Nagy Hideg-Hegy (Börzsöny)

'09.01.16.

Az, mit elmúlott héten regéltem vala ehelyütt, megérinté Gábor lelkét, ki hozzám csatlakozni vágy. Így történe, hogy egy hét különbséggel élhetem újjá Nagy Hideg-hegyi kalandimat.
Éj sötéte holdtalan, mi fogadá bennünket Királyrét fehérjében. Emberek csak mink, bár falu utósó háza fényt ontá utczára, mozgást ott sem látánk. Az után csillagok alatt vezet utunk hosszan, csapást lámpással világítva menetelünk vidám csevellyel. Vándorút megegyez elmúlott péntekivel – külön szót most nem érdemel. Mi más e héten, az hónak fehérje: vastagja bővülé, ám teteje annak fagyosb’, lépni azon nehéz, talp csúszik, tapadást lelni művészi. Tax-i rétig ily’ kűzdelmes a menés, onnét már süppednek léptink mélyen az hóba, nem egyszer bokán felül. Szemben vélünk magas ormon fények hívogatának, hol ismert vendégfogadó vár vándort. Gábor lába fázón gyors, utósó meredeket ő győzé elébb, de énengem annak végén bevár, s ottan együtt örömködénk előbbi két órának és még egy félnek, mi oly’ kellemes vala ide fel. Csillagos ég még mindég világlik, annak rajzait együtt csodálánk, s keresénk azon jelek sokaságát, s lelénk gönczölnek szekerét nagyban, s kicsiben, s sok egyebet legott. Alant távol Duna vonulatában falvak világja horizonton – amúgy setét csend. Fogadó él: család fal hosszú asztal mellett, kicsiny, s annál nagyobb gyermek visít vidám hangon ; kandalló mentén két vándor bősz hangon büszkélkedik épp’, fogadósunknak minapi kalandjikkal ; végül szemem egy sarokban, szélső ablaknál borozgató párt fedezé fel. „Vendéglős, ide hamar! Zwack mester főzetjéből önts minékünk gazdagon!” Áthűlt vándor így frissüle. Ám tajtékos testtel nem élvezet az ülés sem, s midőn kulcsunk kapjuk, menénk nedves ruhát szárazra cserélni. Jóbarát éhe gyomrot korgató, így ő kiflit tép, mihez ínyencz falatokat szakajt villájával, s így teljesedik elégedettsége. Midőn bevégez, visszatérénk alant, hová borosflaska, csupor, s kupa a társunk. Asztalt belakva még néhány jó szó hazaiakhoz, biztosítván őket; idefent minden csodás, azt követőn czimbora fogadósért kiált, s még étket rendele. Dugójától szabadul az flaska, s kupánk telik hamarost. Két órával vagyunk napforduló előtt, midőn visszafordíthatatlan’ ürüle botília, s szobánkban pótoljuk azt másikkal. Zamatos Portugieser-t Pinot Noir követé Villány lejtőiről, s hálát rebeg ajkunk Csányi pinczészetének, kik mesterit alkotának esmét. Magam most láték falásnak, mi éjfélig is eltart. Vidám a szó, de szombatba fordulván halkul. Fejem párnát érezvén elégedett, s szemem redőt kapván megpihenni tér … hangos horkolás jelzé álmom – Gábor is hálni tér.

’09.01.17.
Sejtelmes világos árad bé az ablakon; napot sűrű felhő takará. Ám egyszerre köd oszladoz, s talpra ugorván teraszon állunk már, csodálván fagyott Börzsönyt. Nyócz múlott, konyha éled alant, mi lemenvén fogadósért kiáltunk, s tojást süttetünk véle, hogy gyomrunk eltelítsük. Azt fogyasztva tér mibelénk vissza az élet, s jó kávéval ajándékozánk még végül magunk’. Mi vót, megfizetjük, s megerősíténk hitében vendéglőst, hogy mit tett az jó vala. Ily mód’ ölténk fel menetruhánk, s lépénk ki friss levegőre fogadó elé. Nap hol vakít, hol ködnek teret enged – és ez így teszi varázslatossá a látványt. Nagy Hideg-hegy csúcsa előttünk emelkedvén, oda mély hóban felkapaszkodunk, abban bakancsink néha elvész. Ily mód’ indulánk mai túrára, reményben, hogy hét nappal ezelőtti hibámat újfent el nem követém, s helyes csapást Égés-tető szikláira meglelem. Rakodó keresztjénél térképet olvasok, s esmeretében helyesnek meredekre onnét felhágunk, mely ösvény végén már sziklaormot süté a nap. Keleti oldalról vélünk együtt ére három, nékünk ismeretlen barát az hegytetőre, hol egymást üdvözölvén tekinténk körül. Távolban északra Csóványos csúcsán torony, balon Nagy Hideg-hegy nékünk is otthont adó orma, jobbra utunk le. Jóbarátok hármasa Börzsöny csúcsára el, mit követőn Gáborral röviden elidőzünk még, majd erdőbe leereszkedünk meredeken. Hólepel jeges, utunk vészesen meredek, lábunk sűrűn bizonytalan. Emitt még hó mélye segítség minékünk, mibe süppedünk néha, az tartá lábunk, ám lejjebb nehezb’ a menet – czimbora énelőttem, ki csúszik nagyokat … aztán én teszem ugyanezt. Őszinte a kacaj, midőn kárörvend a másik! Vélünk szemben némelykor futó alak tűnik fel, s üdvözölvén egymást iramlik tova. Börzsöny magas hegyeiről völgyekbe érvén fák közt van hol nap süte bé, de gyakoribb a fázó ködlepel. Utóbbi kísére utósó órán minket, de így is élvezzük mi máma nékünk jutá Kálmán kaszálón átal menve, majd Suta-berki nyiladékban lemenet. Királyrét előtt erdő élénk: akad család, ki fagyos tavon siklik ; akad oskolás csapat kövér női okítóval hegynek fel ; s akad fagyott tóban léket vágó horgász. Őket látván érünk bé Királyrét falvába, mi mostan élettel teli. Itt inténk búcsút hegyeknek. Nálamnál többet tudók, kik jövőt lesék, ígérék eljövő napokra meleget, s esőt bőven, így szomorún tudom; elkövetkező pénteken sár, s pocsolya várna csupán, evégett kimaradni tűnik hamarost’ tervezett túrám. Bízom esmét eljövő szép időben, hogy visszatérhessek fák közé, Börzsöny erdeibe…

Nagy Hideg-hegy (Börzsöny)

'09.01.09.

Börzsöny hegyi felé menve látánk még a napot lebukni, mi előjelnek rossz: az éji túránk fogcsikorgató lesz hamarost. S ez való!
Királyrét házi csendben mind e fagyos estve. Kandúr lopóz fák megett közel mihozzánk, s távolból lesé amint zsákjaink rakodánk a menethez. (Ádám mókás: túrához botját nem lelé otthonról indulván, hát partvisnak nyele támasz néki e túrán.) Mit lélegzünk, páraként ölel körül bennünket a fagyos légben, amint elsőket lépdeljük kandelláberek fényinél. Fáradt vándorhoz czímzett fogadóból világosság szűrődik uccára, de hang alig hallik – ember ily’ fagyon meleget adó házában marad. Macska is el ; t’án már kályha mentén dorombol a mihaszna. Így maradnak megettünk Királyrét füstölgő kéményi, s jutánk holdvilágos erdőbe. Holdvilágos az, amint felettünk égbolt, mi csillagban gazdag, s csillagok társa odafent holdnak telije (no jó: t’án egy czikk hibázdik abból), alattunk pediglen hónak fehérje mi süti fenti fényt még soká, hogy vándor lásson könnyen az éjben. Ám jelet lelni fák törzsén muszáj, utunk ne vétsük, így lámpásunk gyúl Hosszan még szekérnyomon lépdelünk, s szóval tartánk egymást – messzi még az fűtött fogadó, mi vár reánk hegytetőn a távolban. Taxi nyiladék az utunk hosszan, míg balunkon „róka út”, jobbunkon pediglen „grófi út” mene. Miénk a jobb. Emitt sűrűbb az erdő, csapást figyelünk, hisz’ lábnyomot gyakran keresztez vadak nyoma,s járt útról letérni nem üdvözítő. Ülepem vacog, eszköz mi hőt mér, most fagyot: 10 fokkal fagy alatt jelez. Hiszem azt! Hátam tajtékzik emelkedvén az ösvényen, s nedv, mi kiizzadá, fagyos vállamon. Út balra tér, s az szélesedik, így tárul csoda mielibénk: Magas-Tax egykori fogadója havas rétnek túlján, s ez rét (holdnak hála) fénylik mai éjen – szájunk tátva meredünk e látványra; megfesteni való ez! Mi öröm minékünk egy és egy fél óra túrát követőn, az ormon lelt fény nem is oly’ távol, mi nem lészen egyéb, mint Nagy-Hideg hegy meleget adó fogadója, hol koszt, s kvártély vár reánk. Réten átal menve Ádám térdjéig süpped fagyott fehérségbe, így lassula lendületünk – mély itten a hólepel. Megállunk néhol, s hallgatjuk a semmit: varázslatos e csend! Ám jelzett csapás meredekbe vált, s kitart e meredek hegytetőig, hol fogadónk fénylik. Ádám térdét fájlalva kissé elmarad, de szálláshely tornáca alatt bevárván őt együtt lépünk csikorgó hidegből meleget adó házba. Szíves a vendéglátás: fogadós szilvapályinkát tölté rögvest, mint fagyott vándort lát, s azzal kíván szép estét. Két óra, s még egy fél kellett, hogy itt lehessünk, hát fagyott tagjaink megülve nyugtatánk, kortyolgatva kapott finom nedűt. Fogadós jó éjt kíván, s hellyel kínál estére bennünket kandalló mentén, hol esténk nyugodtan töltheténk. Szárazt öltünk magunkra, tajtékost levetvén, s visszatérünk szobánkból, de ekkoron boros flaskákkal teli már kezink. Kandalló mellett pukkan a dugó, s kupám telik – Ádámé hasonmód. Falatozunk soká, csordogál garatinkon fehér bort követőn veres, majd még veres. La Mancha lejtői Hispániában, s annak napja finom szőlőt érleltek, melynek leve kedves minékünk. Zsemlye szakad, midőn Ádám kolbászt fal, magam pediglen halnak májával kényeztetem. Éjfél múla két órával, midőn utósó flaska is ürüle, s menénk szobánkba megfáradva. Bornak hála mámorban úszunk, ám fejünk súlyát érezvén keményen csapdosunk karjainkkal folyó árral szemben…

'09.01.10.

Vereslik a fal szobánkban, kél a nap. Nosza, ki a teraszra, együtt nézni miként kapaszkodik a horizonton, Börzsöny hegyei felett vörösen izzón. Mit látunk szép, s könnyed reggeli sétára hívó, így lábbélit húzván frissítő gyalogúttal éledünk a hegyekkel. Ezenközben fogadósunk fél tuczat tojást üte serpenyőbe, s sajttal keveré azt, majdan visszatérvén sétánkból terítékre tevé, azzal köszöntve bennünket e reggelen. Jóízűen falunk, pezsdüle vérünk,. Kilencz még nincsen, midőn elköszönénk e hegyi fogadótól, megfizetve kvártélyozást, s ígéretet tevénk: mink még ide visszajövénk. Le út más csapáson indula, de hibám végett visszatére estibe, holott egyebet tervezék. Így történe, hogy esmét Magas-Tax rétjén lelénk magunk, s az éji ösvényt vissza is megjárjuk. Fél úton járván látunk egyéb vándort, amúgy magunk levénk. Könnyebb a zsák lefelé, kevésbé fújtatánk, mint estve hegynek fel. Néhol pihegünk, van hol tájat csodáljuk. Ezenközben szóval tartjuk egymást, így telé kellemesen bő két óra, míg vissztérénk Királyrétre, hol már pezseg az élet. Forralt bornak illatja lengé be vendégfogadó környékét, s mi szívjuk bé e kellemes szagot, míg más, ki túrára kész, kortyolának nagyokat.
Odahaza család vár mireánk, s fájó kényszerrel búcsúzunk hegyinktől, ígérvén hét nap múlván visszatérünk esmét.

Nagy-Mána gerinc (Börzsöny)

'09.01.02.

Alig múlott óév. Lyeányaim, s szép anyjuk folyóévnek második napjának estéjén vendégségbe hivatalosak, honnét én apát rablok, s véle bakancsra kapva Börzsöny hegyeinek szívébe veténk magunk.

Diósjenő falvát magunk megett tudván hófödte, fehér szekérút kanyarog hosszan Királyháza csendes, lakatlan házi felé. Ennét visz tova a láb hegynek fel.

Setét borul tájra, látni lámpás nélkül fák közt mód nincsen. Péter fényi gyengék valának, nékem feladatom utat mutatni. Pelyhek csillogának setétségben, csikorognak alant talpunk alatt földet érvén azok. Hull a hűs égi áldás pataknak fagyott vizére, keressük soká gázlót, az bé ne szakadjék súlyunk alatt.

Elvész az ösvény, hol egymásba futá Rakottyás és Rózsás patakok bő vize. Égből kérünk segítséget, hogy mutassa a helyest, s jelek jövének hamar felhőkön átal, így tudjuk; utunk jó irányban halad. Még egy utósó gázló, majd csapás vág meredeken fel az hegynek. Ehelytől nékünk csak a kapaszkodás jut, míg Nagy-Mána csodás csúcsához nem érünk.

Fertály óra sem kell utunkon föl, s pihegünk erdei harangláb alatt. Csendes a vándor, s liheg sűrűn ; remény élteti, hogy hamar eléri célját.

Felérvén Nagy-Mánának bérczére bő áldás fogad az égből; hull a hó. Táborunk helye fehéren világít, hol tüzet rakni szokunk, most hó alatt. Péter az, ki kézzel kapar helyet tűznek, míg magam erdőt járva hólepel alatt kutatom a rőzsét, hasábot.

Hátam nedves, tajték áztatá testemen ruházatom. Gazdag mínuszokban állék mezítelen, zsákomban kutatva váltás után, pára leng körül éngem. Gyors a váltás, s emmáron száraz testtel tördeljük az fákat, parazsat szítva.

Kupolát is feszíténk éjre, oda tevénk mindent, mi kívül felesleg. Levétett ruhát is pakolnám, ám az merevre fagyott perc alatt.

Tüzünk füstöt okád, lángot csupán mutatóban adá nékünk. Zsíros szalonnát azon sütni kevés ez forró. Péter teát forralván már fekvést tervez, s én véle tartok. Alig 10 az óra, de roppant' csíp a metsző hideg. Zsákinkba bújván még soká zeng a szó, de aztán jő az álom.

'09.01.03

Hajnal még, midőn természet hí. Az mit éjen kilehelénk, kupolán bévül fagyva. Kilépvén setétség, látni alig. Alant t'án vad inal, honnét hang hallik felénk. Magamon könnyítvén futva vezet út vissza zsákomba, mi oly' meleg vót egész éj átal. Péter vélem kél, s világosig szóval tartánk egymást - víg így a hajnal. Nyócz is van már, midőn nap süt reánk - ugrunk is talpra, megfesteni másnak, mi csoda elibénk tárul mostan.

Csóványosnak csúcsa felé vezet csapásunk e csodás napfelkeltében. Írnám, mondanám ... de van, mit szó el nem mond. Az érintetlen, szűzi fehér rabulejté tekintetünk, s agyam nem lele oly' szavakat, mik kifejezék e szépét a természetnek. Piktor, kinek balkézből kettő jutá valék én mostan, s próbát tevék, hogy képpé varázsoljam azt, mi elibénk tárula e fagyos reggelen.

Ím a látvány, mi ezidőn csak miénk:

Nagy-Mána gerincze, balon völgye az Rózsás pataknak.

Csúcsa Nagy-Mánának (707méterrel tengernek szintje felett)

Csóványos felé mene az út.

Táborunkhoz visszatérvén már a lefelé úton tanakodánk. Gyorsan tér vissza belénk erő, mint melegedik; napnak hála. Kulacsinkban víz, mi mellettünk vala éjen, hideg, ám az, mi hátizsákinkban vészelék átal setét éjt, megfagyva mind. Fagyott ujjakkal tevénk bé dolgaink zsákainkba, vágyunk már mozogni, menetelni lefelé meredek lejtőkön, hogy múlté legyen e fázás. Frissek az első léptek lemenet, ám vészes a fagyos meredek, így lépések óvatosak. Botra támaszkodva egyensúlyozok Péter megett, követem léptit. Gerincnek fénye távolodón, fák közé gyéren jutá sugár, de mi jut, az csodaszéppé teszi erdőnk. Társam hallgatom, szájam tátva: regéle sok csodát tudósink leleményiről, s ő esmervén, mostan vélem tudatja, mi lényeg. Midőn utunk eléri az két pataknak összefolyását, gázolni kell nékünk újra. Mit estve kerülénk, azon mostan bátran utat keresve ugrunk jeges kőröl másikra, bízván, balsors elkerül, s jég vaskos, súlyunk bírja. Van hol, visszatérünk, s arrébb kutatunk átal vezető lehetőség után. Kalandunknak hamar vége. Előttünk már Királyháza. Ezen túra a vadonba most bár véget ér, már jövő hétről ábrándozva tervek szővődnek eljövő péntekről, midőn esmét Börzsönybe jövénk majdan. Péternek pediglen minden hálám e kellemes vándorútért!