ébredő Börzsönyben, megbecsülve a retinánkon áthaladó, szemmel is érzékelhető elektromágneses sugárzást. Gyermeki egyszerűségemmel indokolható tudatlanságomban is mérgezőnek minősített gombák mezejében gazdag tisztáson áthaladva már aktív aggódás tapasztalható Gáboron, miszerint a fő műsorszámot lekéshetjük Só-hegyen, amennyiben nem lépünk ki sürgősen. Mindezen felbuzdulva távolodást kísérel meg éntőlem, ami lépteim gyorsítására motivál, ha lépést akarok tartani vele, így száguldásomban tajtékozón hatalmasodva el agyamban az elhessegethetetlen kifejezés: "csapolt sör"! Az utópiát a realitás helyettesíti ki, amint az Érsek-tisztást elhagyva a meredek kaptatón felfelé egy vaddisznó riad tőlünk, melyre Gábor hívja fel figyelmemet, mintegy bizonyítva, hogy a csekély rendelkezésre álló fény ellenére is a vizuális információk feldolgozásában előttem jár. A Nagy Sas-hegy lábánál elhaladva már csupán alig tíz perc elérnünk az ormot, ami kopasz gerincével, a ritkás lombozatú késő-őszi erdőben már messziről mutatja magát.
A nap meg jövöget felfele...
Nem sok személyes tapasztalatból felhozott találkozót tudnék említeni Só-heggyel, amikor ne dübörgött volna a szél odafent - most sincsen ez másként. Testünkre tapadó három textil réteg, a szervezetünk hőszabályozása során, a bőrünk alatti izzadságmirigyek oldott ionokat tartalmazó folyadékkal áztatták át ruháinkat - ezért rohadtul fázunk! Ellenben az egyre magasabbra kúszó, s így magából is mitöbbet mutató napkorong látványa sokat feledtet tragikus hőérzetünkből, amint izzó vörös színével kezdi bevilágítani egyre a Börzsöny csúcsait. A látvánnyal nem sok minden vetekedhet - talán Morena Baccarin hetéraként a Firefly-ban, vagy egy korsó habzó Borsodi. De hogy jóllakassuk telhetetlen igényeinket a látnivalókkal, még egy szomszédos csúcsra is felhágunk szájat tátani, hogy aztán menekülve az átfagyás elől visszatérjünk a szélvédte völgyekbe és kiszemelt pihenőhelyen fogyasszuk el a megérdemelt reggelinket.
Az, hogy az Érsek-tisztás peremén vadetető, avagy pavilon áll, szórakoztató vitaindító, mely aztán az erdei pihenőnél teljesedik ki a reggeli során. A parasztkolbász mellé tökéletes társként csúszik az élőflórás kaukázusi kefir, de megfejeli mindazt Gábor termoszából elővarázsolt, a szélfútta ormon már megismert vérpezsdítő meleg kávé. A vadon lakomája így válik teljessé!
Csupán délelőtt fél tíz, amikor egy frissítőre beülünk az autó mögött hagyott Kisinóci-túristaházba és máris letudva egy kiadós túra - és még csak most indul a hétvége! Nem tudnék tökéletesebb kezdést kitalálni...

Első éji túra a lányokkal (Cserhát)

'09.11.07.

Van, ki érett felnőttként, sokat tapasztalva sem látja meg az éjszakai túrázás szépségét…
Aztán van, aki tojáshéjjal ülepén felvértezve, már kezdeti ismerkedésében is vele születettnek tűnő természetességgel és lankadatlan lelkesedéssel mozog a vaksötét meredélyeken, hátra-hátra kacsingatva Apucira, mosollyal arcán, mintegy az átélt kalandok élményének pozitív visszajelzéseként. Nem riasztó és félelmekkel teli világ a sötét erdős hegyvidék, mindinkább a kedves vadak otthona, akik most indulnak táplálékgyűjtő útjaikra, melyek talán keresztezik a vándorokét. Beszélni is halkan kell, nehogy elriadjon egy potenciális látvány, s az emelt hangok szégyenének árnyékában véve tudomásul mintegy megsemmisülve, hogy a távolban elhaló fénycsóva terelgeti csak azt az áthatolhatatlannak tűnő sűrűbe. Okítás nélkül is hamar felismerhető a praktikus tény, hogy ha a lámpások a lábbelik elé világítanak, úgy fellelhetőek apró, vagy kiterjedt fűcsomók, melyek biztosabbá teszik a lépteket – biztosabbá, mint amilyennek azok a felázott saras úton bizonyulnak. A garatüreget elhagyó rezgés frekvenciája amennyiben tartósan alacsony marad, úgy apró zörejek, neszek hallhatóak egyre az átláthatatlan mélyéről, melyek meseszerű gondolatokat hoznak a felszínre…

Két keskeny fénysáv villog előttem, találomra lelve meg csóváival az előző nap esőinek nedvességében csöpögő cserjét, fakérget, erdő aljnövényzetének kopott zöldjét – élénksárgáját. A fénysugarak origója két kislány kezében keresendő, akik életük első éji túrájukat róják a sárban gazdag cserháti ösvényeken.
Nórika (hármon túl, négyen innen) határozott felvezetőként kutatja az utat az áthatolhatatlannak tűnő sötétben, egyszer sem vétve a helyes csapást, mögötte a stabilitást biztosító kicsiny háttércsapat. A Kosd feletti Cserhát lejtői párás lepelben titkolják valódi szépségüket, ám ez a tény nem veti vissza eltökéltségünket. Noémi és bátor kishúga csendes társalgásába igyekszem nem belefolyni – hadd bontakozzanak ki gyermeki valójukban és legyek én az, aki büszke Édesapaként élvezi a kialakult helyzetet, mibe sodorta Önnönmagát és leányait. És élvezem! A kitartó halk figyelem eredményeként pár törzsnyire tőlünk a rengeteg egy kis lakója kacsint felénk, ezzel okozva kirobbanó örömet elsősorban a két leánynál, amint riadt kíváncsiságában megrettenve csillogtatja szemeit felénk a lámpák fényénél. És így teljes az este! Azt követően, hogy a róka megismertette magát fényt okádó hármasunkkal, hosszan beszédtéma még a lányoknál, amint a méhész bádogtetővel fedett tákolmányát tudják be a ravaszdi házának, avagy a sárban megpillantott nyomokat olvasva vonnak le tévesen is kedves következtetéseket az erdei életről. De eljön a pillanat, amikor megfárad a gyermeki láb és reálisan látva a megtett táv ellentétes irányban történő leküzdésének idejét, egy szerető szülő sem kívánhat többet annál mi megadatott és visszavonulót fúj.
Kosd kutyái pedig visszatértünket üdvözlik már a határban és a közvilágításban előbukkanó két lány büszkén hagyja maga mögött a töredezett aszfalton a kellemes túránk sárnyomait, kimondatlanul is követelve a repetát. És nem hagyhatom őket éhezni…

Cserháti Nézsa-táj bája

'09.11.01.

Nézsa falva egy pillanat alatt automatikusan mentette magát a „Kedvencek mappába” agyam túraútvonal-tervező neuron-programjában, amint a település határán átautózva az első retinán áthaladó impulzusok érték a szürkeállományomat. A rendszer pedig a lefagyás határára került, amint a főutcáról letérve egy véletlenszerűen kiválasztott sörös cégér árnyékában leparkolva kávéra szomjasan betértünk az érintett vendéglátóipari egységbe, ahol egy tornácos parasztházból kialakított söntésre bukkantunk, ’mely dacára a füstös beltéri levegőtlenségnek, egyértelműen kedvező fogadtatásra lelt kicsiny társaságunknál. A hely hangulatát még képesek voltak megfejelni (bőszen tagadva a feng-shui vonatkozó tanításait) a tradicionális antik fabútorok kondicionáló gépek kombinációjával – utóbbinak funkciója tisztázott számomra, csupán jelen elhelyezkedése nehezen magyarázható.
Hagyjuk azt most, hogy az alapkoncepció szerint Csővár-ba szeretnénk felküzdeni magunkat, valamint hogy a piros jelzést követve a környék legmagasabb kúpján átkelve csavarogni be az általunk eddig feltáratlan vidéket Juciékkal és a gyerekekkel, mert ezen a hétvégén már egyszer blamáltam magam egy kiadós eltévedéssel – maradjunk annyiban, hogy a szép időt megbecsülendő kirándulás az elsődleges terv ezen a verőfényes vasárnapon. A település centrumában novemberi színeiben lombozódó pompa árnyékában megbúvó kedves kis játszótér kihagyhatatlan stáció a csemetékkel, onnét alig pár talplenyomatra egy belterületi kúp tetején balra tér le a lakott területről egy járatlan, részben kikövezett ösvény némi sárral tarkítva, fakó vörös, és annál élénkebb sárga jelzésekkel. Utóbbinak nyomát sem lelni az évekkel ezelőtt nyomott Cserhát-térképen – a mindig segítő jobbot nyújtó GPS pedig pormentes helyen pihen otthon a polcon (hol másutt?!) –, míg előbbi a térképen büszkén kanyarog kettődében, ám a szélső házakat elhagyván háromban már láthatatlan. Elbizonytalanodás az első magaslesnél teljesedik ki, és a logikusnak tűnő térképolvasás helyett, a Polar óra iránytűjének egyértelmű jelzésének és a helyes iránynak hátat fordítva nyugatnak fordulunk a ritkás cserjés hangulatos útvonalvezetésére hagyatkozva és élvezve a négy csemete fáradhatatlanságát. (Hároméves)ember magasságú aljnövényzetben gázolva a rozsdaszínű hegyoldal irányában, id. és ifj. Szilva előtt őz riad, majd félelmében is büszkén vállalva kidolgozott felépítését fogja menekülőre a mezőn átal, így késztetve a szülőket pánikszerű hirtelenségben megejtett mutogatásra, az apróságokat pedig szájtátott csodálatra – mígnem a vad tova. Az egyre logikusabbnak tűnő útirányt végleg feladjuk, amikor alternatívaként a Csővár felé vezető, gyermeki combközépig érő dágvány helyett a frissen aláhullott sárga levelek által fedett tarka erdei utat választjuk, hogy aztán a horizonton alábukó távolban elveszve is tovább nyúló mező ormán pihentessük megtespedt végtagjainkat, egy csodás panorámát ígérő magasles lábánál. Pár magunkkal csomagolt falat elfogyasztását követően, valamint közben, egy áthatolhatatlannak tűnő cserjésben fellelt vadcsapás nyomaiban járva kihívást keresőn vetjük magunkat a ritkán járt erdő sűrűjébe – ezzel szolgáltatva új kalandokat a gyermeki léleknek. Az útirány immár Nézsa, s a lombhullatók koronáján keresztül tekintve már néhol már felbukkannak a lakott település építményeinek kontúrjai.
Elhanyagoltak a Cserhát turista ösvényei – erre vonatkozó verbális megnyilatkozásaim több fórumban is hangot kaptak –, ennek ellenére az egyik legszeretetreméltóbb tájegységem. Így nyílik mód és lehetőség olyan völgyeket, erdőségeket, réteket.. stb. akaratlanul is megismerni, ahová egyéb körülmények között talán eszembe sem jutna letérni. Mindezek miatt határozottan hálás is vagyok azoknak az illetékeseknek, akik csupán a fatörzsek egyik oldalára voltak hajlandóak az egyszervolt időkben felfesteni a Csővárra vezető piros jelzést, melyet visszatérve a kiinduló elágazáshoz megpillantunk a törzsek Nézsától ellentétes oldalán. Mégsem tudunk keseregni a kialakult helyzeten, hiszen az elmúlt bő három óra kalandjai a gyermekek vidám tekintetében köszönnek vissza ránk és ez általános elégedettséggel tölt el bennünket. Isten hozott télelő!

Korpa-hegy (Cserhát)

’09.10.30.

- ... és merre vezet az út Felsőpeténybe?
- Felsőpeténybe? Gyalog? Olyan messze van, hogy beszartok! Nem vagytok ti kommunisták?

---

Fejet kell hajtanunk az előtt a megmásíthatatlan tény előtt, hogy a péntek délutáni túráink ezentúl fejlámpáink felcsatolásával kezdődnek az elkövetkező igen hosszú időszakban és a táj csodálása helyett elsődlegesen a lábaink elé meredünk majd táborhelyünkig – de ez a késő ősz (és az óraátállítás) elkerülhetetlen velejárója. Ám a hirtelen ránk telepedő sötét mellett, az eliszaposodott erdészeti utakra, mint természeti akadály, még nem számítunk, amint Felsőpetény egy gyéren megvilágított utcájának gerincén, az enyészetnek felajánlott betérő kandallója mellett ücsörögve Ádámmal és Balázzsal kortyolgatjuk vidáman a gyakorlatilag beszerzési áron kínált ágyaspálinkát és a csapot pikkolót. Ádám BMW-jének műszerfalán egyértelmű üzenet búcsúzott tőlünk magunk mögött hagyván azt; csupán +1,5C° van már 5 óra magasságában. Fagyos túrának nézünk elébe hát!
A kezdeti kemény léptek a falu határáig hamar puhává szelídülnek, amint a felsőpetényi majort elhagyva, a Róka-völgyben elérjük a traktorok által frissen megdolgozott, nomeg persze a mögöttünk lévő hét esői hathatós közreműködésével feláztatott gazdasági utat. Túrabotjaimra támaszkodva, csúszkálva, bizonytalan léptekkel hiábavalóan próbálom Ádámmal utolérni a lámpa nélkül, csupán a csillagok fényei és a hold albedójának lumenjei által vezérelt Balázst, aki számomra megmagyarázhatatlan képességéről téve tanúbizonyságot, diktálja a követhetetlen tempót. Az általam még májusban bejárt és szájtátva megszeretett szépség, ami bennünket körülölel, most a Cserhát fakó éji színtelenségébe vész. Csaknem másfél órás küzdelmes haladást követően átható gané-bűz integet ránk orrjáratainkon keresztül, mely már Alsópetény közelségének bizonyítékaként szolgál számunkra, s ez előrevetíti a megérdemelt frissítő fogyasztásának közeledtét a helyi sörcsap fizetővendégeknek szánt oldalán. A község főutcáján bemutatom barátaimnak az általam oly’ kevésre tartott ismeretlen művész megosztó érzelmeket kiváltó alkotását, kőbevésve a Biblia-i történet egy egyedi értelmezését, amint egy beazonosíthatatlan szent a kisded Jézust tartja ölében – keresztre feszítve. A sokkoló kultúrélményt friss sörhab alá kortyolva dolgozzuk fel – bár a csárda kiszolgáló személyzete elutasító kifogásain betoppantunkkor még előbb át kell hámoznunk magunkat, megpillantva bennünket nyakig sárba öltözve. Nem terhelve egymást soká társaságunkkal bakancsra kapunk és a falu szabadjára hagyott, emberhúsra vágyó ebeinek támadásait visszaverve hamar ismét a békés erdei utak dagonyájában kaptatunk a betervezett táborhelyünk irányába. Meglepetésünkre az erdészház előtt már magasba törő lángok világítják meg a rétet, ahol egy vidám Bánk-i baráti társaság köszön ránk befogadóan, akik egy korrózióval szembeni harcban vesztésre álló Aro-val kapaszkodtak fel a házig, hogy az általuk hozott, még forrásban álló mustot érett borként kortyolgatva veszejtsék öntudatukat a tűz pattogó melegénél. Hamar összeismerkedve velük jómagunk is sütögetésbe kezdünk, hogy aztán éjszakába nyúlóan társalogjunk vidáman, megismerkedve a velünk csaknem feleannyi idős fiatalok huszonegyedikszázadeleji gondolkodásmódjával és hétköznapi problémáinak alkoholgőzös megoldáskeresésével. A bő egy hete gyötrő meghűlés éjfélt követően a zárt vadászház fedett felső teraszára űz, hogy derékaljamat leterítve varázsoljak ideiglenes ágyat magamnak, s hálózsákom melegében durmoljak reggelig, feledve odabent az kívül tomboló mínuszokat.
A fiatal csapat nem sokkal ezt követően búcsúra fogja, s (reményeink szerint szerencsésen) visszatérnek a lakott vidékekre, Ádámék pedig még hosszan beszélgetnek a pattogó tűz fényt és hőt adó oltalmában, mígnem engem nem zavarva 2 óra körül maguk is megpihennek.

Nem állítom, hogy meleg van hálózsákon kívül – mert nincs.
A hajnali derengés égő vörösre festi a környék lombkoronáit, mely láthatatlan piktor művészetét hosszan csak a hálózsákomból szemlélem, ’mint kúszik fürge ecsetje egyre lejjebb a fák törzsein, s borítja tarkába körülöttünk az eleddig színtelen erdőt. Jószándékom jeleként ébresztő testedzésként nem rugdosom össze a földön fekvő, hálózsákjaikban kiszolgáltatottan horkoló Ádámot és Balázst, hanem átlépve őket az erdőbe sétálok egy véráram élénkítő gyaloglásra. Visszatértemre azonban éledezni kezd a két cimbora, s egy gyors reggelit letudva, nekivágunk szégyenletes eltévedésünknek.
A térképen megolvasott rövidebb út Felsőpeténybe jelöletlen, de szerénytelenül bízva térképismeretünknek, iránytűnknek, valamint GPS-ünknek, tévedhetetlenségünktől eltelve vetjük bele magunkat az erdő ismeretlen, járatlan, ám annál csodásabb vidékére. A frissen GPS-be pakolt 200,- Ft / 4db értékben számolt GP AAA elemek élettartama minden várakozást alulmúl: még a műholdak megtalálására sem biztosít elegendő időt, s a kis grafikonon szemmel követhetően konstatáljuk, amint szűk egy perc alatt a GP elemek megadják magukat. Egy emberként kívánjuk, hogy a forgalmazó pacemaker-ét üzemeltessék ezek az elemek, majd a jelen állapotában kiaknázhatatlan technikát visszahelyezzük tokjába… Innentől favágók tétova útmutatásai, a nap állása, térkép jelei támaszaink utunkon, mely egyre járhatatlanabb sűrűbe visz, köszönhetően a több alkalommal is áthatolhatatlan cserjések okozta óriási kitérőknek is. A környék legmagasabb pontját megkerülve újabb felesleges (távban – nem látványban!) szakaszt magunk mögött tudván, Balázs feltartóztathatatlanul veti magát a patakvölgybe, hogy aztán kibukkanva a sűrűből bányaterületre tévedjünk, s amonnét a távolban megcsillanó Romhány templomtornyát követve (hosszan fordítva hátat Ádám Felsőpetényben hagyott autójának) érkezzünk meg a településre, hogy aztán innét – tekintettel a rendelkezésünkre álló szűkös időre – fuvareszközt lelve térhessünk vissza tegnapi kiindulópontunkhoz. Alapul véve május elsejei emlékeimet, meggyőződésem, hogy szombat délelőtt Romhányban nem találni józan embert, de legalábbis olyat, aki még nem ivott alkoholt, s így vezetésre alkalmas lenne. Ennek bizonyítékaként tűnik fel egy muzeális Mercedes kisbusz, annak borvirágos sofőrjével, aki kezdeti érdeklődésünkre, hogy anyagi ellenszolgáltatás fejében elkanyarodna –e velünk Felsőpeténybe, elutasító indokként azt hozza fel, hogy ő valójában pesti. Egy útelágazásban botlunk újra belé, amint a Lilla presszóból erőltetetten határozott léptekkel közelíti meg narancsszínekben tündöklő sokülésesét, s újabb óvatos érdeklődésünkre (minthogy fuvareszköz híján gyalog leszünk kénytelenek menni) már kommunikatívabban válaszol:
„Felsőpeténybe? Gyalog? Olyan messze van, hogy beszartok! Nem vagytok ti kommunisták?”
Balázs szerető felesége lép közbe a rendelkezésünkre álló mobilhálózaton keresztül, aki Gödön ülve autóba, robog értünk – így próbálva megoldani kilátástalannak tűnő ebédmeghívásuk gordiuszi csomóját.
Az általam oly’ nagyra becsült Fáradt Vándor panzió teraszán élvezve a napsütést és a szervírozott kávét, bambit, valamint cukrászsüteményeket adjuk át magunkat az élvezetnek, amint aktív semmittevésünkben fotonok milliárdjai csapkodják nap felé fordított arcunk, ehelyütt téve pontot az októberi túráink fejezetének végére.

Bárány-bérc (Börzsöny)

'09.10.16.

Kutatom-keresem egyre a magyarázatát, annak az elvitathatatlan ténynek, hogy a törzsfejlődés csúcsának csúfolt emberek a természet csendjébe léptükben levetvén magukról az urbanizáció okozta feszültségeket, kiegyensúlyozottá, boldoggá válnak egy pillanat leforgása alatt. A közeg nem indokolná törvényszerűen, hisz’ megeshet, hogy a nehéz zsákok terhe alatt azonnal meredek, tajtékcsalogató kaptatókkal kénytelen megküzdeni, ami hétköznapi körülmények között talán éppen ellentétes megnyilvánulásokkal szolgálna. De nem úgy a hegyekben!

A Cserhátba vágytam, de az októberi tél és a friss hóban taposás kényszere a börzsönyi magasokba csalt. A piactérrel szemben lévő kiskocsma Diósjenőn ezen a péntek délutánon igaz magyarba öltözött, így a teljes hangerőn bömbölő, országunk közeli felvirágoztatását és a Trianon előtti állapotok visszaállítását követelő gitártépések áthatolhatatlan füstjében kényszerültem a túra előtti kávémat, valamint a korsó sörömet elkortyolgatni.
Aztán alig telik el egy kis rövid idő és már vágni lehet a friss levegőt! 450m tszf magasságban, Csehvár oldalában már érintetlen fehérségükben büszke hófoltok terpeszkednek a fák tövében, hosszan adva fura alapszínt a kora őszi színpompás tájnak. Az anomália tovább haladva felfelé egyre szembetűnőbb, főleg amint a Verebes-kaszálóhoz közeledve előbb erős szél kerekedik, majd záporozni kezd a hó.
Bárány-bérccel ezidáig elkerültük egymást. Az első spontán randevúnk hangulatának alapvető meghatározója a dübörgő hóvihar, ám minderről csak mellesleg tudomást véve részesülhetek a kitüntető becsben, hogy ennek a helyi biológiai sokféleségnek ideiglenes részese lehetek. Körülöttem a közelgő alkony és a sűrű hópelyhek jótékony homályába készül veszni a Börzsöny, így a fagyos szájtátás helyett egy széltől védettnek minősíthető síkon vonok hirtelen óvó kupolát magam fölé. Az este hirtelen csap le, ezzel száműzve engem a sátor oltalmába, ’hol mennyei pannonhalmi száraz fehéret kortyolgatva, olvasgatással, vacsorával és rejtvényfejtéssel szórakoztatom magamat mintegy mellékes, kiegészítő tevékenységként a természet közelségének élvezete közben.
Fagyos a hajnal odakint – a sátorban is csupán alig fagypont felett. Felhőkkel takaróznak a közeli csúcsok, még Diósjenőt sem látni odalent, így megcsalatva az áhított szikrázó napfelkelte által bontok tábort, s veszek magamon erőt a lejtmenethez. Alább az éji hó a lombokról a nyakamba csepegve vált halmazállapotot, emiatt az idő előrehaladtával ázik át ruházatom – előbb válltól lefelé, majd a bakancs által a vizes avarról felvetett nedvességnek köszönhetően a nadrágom is bokától felfelé, hogy deréktájon találkozzanak a foltok, ezzel képezve egységes burkot testemen.
Erdészeti út keresztezi ösvényem, egészen a falu közelében, melyen ráérős tempóban terepjáró közeledik. Egy mosolygós arc elé tenyér úszik és annak vízszintes, Diósjenő felé megejtett mozgása egyértelmű utalásként szolgál nekem, hogy a puhatestű a fémötvözettel szemben előnyt élvez. Ösztönös viszontvigyor és egy zavart, a helyzet abszurditását felülírni szánt, a fogaim közt morzsolt „köszönöm” zárja a váratlan találkozást, mely felett azt követően váltam képtelenné túltenni magam, hogy alig 10 perc múlva, kocsimba pakolván állt meg mellettem a megismert jármű, annak vigyorba torzult arcú fiatal navigátorával és pár teljesen semmitmondó mondatot váltottunk, ’míg véglegesen el nem váltunk egymástól.
Kutatom-keresem egyre annak magyarázatát, hogy a természet csendjébe érve miért veti le magáról az ember a hétköznapi ingerültségét és miért válik kiegyensúlyozottan civilizálttá?
Egyelőre még az elfogadható magyarázat hiányában élve, boldog tudatlanságomban járom hát tovább a hegyeket sorra és élvezem a találkozást a természettel, az erdei vadakkal és az emberekkel.

Egresi-erdő (Cserhát)

’09.10.09.
- Nem tudsz valami olcsó, rendszám nélküli eladó kocsit?
- Rendszám nélkülit?!
- Ja, gyereknek lesz szaladgálni a környéken. Ő meg most volt 15, még jogsija sincsen…
Vanyarc kiskocsmájában szoktatom az élénkítésre éhes szervezetemet a helyi viszonyok szerint kávéként értelmezett főzethez, miközben a törzsöközönség pulttámasztós társalgásából csípek el félmondatokat.
A teraszra kilépve, felettem az égen láthatóan még nem döntötte el a felhőzet, hogy igazat adjon –e Aigner Szilárd jól megszokott tétova találgatásainak és borúba fordulva hozza magával a lehűlést, avagy megmarad ilyen középmagas rétegfelhőként vacilálva, mialatt alkalmanként teret enged a nap egyre gyengülő sugarainak is.
A kocsit egy szántás mentén hagyom magára és kezdeti határozott lépteimet hamar rám törő tétovaság váltja: festett jelzésnek a horizontig nyoma sincsen. Biztosan jó helyen vagyok? A technikát hívom segítségül és a GPS azonnal megerősíti, hogy bamba tekintetem helyes irányba mered – nosza; gyerünk hát a dimbes-dombos Cserhát eddig általam fel nem derített vidékére, irány Bér andezitkúpja!
Mikszáth által annyiszor megfestett Palócország hangulata számomra semmihez sem hasonlítható! Ahányszor erre tévedek, mindig újra és újra beleszerelmesedek. Semmi erőszakosan égbetörő orom, csupán a kedvesen terpeszkedő alacsony hegyek rengetege – mintha egy munkájában megfáradt tündér varázsolta volna magának hétvégi pihenőhelyéül. Bár a rétek zöldje már sok helyen ősziesen megfakult, azért a lombok tarkasága üde színt visz az összképbe, amint rozsdafoltokkal festi össze a lombkoronákat. Az első utamba akadó kiemelkedésre felkapaszkodva nem tudom nem észre venni a Mátra felett tornyosuló fellegeket, melyek néhol a földig érnek. Csaknem minden kanyar után a GPS-re pillantok, hogy egyre s újra megerősítsen a tényben, hogy jó csapáson haladok. Jelzést elvétve lelni csupán, aljnövényzettel sűrűn benőtt fák törzsén, megkopottan, a kérgen megszakadozottan. Munkájukat maguk mögött tudó favágókkal köszönünk egymásra egy forgácsokkal borított tisztáson, s veszek bele ismét a sűrűbe, ahonnét varázslatosan szép, elszórt fákkal tűzdelt dombok tövébe érkezem, hogy itt szembesüljek a ténnyel: eltévedtem. A GPS szerint bő 500m-rel eltértem a jelzett úttól – tehát még a favágók előtt hibáztam. Na de hol? 10 perc egyhelyben toporgás következik visszatérve a letérőhöz, de tétova bóklászásom sokáig eredménytelen. Megmagyarázhatatlan késztetéstől vezérelve széthajtom a sűrű kökény bokrokat és közöttük belépek az áthatolhatatlanba. A GPS kis nyila, ami engem hivatott szimbolizálni, vidáman mutatja, hogy ismét a zöld jelzésen haladok az andezit kúpok irányában. Tüskék tucatjai karmolják bakancstól felfelé a lábaimat, amint az embermagasságú aljnövényzetben próbálok utat törni magamnak. Mindeközben egyre élénkülő átható bűzt érzek, s az eső is eleredt. De honnét ez a szag? Egyszerre, tőlem alig pár méterre békés sziesztáját megzavart szarvas ugrik – távoztával az átható szag is elvonul, mintegy alátámasztva annak eredetét. Ahol a vad áthatolt, én falba ütközöm: kénytelen vagyok konstatálni a tényt, hogy ez az út járhatatlan. Emberfia talán Mikszáth óta nem járt erre. Megsemmisülten bonyolítok le egy hátraarcot, miközben szoktatom magam a tényhez: a rengeteg legyőzött. Visszatérve az emberjárta útra, a térképet vizslatom, de sajnos rá kell ébrednem, hogy Bér felé ugyan átvághatnék és onnét keletről fel a csúcsra, de látni már odafent semmit nem látnék, lévén bő fél óra múlva rám tör az alkony. Egy magasles les egymaga, s a róla ígérkező látványt provokatív invitációként értelmezve átvágok a mezőn, hogy felhágva rá vegyek magamhoz pár falatot, s némi folyadékot. Innét kisebb kitérőkkel tarkítva, már naplemente után érek vissza az autóhoz, hogy még egy negyed órás pihenő során, megbecsülve a maradék természetes fényt csodáljam az elém táruló panorámát, palóc föld csendjét.
A friss élményekkel gazdagon már az elkövetkező pénteket tervezgetem és a beígért hajnali fagyoktól feltüzelve határozom el, hogy így vagy úgy, innen vagy onnan, de felmegyek megaludni az andezitkúpokra, hogy odafentről csodálhassam meg a cserháti alkonyatot.