Csehvár, Verebes kaszáló (Börzsöny)

'09.02.20.
Éji menet e mai, menénk meglelni havas setét szépét. Kik társak ebben, jóbarátok, - Ágota, s Gábor – együtt kűzdénk vaskos hóban fel egész’ Verebes-kaszáló rétjéig.
Diósjenő falvának határán vándort nem kímél az ösvény; nem haboz, égnek tör. Csapás nékünk emitt kitaposva, ilymód’ mennünk könnyed még, ám nem soká’. Hónak leple alig láthatón, ám egyre érezhetőbb’ vastagodik – nehezül léptünk. Fák közt, jelöletlen esmerém rövid, ám kaptató ösvényt, hová utunkról letérek, s intek barátimnak éngem követni érdemes – ezen csapás tudója valék, hová visz ez, az Csehvár orma. E lanka friss hóval fedett, s már első léptünk elvész czomb-középig abban. Arczunkba friss pelyhek hullának gazdagon, s éji setétetbe világot adó lámpásink fényinél azok milliói csillogának, míg fénysugár elér. Nem kő sok, s Csehvár gerinczét elérénk, honnét t’án öt percz, s csúcson levénk. Eminnen ködbe vész a rátekintés alant Diósjenő, arrébb Nógrád falvaira – felhő párája övez bennünket. Nem időzünk soká, haladunk le, s tova Verebes-kaszáló felé, nyugatnak. Hol szélnek hála hólepel megkopva, ottan jégpánczél nehezíté ereszkedésünk – ám Ágota mégis másutt csúszik, s tűne el kaczagva hófehérben. Nem utószor teszi ezt… Elágazunk nemsoká’, ösvényünk balra tér, s eminnét bő fertály óra, míg Bárány-bércz alá érénk. Vizünk fogytán – pályinka még bőven, annak kortyolásától gyomrunk éhséget korog. Kilencz is múlott, régen nem evénk – korgás indokolt. Verebes-kaszáló rétjére egymagam érek, megettem elmaradva cseveg Ágota, s Gábor, ám hamar beérnek. Nagyot szusszan a három barát megfáradva, ám pad, s asztal, mi vándornak támasz máskor, mostan hóval fedett. Pár vidám szó, s pályinka korty, majd Ágota tanácsa hallik : „Szekérút megyen alá innét, hol nyom taposva. Ezen ereszkedve t’án hamarabb érénk vissza utunk elejéhez.” Térképet ragadunk, s azon ujjunkkal követénk leendő utat, s mosollyal bólintunk, mit ez bölcs lyeány mondá’, helyesnek tűnő. Nagyokat lépve távolodánk rétről, mi setétbe vész megettünk. Balunkon patak csörgedez hosszan, muzsikálva nékünk csobogásával vidáman. Gál-rétnél keletnek vágunk, honnét emmár jelzett ösvény vezet bennünket. Utósó kapaszkodó, honnét már csak lefelé kell mennünk. Hol Ágota (szegény lyeány – vót, hogy hóban veszve hagyta el e két suta férfiú), hol Gábor bukik hóba, s kaczag azon talpon maradtakkal. Csehvár alatt, nem is oly’ távol szekér halad alant – annak fénye tűnik szemünkbe. Nem is kő sok, s meglelénk azt gazdája nélkül erdő mentén. Ez már Diósjenő!
Fogadóba menénk rögvest, s barátim éhségük csillapítandó babgulyásért kiáltanak. Jómagam fűtött szobánkban falatozék, míg vélük csendben álomba borozgatjuk magunk’.

Magosfa (Börzsöny)

'09.02.14.

Napnak korongja fényivel erőlködvén próbál felhők sűrű rétegén átal törni, de mindhiába. Van, midőn előtűnik, de inkább nem. Királyháza néptelen e délelőttön, odajutni szekérút jegén kűzdelmesen vészes. Mi legyőzvén e vészt, baráti négyesünkkel Magas-Börzsöny havas hegyire készülődénk épp’. Olymód öltjük rétegek tömegét, hogy nemsoká’ az magasban védjen minket hótól, fagytól legott. Egyéb három vándor is vélünk indul egy ösvényen, alig megettünk, ám lassan maradoznak el, nő az táv miközöttünk. Ágota, s szép asszonyom Verácska női csevellyel vidámíták egymást, s Nándival minket is hasonképp’, amint haladánk zúgó patak mentén röviden. Csapás balunkon éleset kerüle, mentesíti vándort bő vízen átal gázolni, mi hol mély, ott vészt jósló. Lyeány, s asszony vízen járni vágy, férfi a biztosnál dönt. Ágota haboz, s átal kelni nem képes fagyott köveken, s korhadt ágakon, míg Verácska túlparton bíztatá őt perczekig, majd feladván próbálkozást nyomunkba ered ösvényünkön megettünk. Hitvesem túrára bőrből hasított bakancsot viselvén nem torpan folyam előtt – midőn útját alant esmét keresztezi zúgó, ő azon bátor léptekkel halad átal. Ekkoron futá egybe utunk esmét, s emelkedik emitt elibénk Nagy Mána bércze felé kapaszkodó ösvény. Vár még reánk utósó gázló (Ágotának izgalom jutá, nékünk kaczaj, amint fagyott köveken ugrál bizonytalan’ túlpartról mifelénk – Nándi lovagias segítő jobbja eminnen biztosítja ’mint baj lenne), onnét meredély. Mind réteget bontunk testünkről – tajtékos perczek várnak mireánk mostan. Hamar magasról tekinténk alá az völgybe, melyen végigjövénk elébb, hol patak parton tétován még előtűnik más’ három vándor, aztán fák közt, sziklákkal tarkított csapáson (mit mi csapunk ez mély hóban) érkezénk emlékhelyhez, emitt megpihegve kissé. Ágota zsákja élelmet rejt, azt kínálja mindünknek, ám ily’ elején az útnak enni még együnk sem vágy’. Emitten állva még esmeretünk arról nincsen, mi vár majdan nemsoká’ bennünket Börzsöny magasában, s mily’ jó is Ágota ily’ előrelátása. Vidám szóval vonulva lépegetünk emelkedőn tova – szellő csendes, de jelet ád; odafent szél tombol. Fák csúcsán ágak van, hol éles hangon ütődének egymásnak, kísérteties zajjal. Hóban lassú a menet, de ily’ lassan is elérénk egyszerre Nagy Mána gerinczét – énelőttem mene mind’, s térnek sziklák előtt jobbra fel, egyre mélyebb hóban lépve felfelé. Nándi töri utunk a szűz lepelben, s fentről kiált kaczagva; „Vigyázva emitt; roppant mélybe szaladt a láb!”, s mit mondá, való. Utósó métereken orom előtt czombunkig süppedénk az hóba, mint azt jóbarát is jelzé vala. Odafent elidőzénk csodálni a szépet, mit természet adá minékünk. Fázón tombol az szél, ’mint azt lentebb sejténk helyesen, s hópelyhek czikáznak frissítve az amúgy is mély leplet. Magosfa még messzi, Csóványos t’án túl távol is – mennünk muszáj. Csodát, mit e gerincz nyújtá megfesténk másnak, s eljövőnek, majd haladnánk tova. Haladnánk, írom, minthogy csapás nincs, út vaskos hóval borítva. Nándi elől tapos, de süpped mélyre az fehérbe, kaczag, s lába tűnik, deréktól lóg ki abból. Szép, mit megélünk ehelyütt, ám haladni ily’ vaskos hórétegben nehéz, lábnak fárasztó feladat. Soká’ ilyenképp’ kell lépdelni, s van, hol szél az havat arczunkba fúvá kellemetlen’, mi fagyasztja vándort. Verácska mondá, néki orczája fagyos lészen emmár. E bércz hosszún nyúlik, melyből fák közé érvén szellő csitul, ám hóréteg ugyanoly’ mély vagyon. Magasan járunk, Börzsöny hegyinek legbelsejében – csend hazája ez. Teccik, mit átél kicsiny csapatunk, de egymást, s magunk’ nem áltatván tudjuk; fáradunk. S messzi még az czél! Egyre sűrűbbek pihenésink, s Ágota ágál: csíki párlat szerető atyjától lapul zsákjában, kortyolni ily’ fagyban abból serkentő lészen. De még ellenállunk ekkor e csábításnak, de már nem soká’. Utunk Magosfa felé letér, ehelyütt Ágota mély hóba huppan, hogy önmaga nyomából hóangyalt varázsoljon. T’án öt percz, nem több, s elérénk czélunk: Magosfa egykoron büszke várának nyomai fehérbe burkolózván láthatatlan rejtőzik. Zsákunk vetjük, s pályinka után nyúl kezünk. Karczol az haladva alant, mutatván merre jár épp’, s Csík szülötte, Kárpátok lyeánya mit ígért vala minékünk elébb, helytáll: serkent e finom nedű! Tanakodik kicsiny csapatunk, s dönt: időnk fogytán, hát visszútat rövidíténk kissé’. Röviden haladunk vissza ugyanazon úton, mit kitapostunk elébb, majd hol jel utasít, északnak térünk, s Rend kövek irányába menénk vissza Királyházának. Ami oka e váltásnak, az e mély hó talpunk alatt: ebben haladni bár szórakoztat, s oly’ szép, mit mesélénk még soká’, ám lépni ebben fárasztó a lábnak, s lassítja a menetet. De mily’ szép, s kalandos is e másik út! – ehelyütt még nem tudánk. Menve vissza nyomaink’ használjuk, s így süppedénk czombunkig mély lepelbe. Ismerős arczok tűnének elő fák közül, három vándor, kiket magunk megett veszejténk patakvölgyben, most jövének szembe mivélünk. Mosollyal, s vidám szóval köszönténk egymást, így menve tova ők fel, mi alá. Szebbik nem felvezetőnk, s ők lelék letérőt új útra. Esmét Nándi mene elöl, férfi munka mély hóban utat lelni, s taposni azt. Tarkóját vakarva állítja menetünk: vihar pusztítá erre nemrég, s fák tuczatjait dönté ki, gyökerestül kifordítva sokat. Ezen fák törzsei keresztezék utunk, minket gátlón, megakasztván. Lombok sűrű ágai most nem felettünk magasban, hanem közvetlen előttünk karnyújtásra, melyen átal hatolni lehetetlen. Erdőbe letérünk ismeretlenbe, kerülni muszáj erre. Léptünk óvatos, hisz’ hóból előtűnik kis csermely (forrás lapulhat valahol fatörzsek takarásában), s szikla is rejlik az fehér alatt rengeteg. Rosszul lépni fájó lenne. Nándi jó vezíre vándornak, lekűzdve akadályt visszavezet helyes útra. Párlattal ünneplénk ezt, midőn megpihenénk esmét kicsinyt. Állani mozdulatlan nem üdvözít; szellő lengedez, hó hullik, hideg metsző. Nulla alatt öttel vagyunk Celsius szerint. Emitt hisszük, ily’ akadály több nincsen utunkon, ám ez téves, s hamarost esmét vihar által döntött faóriások metszék ketté utunk átjárhatatlan’. Nándorban bízunk, s tesszük helyesen – újfent bizonyít, midőn elébb ismeretlen sűrűbe vág, majd nagyot kerülvén visszavezeti csapatunk jelölt ösvényünkre. Járatlan e csapás (mennyi alkalom vala, midőn paralell vándorlék ez úttal, emezt elkerülvén!), ám szemben ifjú pár tűne elő, kikkel mosolyt váltunk, majd pár szót hasznos tanáccsal. Nékik könnyebb, elérvén vihar pusztítását – csupán nyomaink kell követni, s utuk nem véthetik. Szép, ismeretlen tájon járunk – ide szívünk visszahúz; már tavaszi túrán gondolkodánk, vágyunk megtekintni e csodás vidéket zöldellő színekben is, napsütésben, lombok árnyában. Viski kövek emmár messze megettünk, midőn Rend kövekhez érénk – emitt megpihegünk. Balunkon nagy szikla, melyről Ágota jégcsapot szakajt, azzal hűtve menetben felizzott testét. E szikla megett megbúvó fák, most férfinak latrina, Favágók, s erdészek által csapott szekérúton haladunk alá – közelg’ a czél! Jobbunkon pad, s asztal rönkből, amellett tűzrakó – kellemes hely megpihenni, ám most mennénk inkább tova, hisz’ amint mód lészen, vendégfogadóba térénk, s ez ád lelkesedést. Hólepel erre vékony, jég tűne elő, melyen csúszunk – Ágota lépe balul, út szélén leljük földön fekve kaczagón. Sok nem kell, s rétet érünk, annak túlján Királyháza. Boldogan lépjük utósókat még patakon átal kelve fahídon, majd házak közé érve jégen csúszva esmét. Szekerünkre pattanván lassún térénk vissza ember által lakott falvakba, ám lassún is csúszunk jégen, van hol nehéz kordában tartani az kordét. Cserhát ormai határában, Szendehely falvának közepén, útnak balján Szepi fogadója áll, s vár mireánk. Emitt csapunk lakomát pirosló orczákkal elégedetten. Mit megélénk elébb az szép emlék, mesélénk még erről soká’!

Kisinóc (Börzsöny)

'09.02.06.

Törökmező fái közt fogadó búvik. Hang ott nem hallik, vendége nincsen. Apró macskák fogadának csak, koldulván étket, majd territoriumuk határáig kísérik nyávogva hármasunk. Vendégfogadó ajtaja nyikordul, öreg apó köszön reánk nagyot, majd mutat utat Börzsöny belseje felé. Hibás, mit mond, de mi tudjuk a helyest, s azon lépegetünk emmár ereszkedve lassan malomvölgyi pataknak völgyébe Ádámmal és Franczival. Elmúlott hét fehér leple múlté emmár, van ahelyett sár, s pocsolya sok helyütt. Pataknak víze is bő, annak zubogása messzire elhallik. Fahíd ível azon átal, utat engedvén minékünk tova. Egymást szóval tartva, lámpásink fényinél szemeink meresztve menetelünk, bakancsink czuppogva adának hangot ázott földön haladtunknak. Világ pénztelen, gond a hatalmasaknál is – erről szól a csevely’, midőn Békás-rét füves pázsitjára lépünk. Hosszan nyúlik e varázslatos mező, hol nyáridőben virágok milliói színesítik a tájat, ám mostan setét, téli minden, fényt csak néhány csillag nyújtá. Hirtelen Ádám balján közvetlen’ vad dübörgés hallik, riadunk mind. Állatnak sziluettje láccik még, de találgatánk csupán mi vót az. Szelindek, de ekkora? Mén, de itt mivégett? Szarvas tán? Hátra-hátra tekintgetvén szó megered esmét, s füves csapáson, puha lépdekkel menénk tova északnak. Rétről sűrűségbe vezet az ösvény, honnét már távolban fel-fel világlik Kóspallag falvának néhány lámpása, s azok fényi. Nehéz út jöve, hol mély dagonyák övezék utunk – vadkannak jó az, de vándornak átok. Favágók nyoma sok helyütt – utunk szélén rönkök halomban. Meleg az este, Ádám rétegtől szabadulá ; hő is tavaszi, pediglen február hó eleje vagyon csupán. Barátom bokája még fájó, lépésivel óvatos, ám lépte falsch, s szisszen nagyot. Nem kő sok, s mélyet ereszkedvén szekérútra tévedénk, mi már (hosszan kanyarogva bár, de) Kóspallag-ra vezet. Kutyák ugatása jelzi érkeztünk falu lakóinak. Czégér hívogat megfáradt vándort jóféle nedűt kortyolni. „Korcsmárosné, hallja! Világló üstökű barátunk ma még 34, de holnap már 35 lészen. Nosza, ne sajnálja az párlatot e tajtékos út során ünneplő czimboráktól, hadd zengjen az IstenIsten!” S vidámságunknak új lendületet adá hír, mit Ádám kap: fivére esmét apa lett. Elidőzünk, de nem soká’ – Kisinócz ódon kastélyában kvártély, s fogadós időre vár reánk. Kóspallag falva nagy, azon átalkelni még idő minékünk, ám czégér világlik tekintetünkbe esmét, így ünnepelénk újfent. „Párlatot, Jóasszony! S ne sajnálja mitőlünk, megfizetjük mit tölt! Csurig a baraczkkal!” Mondom; fertály óra ennét a czél, de több az. Megkésve érénk el szállásunk, de hang hallik bentről – vidám csapat iszogatá odabe’. Kulcsunk kapjuk, s testes fogadósnénknak kiáltánk is hamarost’: „Mozdulj asszony, s tölts elibénk három pályinkát!” S az teszi, mi dolga. Ezt követőn menénk szobánkba, hol boros flaskát nyitánk étkeinkhez, s így telik est’ napfordulóig. Éjfelet Franczi álomban hortyogva éri meg, majd nem kő sok, s Ádámmal mi is követénk őt.

’09.02.07.

Bakancsra hí’ a hajnali világos. Nyóczat követőn már friss levegőt szippantánk, s éji úton térénk vissza Törökmezőre. Napnak fényének hála esmerjük meg azt, mit setét rejtett előző napon szemünk elől. Pokol-völgyi patak magasból lerohanó vize czikázik utunk mentén soká’, kanyargunk mi is véle hosszan. Falu éled, asszonyok pletykálnak portájuk előtt nagyhangon, más fonott kosárral piaczról jöve haza kisdeddel kísérvén. Korcsma is zeng – van ember, ki korán kél. Szekérút falut követőn még átal ível Korompa patakon, majd jobbunkon élesen vág ösvényünk Békás-rét fele. Léptünk gyors, bár dagonya gátol – Franczinak delet követőn vonatja megyen, azt elérnie muszáj, menetünk evégett sebes. Ádám esmét balul lépe, fájdalmának adá hangot csendben. Békás-rét választ rejt: annak túlvégén mének legelésznek szabadon. Egyikük vala hát estve riasztónk. Mi oly’ csodás e rétben, mostan mutatá valóját ; messzi miénk a látvány, Börzsönynek magasit elénk tárván. Napnak korongja igyekezék átal törni fellegek sűrejét, s van, hogy sikerül néki. Ám csúcsok közt látni felhőt megülve, hol t’án eső is hull. Minket botor felhő messzire kerüle, s valljuk magunk’ szerencsésnek ilymód’. Fáj elhagyni e mezőt, s tova haladni utunkon fák közibe, de szüremlő napfény színessé varázsol avart, s kopasz fákat legott. Vidám szóval menénk sűrűségben (Sűrűség – szakirodalom is emigyen nevezé e helyet), ám lépteink nehezülének, amint sár rakódik rétegekben bakancsinkra. Reczéket az elfed, lefelé haladván így vagyon vészesen csúszós minden lépés. Már megesmert malomvölgyi pataknak zubogása csiklandozá füleink’, abba lépvén szabadítánk meg lábunk e sok feles’től. Van erre, hol moha, avagy fű zöldell tavaszi élénkben, de csalfa e szín – távol még a tavasz, jő még ide hólepel hamarost’! Szent István vándorolék tavaly nyáron ehelyütt, mikoron utunk elvétve hosszasan keresénk azt. Franczi és Ádám is hibáz’, komoly meredély a helyes ösvény. Kapaszkodón letekintvén alant tó nyúlik méyben, annak vize szikrázón tükrözé napnak sugarait. Eminnen t’án öt percz Törökmező, ám természet szépével betelni nem tudván, lemaradva csodálom azt. Barátimmal fogadó előtt találkozánk újra, hol állatok tömege ketreczben – van itt emu, kacsa, lúd, s ló is nem egy. Ki szabadon vagyon, az üdvözli a fáradt vándort, így jő eb, s macskasereg esmerkedni mivélünk.
Rövid a búcsú Börzsöny erdeitől, s kíváncsin tekinténk jövőbe, vajh’ eljövő hét is tartogat –é ily’ szép időt minékünk vándorolni?

Csóványos (Börzsöny)

'09.01.31.

Falvunkban virradánk e vásárnapot megelőző reggelen párára, felhőre, hűsre. Oly’ becsben részesülék máma, hogy enapi hegyi menetre társul szegőde hozzám szép asszonyom, s jóbarát, ki örömmel vándorol hegyinkben. Félve készülénk hajnalon, tartván elmúlott napok sok esője végett saras hegyi ösvényektől, s megáradt patakoktól, mik majdan gátolnának utunkon Börzsönynek magasában. Ez részben való, részben tévhit – de erről hamarost bővebben írék alant.
Királyrét általam oly jól ismert falvába érvén kósza hópihék fogadának bennünket, mik megindulván hegynek fel, csak sűrűsödének. Szekerünk elhagyván alig két percz menénk, midőn áradt hegyi folyammá duzzadt ér gátol haladtunkban – Inóczi patakon átal kelni első valék ösvényt taposni, így levék hamarost nevetség tárgya, midőn patak árját száraz lábbal lekűzdvén bokán felül süppedék partnak ragacsos iszapjába'. Dolgom bakancsom patakba mártani, s ott annak sodrába' tisztára mosni. Ezenközben lelének más gázlót társim, s így haladhatunk felfelé Csóványos csúcsának tartva jeges-saras ösvényeken hosszan. Kormos forráson túljutva havasb’ a táj; sűrű a hóesés, szépséges asszonyom göndör fürtjei pelyhek ezreiben áznak. Zúgón fut össze magasból olvadt hólé gazdagon, s így esmét főtörést okoz gázlót lelni azon. Ezt követőn meredeken kapaszkodik hármasunk egyre mélyebb hóban fárasztva lábaink. Útról sűrűbe lenézve őzeket tekinténk meg; elébb egyet, majd társát … s tovafutva harmadik is reánk köszön futtában. Órának másfele megettünk, midőn hegyormon elérénk Nagy Hideg-hegy fogadóját. Öröm nékünk ottan padra ülvén jóféle forralt bort kortyolgatni, s így száradni verejtékes ruháink levetve. Elszántak valénk mind, így hamarost’ vándorbotot ragadok, s visszatérve a hóviharba enapi első meredeken lépdelünk alá Rakodó keresztje felé. Amint Nándi mondá’: „Minden lejtő eccer emelkedő lészen!” – s ez így való. Rakodón túl Égés-tető sziklája, hová feljutni izzasztó. Amott kellemes a pihenő, de látvány körbe mostan nem oly’ csodálható, hisz’ felhő, s hóvihar mindamerre tekinténk. Hólepel erre már néhol vaskos, minek mélyében van, hol térdünkig is süppedénk - lábat ez roppant mód’ fáraszt. Elibénk hirtelen sziklás gerincz kerüle, honnét tisztán tűnik fel hegynek csúcsán Csóványos hegyének messzelátó tornya. Ez lészen Börzsönynek teteje, mi tengernek szintjétől 938 méterrel van feljebb. Kopár, színtelen e téli táj, de ki természetnek szerelmese, annak fellelhetők színek ekkoron is – így csodáljuk a látványt ehelyről soká’. Nem titok az mielőttünk; mi innét mireánk vár, az meredély, hol fatörzsekről fatörzsekre kapaszkodván tajtékos, s fárasztó feladatot ró hegyi vándorra. Ílymód gázol baráti hármasunk sziklaszirtek mentén várván Börzsöny tetejének tisztását, hol vízzel, s finom falatokkal jutalmaznánk magunk. S lőn; fák közt már kitűnik az orom! Hát feljutánk emide bő 3 óra alatt! Épp’ délidő, gyomrunk étekért kiált. Nándi az ki falatokkal kínál minket – hálásan faljuk azokat. Fagyos szellő fújja a sűrű pelyheket, ruhánk verítéktől ázott – így nem kellemes a pihenés idefent. Visszatérés mellett döntünk sebtiben, s hajt a fogadó által kínált forralt bor is. Lefelé menetelni mély hóban nem is oly’ könnyed feladat, minthogy csúszik a láb, s munka így izmainknak testünk lendületét megfogni. Verácska van, hol formás fenekére huppan, ilymód kűzdve le métereket a megteendő távból. Más vándor is szembejő néha – Égés-tető felé haladván ősz szakállú bácsika vaskos ágra botként támaszkodva jő, s szemében tűz ég, mi mondá nékünk: „Csodaszép e hófödte téli Börzsöny!”. Nagyot köszönvén egymásnak menénk el ki-ki a maga útján – mielőttünk Rakodó felé vezető roppant meredély, hol Nándi halad legelöl futva, s mi véle lépést tartni igyekezénk. Utósó a meredek hegynek fel Nagy Hideg-hegy felé visszatérvén, onnét már csupán lefelé halad utunk. Fogadóban vándorok hadával kő megkűzdeni forralt borért, de megéri. Finom nedű csörgedez garaton alá, midőn kandalló mentén pihegünk mindahárman. Búcsút inténk hamar kellemes melegnek, s fúvó szellőben gazdag friss levegőre térénk vissza, hol kitartón záporoznak a hópelyhek változatlan’. Énelőttem Verácska eccer, majd megint edzett ülepén szánkázik alá, nem ő akaratából, s így kaczag nagyokat vélünk. Esmert a táj, hol járunk, hisz ugyanezen úton kapaszkodtunk órákkal előbb felfelé – mostanra vaskosb’ a hólepel erre is. Sokat menve patak vize előttünk. Láccatra sodra vadabb, vízben bővebb, mint vót nemrég. Emitten ritkulni kezd a fehér, előtűne az avar, s van hol jégpánczél, min taposni feladatunk. Szekerünk megpillantván már Királyrét falvában megbúvó csárdáról álmodozunk, s sebbel menénk oda, hogy friss sültekkel kényeztessük magunk e kellemes napot követőn. Hamarost már Nándi előtt habzik az sörital, s nem kell sok, hogy veresborban ázott vadnak húsa gőzölögjön Verácska tányérjában, előttünk pediglen pecsenye, paprikás szalonnával azon. Be szép is ilymód’ befejezni e kemény menetet!
Emlékezetes búcsúja volt ez januárnak, s köszönet ezúton a kellemes társaságért Nándinak és főképp’ bájos hitvesemnek.