Korpa-hegy (Cserhát)

’09.10.30.

- ... és merre vezet az út Felsőpeténybe?
- Felsőpeténybe? Gyalog? Olyan messze van, hogy beszartok! Nem vagytok ti kommunisták?

---

Fejet kell hajtanunk az előtt a megmásíthatatlan tény előtt, hogy a péntek délutáni túráink ezentúl fejlámpáink felcsatolásával kezdődnek az elkövetkező igen hosszú időszakban és a táj csodálása helyett elsődlegesen a lábaink elé meredünk majd táborhelyünkig – de ez a késő ősz (és az óraátállítás) elkerülhetetlen velejárója. Ám a hirtelen ránk telepedő sötét mellett, az eliszaposodott erdészeti utakra, mint természeti akadály, még nem számítunk, amint Felsőpetény egy gyéren megvilágított utcájának gerincén, az enyészetnek felajánlott betérő kandallója mellett ücsörögve Ádámmal és Balázzsal kortyolgatjuk vidáman a gyakorlatilag beszerzési áron kínált ágyaspálinkát és a csapot pikkolót. Ádám BMW-jének műszerfalán egyértelmű üzenet búcsúzott tőlünk magunk mögött hagyván azt; csupán +1,5C° van már 5 óra magasságában. Fagyos túrának nézünk elébe hát!
A kezdeti kemény léptek a falu határáig hamar puhává szelídülnek, amint a felsőpetényi majort elhagyva, a Róka-völgyben elérjük a traktorok által frissen megdolgozott, nomeg persze a mögöttünk lévő hét esői hathatós közreműködésével feláztatott gazdasági utat. Túrabotjaimra támaszkodva, csúszkálva, bizonytalan léptekkel hiábavalóan próbálom Ádámmal utolérni a lámpa nélkül, csupán a csillagok fényei és a hold albedójának lumenjei által vezérelt Balázst, aki számomra megmagyarázhatatlan képességéről téve tanúbizonyságot, diktálja a követhetetlen tempót. Az általam még májusban bejárt és szájtátva megszeretett szépség, ami bennünket körülölel, most a Cserhát fakó éji színtelenségébe vész. Csaknem másfél órás küzdelmes haladást követően átható gané-bűz integet ránk orrjáratainkon keresztül, mely már Alsópetény közelségének bizonyítékaként szolgál számunkra, s ez előrevetíti a megérdemelt frissítő fogyasztásának közeledtét a helyi sörcsap fizetővendégeknek szánt oldalán. A község főutcáján bemutatom barátaimnak az általam oly’ kevésre tartott ismeretlen művész megosztó érzelmeket kiváltó alkotását, kőbevésve a Biblia-i történet egy egyedi értelmezését, amint egy beazonosíthatatlan szent a kisded Jézust tartja ölében – keresztre feszítve. A sokkoló kultúrélményt friss sörhab alá kortyolva dolgozzuk fel – bár a csárda kiszolgáló személyzete elutasító kifogásain betoppantunkkor még előbb át kell hámoznunk magunkat, megpillantva bennünket nyakig sárba öltözve. Nem terhelve egymást soká társaságunkkal bakancsra kapunk és a falu szabadjára hagyott, emberhúsra vágyó ebeinek támadásait visszaverve hamar ismét a békés erdei utak dagonyájában kaptatunk a betervezett táborhelyünk irányába. Meglepetésünkre az erdészház előtt már magasba törő lángok világítják meg a rétet, ahol egy vidám Bánk-i baráti társaság köszön ránk befogadóan, akik egy korrózióval szembeni harcban vesztésre álló Aro-val kapaszkodtak fel a házig, hogy az általuk hozott, még forrásban álló mustot érett borként kortyolgatva veszejtsék öntudatukat a tűz pattogó melegénél. Hamar összeismerkedve velük jómagunk is sütögetésbe kezdünk, hogy aztán éjszakába nyúlóan társalogjunk vidáman, megismerkedve a velünk csaknem feleannyi idős fiatalok huszonegyedikszázadeleji gondolkodásmódjával és hétköznapi problémáinak alkoholgőzös megoldáskeresésével. A bő egy hete gyötrő meghűlés éjfélt követően a zárt vadászház fedett felső teraszára űz, hogy derékaljamat leterítve varázsoljak ideiglenes ágyat magamnak, s hálózsákom melegében durmoljak reggelig, feledve odabent az kívül tomboló mínuszokat.
A fiatal csapat nem sokkal ezt követően búcsúra fogja, s (reményeink szerint szerencsésen) visszatérnek a lakott vidékekre, Ádámék pedig még hosszan beszélgetnek a pattogó tűz fényt és hőt adó oltalmában, mígnem engem nem zavarva 2 óra körül maguk is megpihennek.

Nem állítom, hogy meleg van hálózsákon kívül – mert nincs.
A hajnali derengés égő vörösre festi a környék lombkoronáit, mely láthatatlan piktor művészetét hosszan csak a hálózsákomból szemlélem, ’mint kúszik fürge ecsetje egyre lejjebb a fák törzsein, s borítja tarkába körülöttünk az eleddig színtelen erdőt. Jószándékom jeleként ébresztő testedzésként nem rugdosom össze a földön fekvő, hálózsákjaikban kiszolgáltatottan horkoló Ádámot és Balázst, hanem átlépve őket az erdőbe sétálok egy véráram élénkítő gyaloglásra. Visszatértemre azonban éledezni kezd a két cimbora, s egy gyors reggelit letudva, nekivágunk szégyenletes eltévedésünknek.
A térképen megolvasott rövidebb út Felsőpeténybe jelöletlen, de szerénytelenül bízva térképismeretünknek, iránytűnknek, valamint GPS-ünknek, tévedhetetlenségünktől eltelve vetjük bele magunkat az erdő ismeretlen, járatlan, ám annál csodásabb vidékére. A frissen GPS-be pakolt 200,- Ft / 4db értékben számolt GP AAA elemek élettartama minden várakozást alulmúl: még a műholdak megtalálására sem biztosít elegendő időt, s a kis grafikonon szemmel követhetően konstatáljuk, amint szűk egy perc alatt a GP elemek megadják magukat. Egy emberként kívánjuk, hogy a forgalmazó pacemaker-ét üzemeltessék ezek az elemek, majd a jelen állapotában kiaknázhatatlan technikát visszahelyezzük tokjába… Innentől favágók tétova útmutatásai, a nap állása, térkép jelei támaszaink utunkon, mely egyre járhatatlanabb sűrűbe visz, köszönhetően a több alkalommal is áthatolhatatlan cserjések okozta óriási kitérőknek is. A környék legmagasabb pontját megkerülve újabb felesleges (távban – nem látványban!) szakaszt magunk mögött tudván, Balázs feltartóztathatatlanul veti magát a patakvölgybe, hogy aztán kibukkanva a sűrűből bányaterületre tévedjünk, s amonnét a távolban megcsillanó Romhány templomtornyát követve (hosszan fordítva hátat Ádám Felsőpetényben hagyott autójának) érkezzünk meg a településre, hogy aztán innét – tekintettel a rendelkezésünkre álló szűkös időre – fuvareszközt lelve térhessünk vissza tegnapi kiindulópontunkhoz. Alapul véve május elsejei emlékeimet, meggyőződésem, hogy szombat délelőtt Romhányban nem találni józan embert, de legalábbis olyat, aki még nem ivott alkoholt, s így vezetésre alkalmas lenne. Ennek bizonyítékaként tűnik fel egy muzeális Mercedes kisbusz, annak borvirágos sofőrjével, aki kezdeti érdeklődésünkre, hogy anyagi ellenszolgáltatás fejében elkanyarodna –e velünk Felsőpeténybe, elutasító indokként azt hozza fel, hogy ő valójában pesti. Egy útelágazásban botlunk újra belé, amint a Lilla presszóból erőltetetten határozott léptekkel közelíti meg narancsszínekben tündöklő sokülésesét, s újabb óvatos érdeklődésünkre (minthogy fuvareszköz híján gyalog leszünk kénytelenek menni) már kommunikatívabban válaszol:
„Felsőpeténybe? Gyalog? Olyan messze van, hogy beszartok! Nem vagytok ti kommunisták?”
Balázs szerető felesége lép közbe a rendelkezésünkre álló mobilhálózaton keresztül, aki Gödön ülve autóba, robog értünk – így próbálva megoldani kilátástalannak tűnő ebédmeghívásuk gordiuszi csomóját.
Az általam oly’ nagyra becsült Fáradt Vándor panzió teraszán élvezve a napsütést és a szervírozott kávét, bambit, valamint cukrászsüteményeket adjuk át magunkat az élvezetnek, amint aktív semmittevésünkben fotonok milliárdjai csapkodják nap felé fordított arcunk, ehelyütt téve pontot az októberi túráink fejezetének végére.

Bárány-bérc (Börzsöny)

'09.10.16.

Kutatom-keresem egyre a magyarázatát, annak az elvitathatatlan ténynek, hogy a törzsfejlődés csúcsának csúfolt emberek a természet csendjébe léptükben levetvén magukról az urbanizáció okozta feszültségeket, kiegyensúlyozottá, boldoggá válnak egy pillanat leforgása alatt. A közeg nem indokolná törvényszerűen, hisz’ megeshet, hogy a nehéz zsákok terhe alatt azonnal meredek, tajtékcsalogató kaptatókkal kénytelen megküzdeni, ami hétköznapi körülmények között talán éppen ellentétes megnyilvánulásokkal szolgálna. De nem úgy a hegyekben!

A Cserhátba vágytam, de az októberi tél és a friss hóban taposás kényszere a börzsönyi magasokba csalt. A piactérrel szemben lévő kiskocsma Diósjenőn ezen a péntek délutánon igaz magyarba öltözött, így a teljes hangerőn bömbölő, országunk közeli felvirágoztatását és a Trianon előtti állapotok visszaállítását követelő gitártépések áthatolhatatlan füstjében kényszerültem a túra előtti kávémat, valamint a korsó sörömet elkortyolgatni.
Aztán alig telik el egy kis rövid idő és már vágni lehet a friss levegőt! 450m tszf magasságban, Csehvár oldalában már érintetlen fehérségükben büszke hófoltok terpeszkednek a fák tövében, hosszan adva fura alapszínt a kora őszi színpompás tájnak. Az anomália tovább haladva felfelé egyre szembetűnőbb, főleg amint a Verebes-kaszálóhoz közeledve előbb erős szél kerekedik, majd záporozni kezd a hó.
Bárány-bérccel ezidáig elkerültük egymást. Az első spontán randevúnk hangulatának alapvető meghatározója a dübörgő hóvihar, ám minderről csak mellesleg tudomást véve részesülhetek a kitüntető becsben, hogy ennek a helyi biológiai sokféleségnek ideiglenes részese lehetek. Körülöttem a közelgő alkony és a sűrű hópelyhek jótékony homályába készül veszni a Börzsöny, így a fagyos szájtátás helyett egy széltől védettnek minősíthető síkon vonok hirtelen óvó kupolát magam fölé. Az este hirtelen csap le, ezzel száműzve engem a sátor oltalmába, ’hol mennyei pannonhalmi száraz fehéret kortyolgatva, olvasgatással, vacsorával és rejtvényfejtéssel szórakoztatom magamat mintegy mellékes, kiegészítő tevékenységként a természet közelségének élvezete közben.
Fagyos a hajnal odakint – a sátorban is csupán alig fagypont felett. Felhőkkel takaróznak a közeli csúcsok, még Diósjenőt sem látni odalent, így megcsalatva az áhított szikrázó napfelkelte által bontok tábort, s veszek magamon erőt a lejtmenethez. Alább az éji hó a lombokról a nyakamba csepegve vált halmazállapotot, emiatt az idő előrehaladtával ázik át ruházatom – előbb válltól lefelé, majd a bakancs által a vizes avarról felvetett nedvességnek köszönhetően a nadrágom is bokától felfelé, hogy deréktájon találkozzanak a foltok, ezzel képezve egységes burkot testemen.
Erdészeti út keresztezi ösvényem, egészen a falu közelében, melyen ráérős tempóban terepjáró közeledik. Egy mosolygós arc elé tenyér úszik és annak vízszintes, Diósjenő felé megejtett mozgása egyértelmű utalásként szolgál nekem, hogy a puhatestű a fémötvözettel szemben előnyt élvez. Ösztönös viszontvigyor és egy zavart, a helyzet abszurditását felülírni szánt, a fogaim közt morzsolt „köszönöm” zárja a váratlan találkozást, mely felett azt követően váltam képtelenné túltenni magam, hogy alig 10 perc múlva, kocsimba pakolván állt meg mellettem a megismert jármű, annak vigyorba torzult arcú fiatal navigátorával és pár teljesen semmitmondó mondatot váltottunk, ’míg véglegesen el nem váltunk egymástól.
Kutatom-keresem egyre annak magyarázatát, hogy a természet csendjébe érve miért veti le magáról az ember a hétköznapi ingerültségét és miért válik kiegyensúlyozottan civilizálttá?
Egyelőre még az elfogadható magyarázat hiányában élve, boldog tudatlanságomban járom hát tovább a hegyeket sorra és élvezem a találkozást a természettel, az erdei vadakkal és az emberekkel.

Egresi-erdő (Cserhát)

’09.10.09.
- Nem tudsz valami olcsó, rendszám nélküli eladó kocsit?
- Rendszám nélkülit?!
- Ja, gyereknek lesz szaladgálni a környéken. Ő meg most volt 15, még jogsija sincsen…
Vanyarc kiskocsmájában szoktatom az élénkítésre éhes szervezetemet a helyi viszonyok szerint kávéként értelmezett főzethez, miközben a törzsöközönség pulttámasztós társalgásából csípek el félmondatokat.
A teraszra kilépve, felettem az égen láthatóan még nem döntötte el a felhőzet, hogy igazat adjon –e Aigner Szilárd jól megszokott tétova találgatásainak és borúba fordulva hozza magával a lehűlést, avagy megmarad ilyen középmagas rétegfelhőként vacilálva, mialatt alkalmanként teret enged a nap egyre gyengülő sugarainak is.
A kocsit egy szántás mentén hagyom magára és kezdeti határozott lépteimet hamar rám törő tétovaság váltja: festett jelzésnek a horizontig nyoma sincsen. Biztosan jó helyen vagyok? A technikát hívom segítségül és a GPS azonnal megerősíti, hogy bamba tekintetem helyes irányba mered – nosza; gyerünk hát a dimbes-dombos Cserhát eddig általam fel nem derített vidékére, irány Bér andezitkúpja!
Mikszáth által annyiszor megfestett Palócország hangulata számomra semmihez sem hasonlítható! Ahányszor erre tévedek, mindig újra és újra beleszerelmesedek. Semmi erőszakosan égbetörő orom, csupán a kedvesen terpeszkedő alacsony hegyek rengetege – mintha egy munkájában megfáradt tündér varázsolta volna magának hétvégi pihenőhelyéül. Bár a rétek zöldje már sok helyen ősziesen megfakult, azért a lombok tarkasága üde színt visz az összképbe, amint rozsdafoltokkal festi össze a lombkoronákat. Az első utamba akadó kiemelkedésre felkapaszkodva nem tudom nem észre venni a Mátra felett tornyosuló fellegeket, melyek néhol a földig érnek. Csaknem minden kanyar után a GPS-re pillantok, hogy egyre s újra megerősítsen a tényben, hogy jó csapáson haladok. Jelzést elvétve lelni csupán, aljnövényzettel sűrűn benőtt fák törzsén, megkopottan, a kérgen megszakadozottan. Munkájukat maguk mögött tudó favágókkal köszönünk egymásra egy forgácsokkal borított tisztáson, s veszek bele ismét a sűrűbe, ahonnét varázslatosan szép, elszórt fákkal tűzdelt dombok tövébe érkezem, hogy itt szembesüljek a ténnyel: eltévedtem. A GPS szerint bő 500m-rel eltértem a jelzett úttól – tehát még a favágók előtt hibáztam. Na de hol? 10 perc egyhelyben toporgás következik visszatérve a letérőhöz, de tétova bóklászásom sokáig eredménytelen. Megmagyarázhatatlan késztetéstől vezérelve széthajtom a sűrű kökény bokrokat és közöttük belépek az áthatolhatatlanba. A GPS kis nyila, ami engem hivatott szimbolizálni, vidáman mutatja, hogy ismét a zöld jelzésen haladok az andezit kúpok irányában. Tüskék tucatjai karmolják bakancstól felfelé a lábaimat, amint az embermagasságú aljnövényzetben próbálok utat törni magamnak. Mindeközben egyre élénkülő átható bűzt érzek, s az eső is eleredt. De honnét ez a szag? Egyszerre, tőlem alig pár méterre békés sziesztáját megzavart szarvas ugrik – távoztával az átható szag is elvonul, mintegy alátámasztva annak eredetét. Ahol a vad áthatolt, én falba ütközöm: kénytelen vagyok konstatálni a tényt, hogy ez az út járhatatlan. Emberfia talán Mikszáth óta nem járt erre. Megsemmisülten bonyolítok le egy hátraarcot, miközben szoktatom magam a tényhez: a rengeteg legyőzött. Visszatérve az emberjárta útra, a térképet vizslatom, de sajnos rá kell ébrednem, hogy Bér felé ugyan átvághatnék és onnét keletről fel a csúcsra, de látni már odafent semmit nem látnék, lévén bő fél óra múlva rám tör az alkony. Egy magasles les egymaga, s a róla ígérkező látványt provokatív invitációként értelmezve átvágok a mezőn, hogy felhágva rá vegyek magamhoz pár falatot, s némi folyadékot. Innét kisebb kitérőkkel tarkítva, már naplemente után érek vissza az autóhoz, hogy még egy negyed órás pihenő során, megbecsülve a maradék természetes fényt csodáljam az elém táruló panorámát, palóc föld csendjét.
A friss élményekkel gazdagon már az elkövetkező pénteket tervezgetem és a beígért hajnali fagyoktól feltüzelve határozom el, hogy így vagy úgy, innen vagy onnan, de felmegyek megaludni az andezitkúpokra, hogy odafentről csodálhassam meg a cserháti alkonyatot.

Szent Mihály-hegy (Börzsöny)

'09.10.04.

Alapvetően felettébb előnyös pozícióban van egy apa, amikor életvitelszerűen alkalmazott mindennapos álmainak átélését szelíden erőlteti rá egyre cseperedő gyermekeire, úgy hogy párás tekintettel tapasztalja rajtuk túráról túrára az ő meseviláguk megtestesülését, amint az általuk is egyre természetesebbé váló hegyi ösvények tiprása során kutatón vizslatják a zizegő lombok között, avagy a szellőtől meg-megrezzenő bokrok tövében az állatvilágból számukra szóvirágokkal megfestett mesefigurákat. Ők pedig hiszik azt, amint a hétvégék természetes velejárójaként egyre-másra járják be a Börzsöny, vagy a Cserhát hozzánk közeleső erdőkkel tarkított hegyeit, hogy ezek nélkül a könnyed kirándulások nélkül ők is csak beleolvadnának a tömegkommunikáció elé szokott semmittevő városi népek tömegébe, hogy aztán már kisiskolásként ismerjék a kommersz, vény nélkül kapható gyógyszerek neveit, típusait.
De a szülő agresszív, s nem hagy sok teret engedni azoknak, inkább él az elnyúló nyár nyújtotta lehetőségekkel mindegyre, s amint teszi ezt ezen a felhőtlen vasárnap reggelen is, kézen fogva csalja őket a sokat ígérő kilátást nyújtó apró börzsönyi tisztásra, melynek kicsiny, kövekkel övezett tűzrakója fölé frissen faragott fanyársakon benyújtott mangalica szalonna és kolbász sütögetése válhat délidőre a nap fénypontjává.
De a szülő szerencsés is, hiszen olyan barátokat tudhat maga mellett, akikben a szabadidő eltöltésére irányuló terveikben lelki társakra is lelnek, hogy aztán jelzett hegyi utakon közösen próbáljanak lépést tartani csemetéik kezdetinek tűnő, ám aztán lelohadni nem akaró lelkes rohanásával. És ez így szép…
A lakott övezett és az erdő határára a robbanómotorok számára gátként felhúzott sorompót övező terület gesztenyefákban gazdag – s a szúrós gubókkal fáradhatatlanul küzdő gyermekek beléjük ivódott természetességgel különböztetik meg azok szelíd változatát a vadtól, így válogatva külön az esti sütögetéshez és az otthon, vagy óvodában hamarosan kezeik alatt születő figurákhoz az alapanyagokat.
Életkortól függően a sorompó alatt átbújva, avagy azon átlépve iramodik aztán a testet öltött töretlen lendület felfelé a Szent Mihály-hegy oldalába, hogy egy rövid kitérőt leszámítva, sikoltva vegye birtokba ideiglenes táborhelyét, a magányos fát leszámítva kopasz hegykúpon. Az apróságok már érkezéskor a sűrűbe vetik magukat, hogy szüleiket megelőzve hozhassák a száraz hasábokat a percek múlva lángra kapó tűzhöz, így az ő gyűjtésük válik gyújtóssá, hogy az alapozza meg az izzó parazsat a sütögetéshez.
Éget az október eleji nap ereje – sokan túlöltözöttségükben az árnyast keresve kaphatóak egy könnyű csevelyre, avagy vonulnak jóllakottan bújócskázni a gyerekekkel, feledve mozdulatlanságra késztető telítettségérzetüket.
Talán ilyen meleg őszi kirándulásunk idén már nem lesz még egy, ezért is becsüljük meg még egy könnyű, de annál kellemesebb ereszkedéssel Nagymaros egy kicsiny, csendes utcájában megbúvó cukrászdájáig a késő nyári időjárást, hogy ott koronázzuk meg hatalmas fagyos gombócokkal ezt a kellemes, vidám gyermekzsivajban gazdag vasárnapot.

Hegyes-tető (Börzsöny)

'09.10.02.
Az, hogy egy bő éve nem jártam erre, még nem teszi számomra idegenné a tájat, hiszen a tavalyi és az azelőtti emlékek élénken élnek bennem, viszont a déli Börzsöny (is) képes megújulni pár hónap alatt és a megkopott emlékképek új megvilágításban jelennek meg előttem és barátaim előtt.
Külön megtiszteltetésként tekintek arra, hogy ma a Magyar Hegymászó Szövetség elnöke és a UIAA elnökségi tagja számára a Dunakanyar ezen részét nekem feladatom bemutatni – de Péter sokkal inkább a hetekkel ezelőtti egészségügyi kalandját próbálja feledni a természet október elejét meghazutolóan élénk tavaszi színeibe történő beépülésével, és Ádám, valamint szerénységem már jól összeszokott, vadakat riasztóan vidám hangulatú társalgásába. Péter megjelenése felettébb mókássá válik a hátizsákja jobb oldalán, túrabotja helyén égbe meredő, méretes póréhagyma felcsatolását követően, de mire a sűrűbe érünk, addigra a felesleges részek (csaknem harmada a primőrnek) egy korhadásnak indult, az ösvényen keresztben elheveredő öles fa jótékony közreműködésének hála megtöri a fehérnek a zöldbe hajló konzisztenciáját. Évekkel ezelőtti vaddisznó-kalandom színhelyét elérve a Szent Mihály-hegy oldalában balra, jelzett ösvény indul a szemet gyönyörködtető panorámát sejtető hegyoldalba. Egy kellemesnek tűnő táborhely mellett elhaladván hamar elénk tárul az, mire várunk – a Visegrádi-hegység, Lepence közelébe, frissen épült/épülő szálloda-komplexumaival elcsúfított látképe, mely előbbieket leszámítva határozottan békét sugárzó. A kopár, vulkanikus eredetükre büszkén, a hegyoldalból Visegrád felé integető sziklakúpok rövid pihenésre invitálják hármasunkat, mely nemsokra rá újult erővel, bízva az ördög-gerinci napnyugta látványában, határozott léptekkel vonul tovább, balján a fák lombozatának takarásában tudva a medrében alant csendben, ám annál határozottabb erővel délnek tartó Dunát. Ezen a szakaszon még szintben kanyarog az ösvény, mígnem egy élénkzöld füves bércet követően völgybe tör a jelzett csapás, hogy onnét az évszázados múltra visszatekintő Remete-barlangokhoz kapaszkodjon vissza. Még pont sikerül megcsípnünk a napnyugtát, melyet a jeleit szomjérzettel közlő dehidratáció közeledtét kulacsaink vízkészletének megcsapolásával orvosoljuk. Innét leginkább a környéken élő mufflonok által letaposott, árnyas meredeken kapaszkodunk, lábaink alatt meg-meginduló apró kavicsokkal harcolva – nomeg a jelentősnek mondható szintkülönbséggel. A Hegyes-tetőig hátralévő háromszáz méteres emelkedés napfénytől mentesen kerül leküzdésre, miközben a telihold jótékony közreműködésének hála mégcsak a fejlámpáinkat sem kell elővenni – olyan fényes az alkonyi Börzsöny. A péntek délutáni, munkahetet búcsúztató túránk bő két órás menetet követően ér véget a félhomályból a fák közül hívogatóan ránk mosolygó Julianus barát toronnyal. Lábánál, a tűzrakó mentén a már megszokott fapadok és asztal sajnálatosan az enyészeté vált az elmúlott hónapok során, ám mielőtt azok helyén megtelepednénk tüzet csiholni az esti lakomához, előbb még egy gyors szárazpóló-cserét követően felkapaszkodunk a torony körpanorámát nyújtó tetejére – és a látvány a megszokottan lenyűgöző: az éji fényeiben pompázó Dunakanyar pazar látványt nyújt!
Ádám Görögországból hozott apró kedvessége (tábortűz gyújtásához felettébb hasznos öngyújtó) csak akkor nem ad lángot, amikor adnia kellene… A hagyományos, parafinnal bevont puhafa gyufa segít ki bennünket, ahogy hathatós közreműködésemet követően hagyjuk a vörösfoszfort gőzzé alakulva begyújtani az oxidálószert, hogy az a gyújtószálra átterjedve lobbantsa lángra előbb önnönmagát, majd az erdei szárazfa alá tuszkolt papírt. A percek múlva fényárt nyújtó lángokat nagy becsben tartjuk az egyre hűlő estében, hiszen már alig 8 fokot mutat csupán a hőmérőnk. Miután a tűz mellett kellemesen átmelegedtünk, előbb Péter, majd Ádám is az erdő sötétjében tűnnek el nyársakat kutatva. Jómagam Fortunával kézen fogva vetem magam Ádám után, ahol előbb stabil túratársamat pillantom meg a lámpa fényében, majd tőle egy karnyújtásnyira a földön egy egyenes ágat, hegyes véggel. Tudakozódom, hogy ő ejtette –e el, majd nemleges válaszán meglepődve ragadom magamhoz ellentmondást nem tűrően az értékes fadarabot, s alig néhány perc múlva már szalonnám is irdaltan veszejti zsírját arról hol a parázsba veszve, de inkább a kenyerem rostjaiba szívódva. A pattogó tűz kellemes társaságunk egész éjszaka, hasonlóan a finom borokhoz, nomeg a héjában sült krumplikhoz, melyeket fűszervajjal teszünk még ízletesebbé, így varázsolva lakomává a könnyed erdei vacsoránkat.

Ádám elmondása szerint éjjel nagyon élt az erdő – ám én ebből mit sem tapasztaltam, minthogy amint hálózsákomba heveredtem, már aludtam is.
Verőfényes napsütés fúj ébresztőt a hegytetőn. De ami igazán felráz bennünket, az a látvány, ami elénk tárul fentről: a Duna felett felhők hömpölyögnek, eltakarva szemünk elől Nagymarost, Visegrádot és a többi környező települést. Alacsonyabb ormok örvényt keltenek és helyenként visszafelé „folynak” a felhők. Meseszép! A látványt tátott szájjal bámuljuk, melybe hamarosan falatokat tömünk, ezzel nyerve energiát a visszaúthoz.
Lefelé ereszkedve Péter történeteinek leszünk részesei hol a Mont Blanc általam is ismert meredélyein, hol Új-Zéland, vagy akár a karib szigetvilág varázslatos tájain.
Mire leérünk Nagymarosra, addigra a fentről megcsodált felhőknek már nyomuk sincsen.
Nem búcsúzunk nagyon a vidéktől – vasárnap gyerekekkel térünk vissza ide kirándulni, szalonnát sütni, nyársakat faragni … ’mint a nagyok.