'09.11.29.A családfőmentes vasárnap délelőtt szerveződésében, rettegve a félelemtől, hogy lehúz az unalom érzelemmentes hullámainak örvénye, s még mielőtt felemésztene a kiábrándító semmittevés, megkockáztatok egy kiadós természetjárást, vigyázva, nehogy a friss hegyi levegő összeH1N1ezze a vakcinamentes szervezetemet.
Éjjel 3.30-kor csipával epokitolt szemhéjakon keresztül révedek az ablakon túli ködbe, hiábavalóan kutatva a holdat és a csillagokat – de az eltervezett visszavonhatatlan! Alapvető higiéniás cselekedeteket követően a már este összepakolt zsákomat lustán vetem a kombi csomagterébe, hogy aztán kába ásítással érintsem jelképesen kifarolás közben a kapunkat, ezzel térítve kicsit észhez magam. Az átláthatatlan ködön át, kimért tempóban elhaladtomban sajnálkozva integetek egy belterületi diszkóbaleset tótágast állt Suzuki-jának roncsából értékeiket mentő fiataloknak, még betervezett börzsönyi célommal ellentétes irányban mozogva, Ágota begyűjtését megcélzott utamban. A varázslatos egyéniségével megmagyarázhatatlanul ellentmondó koraharmincas szingli léte aztán túrára éhes társként csapódik hozzám, vidám hangulattal telítve a német eredetű robbanómotor monoton dörmögése övezte miliőt. Hont falváig küzdelmesen kutatom az aszfaltot a néhol ugyan megritkuló, de leginkább besűrűsödő éji párában, mely némely útszakaszon ördögi rosszindulattal fagy rá a burkolatra, ezzel okozva riadalmat a rétsági molkút gépi kávéjával stimulált dekoncentrációmban. Aztán hirtelen üdvözölnek Szlovákiában… Az indokolt hátraarcot követően alig száz méterre a határsávtól, a kettes út délnek vezető oldalán a láthatatlanba vesző parkoló, amit az előbbiekben hiábavalóan kutatott tekintetünk.
Fél hat ha van, Celsius-ban hatodannyi.
Kettőnk közül csak én bitorlok mesterséges fényforrást, emiatt hátul kullogva világítok homlokomról ledgazdagon a léptek elé – így hágunk felfelé a kíméletlen kapaszkodón, elveszve a sötétben, valahol a Honti-szakadék riasztó monumentalitása fölött. Az első letérőt csúful elvétve korrigálunk, hogy aztán a helyes ösvényre rálelve, a Zátori-kút csobogásának muzsikájában „kisangyalokat” fotózgatva tegyük láthatóvá, az amúgy emberi szem számára gyakorlatilag láthatatlan apró vízpermetet. Innét már a pirkadó Észak-Börzsöny félhomályára hagyatkozva vágunk neki a combotpróbáló kaptatónak Dobogó-hegy felé, megküzdve a fagyott felszínű dagonyával, valamint a sűrűn összenőtt, embermagasságú cserjéssel és az abban megbúvó, utunkat keresztező öles korhadványokkal. Még a csúcs előtt, soha nem látott sártenger okoz áthidalható problémát, melynek túlján már csak egy rövidke szakasz választ el bennünket a kurtaciklusú pihenőnktől. A hétórai pirkadatban elég felemlíteni a vadak hiányát, hogy aztán előbb egy szarvas, majd őzek hada tegye változatosabbá, az amúgy sem unalmas túrát. Hangomat indokolatlanul lehalkítva folytatom eszmefuttatásaim kedvenc gyermekpszihológusomhoz, miközben a beszédnél zavaróbb zajt csapok lépteimmel az avarban gázolva, ezzel csökkentve az esélyét egy ismételt találkozóra a hegyek óvatos lakóival. 
Kőkapu kisebb csalódás így első találkozásra, de nem nevezném látványtalannak a közeget, amint a fák között, a széloszlatta felhők engedékenységében süt ránk a nap. Sárkány-törés oldalából már a Magas-Börzsöny színét vesztett csúcsai panorámulnak feldolgozandó ingerként elibénk, hogy aztán kezdetét vehesse a be nem tervezett: Ágota nagyot sikkantva szökken a meredek hegyoldalba, egy öklömnyi őzlábgomba birtokbavételének vonzásában, csillogó szemekkel, a felfedezés örömétől megrészegülve. A lelettől alig karnyújtásnyira azonban egy hatalmas, esernyőszerűen kiterülő, sötétbarna kalap illeg, attól arrébb pedig még újabbak és méretesebbek – a spontán amatőr mikrológusok pedig tettre készek. Kockáztatva, hogy a metsző szélfútta kesztyűtlen kezünkben menekítve haza őket, esetleges ujjvég-fagyási sérülésekkel érkezünk haza, haladunk tovább Drégely vára felé lendületünk nem veszítve. 9 óra felé jár, mire felérünk az egykorvolt erődítményhez, melynek restaurálás alatt álló, rendezett kőhalmain soká nem időzünk, tekintettel a fent tomboló viharos légáramra, mely egyre kapkod kalapom alá, eltántoríthatatlan szándékában, hogy szétterülő széleinél alányúlva búbomról vesse azt a vonuló felhők tarkította mélybe. A romok lábánál ellenben szolidabb légmozgásban reggeli elfogyasztására alkalmas pad s asztal, melyet előírás szerint alkalmazunk – leszámítva, hogy az átnedvesedett ruháinkban képtelenek vagyunk nyugodtan megülve fogyasztani elemózsiánkat, mindinkább sűrű toporgással próbáljuk izmainkat üzemi hőmérsékleten tartani. Nem is időzünk hosszan: indultunkban még az imént elfogyasztott pékáru, eredetileg zsákjainkban történő morzsamentes szállítását biztosító tasakjainkat a gombákkal telítjük, így téve lehetővé szabaddá vált kezeinknek azok kesztyűbe, avagy zsebekbe helyezését. Visszafelé menetben aztán a tasakok tartalma újra, s újra gyarapodik további kalaposokkal is, mialatt a táj az ellentétes irányban haladtunkban egy másik arcát mutatja, mely talán még bájosabb, mint a felvezető félhomályos. Kedves vidék ez a Börzsöny eldugott, ritkán látogatott zuga! – érintetlenebb, mint bármely’ más része a vonulatnak.
Dobogó-hegyről le Hont felé a meredeken, felolvadt sárban harcolunk az egyensúlyunkkal, s a tömegvonzással – előttem Ágota, kinek ruházatának állapotát eltekintve, ilyen sarasan hazatérvén a fővárosba, férfiember nem lesz, aki szembejőve Vele, „szerelem első látásra” borul elé szívből jövő, elsöprő érzéseit megvallani. Itt már ismerkedve a napvilágos vidékkel, próbáljuk feleleveníteni, hol s miként kanyarogtunk felfelé a hajnali ködpárában, így csodálkozva rá a Honti-szakadék alázuhanó sziklafalaival övezett völgyére, és élvezzük ki az utolsó méterek színes lombszőnyegét, mely jótékonyan tisztítja a bakancsainkat a túra során felhalmozott sárrétegtől.
Delet harangoznak Honton, de Ágotának mintha éjfélt – talán az első kanyart sem vesszük még, mire ő már egyenletesen szuszogva szunyókál jobbegyen. Szívem szerint magam is ezt tenném…
Éjjel 3.30-kor csipával epokitolt szemhéjakon keresztül révedek az ablakon túli ködbe, hiábavalóan kutatva a holdat és a csillagokat – de az eltervezett visszavonhatatlan! Alapvető higiéniás cselekedeteket követően a már este összepakolt zsákomat lustán vetem a kombi csomagterébe, hogy aztán kába ásítással érintsem jelképesen kifarolás közben a kapunkat, ezzel térítve kicsit észhez magam. Az átláthatatlan ködön át, kimért tempóban elhaladtomban sajnálkozva integetek egy belterületi diszkóbaleset tótágast állt Suzuki-jának roncsából értékeiket mentő fiataloknak, még betervezett börzsönyi célommal ellentétes irányban mozogva, Ágota begyűjtését megcélzott utamban. A varázslatos egyéniségével megmagyarázhatatlanul ellentmondó koraharmincas szingli léte aztán túrára éhes társként csapódik hozzám, vidám hangulattal telítve a német eredetű robbanómotor monoton dörmögése övezte miliőt. Hont falváig küzdelmesen kutatom az aszfaltot a néhol ugyan megritkuló, de leginkább besűrűsödő éji párában, mely némely útszakaszon ördögi rosszindulattal fagy rá a burkolatra, ezzel okozva riadalmat a rétsági molkút gépi kávéjával stimulált dekoncentrációmban. Aztán hirtelen üdvözölnek Szlovákiában… Az indokolt hátraarcot követően alig száz méterre a határsávtól, a kettes út délnek vezető oldalán a láthatatlanba vesző parkoló, amit az előbbiekben hiábavalóan kutatott tekintetünk.
Fél hat ha van, Celsius-ban hatodannyi.
Kettőnk közül csak én bitorlok mesterséges fényforrást, emiatt hátul kullogva világítok homlokomról ledgazdagon a léptek elé – így hágunk felfelé a kíméletlen kapaszkodón, elveszve a sötétben, valahol a Honti-szakadék riasztó monumentalitása fölött. Az első letérőt csúful elvétve korrigálunk, hogy aztán a helyes ösvényre rálelve, a Zátori-kút csobogásának muzsikájában „kisangyalokat” fotózgatva tegyük láthatóvá, az amúgy emberi szem számára gyakorlatilag láthatatlan apró vízpermetet. Innét már a pirkadó Észak-Börzsöny félhomályára hagyatkozva vágunk neki a combotpróbáló kaptatónak Dobogó-hegy felé, megküzdve a fagyott felszínű dagonyával, valamint a sűrűn összenőtt, embermagasságú cserjéssel és az abban megbúvó, utunkat keresztező öles korhadványokkal. Még a csúcs előtt, soha nem látott sártenger okoz áthidalható problémát, melynek túlján már csak egy rövidke szakasz választ el bennünket a kurtaciklusú pihenőnktől. A hétórai pirkadatban elég felemlíteni a vadak hiányát, hogy aztán előbb egy szarvas, majd őzek hada tegye változatosabbá, az amúgy sem unalmas túrát. Hangomat indokolatlanul lehalkítva folytatom eszmefuttatásaim kedvenc gyermekpszihológusomhoz, miközben a beszédnél zavaróbb zajt csapok lépteimmel az avarban gázolva, ezzel csökkentve az esélyét egy ismételt találkozóra a hegyek óvatos lakóival. 
Kőkapu kisebb csalódás így első találkozásra, de nem nevezném látványtalannak a közeget, amint a fák között, a széloszlatta felhők engedékenységében süt ránk a nap. Sárkány-törés oldalából már a Magas-Börzsöny színét vesztett csúcsai panorámulnak feldolgozandó ingerként elibénk, hogy aztán kezdetét vehesse a be nem tervezett: Ágota nagyot sikkantva szökken a meredek hegyoldalba, egy öklömnyi őzlábgomba birtokbavételének vonzásában, csillogó szemekkel, a felfedezés örömétől megrészegülve. A lelettől alig karnyújtásnyira azonban egy hatalmas, esernyőszerűen kiterülő, sötétbarna kalap illeg, attól arrébb pedig még újabbak és méretesebbek – a spontán amatőr mikrológusok pedig tettre készek. Kockáztatva, hogy a metsző szélfútta kesztyűtlen kezünkben menekítve haza őket, esetleges ujjvég-fagyási sérülésekkel érkezünk haza, haladunk tovább Drégely vára felé lendületünk nem veszítve. 9 óra felé jár, mire felérünk az egykorvolt erődítményhez, melynek restaurálás alatt álló, rendezett kőhalmain soká nem időzünk, tekintettel a fent tomboló viharos légáramra, mely egyre kapkod kalapom alá, eltántoríthatatlan szándékában, hogy szétterülő széleinél alányúlva búbomról vesse azt a vonuló felhők tarkította mélybe. A romok lábánál ellenben szolidabb légmozgásban reggeli elfogyasztására alkalmas pad s asztal, melyet előírás szerint alkalmazunk – leszámítva, hogy az átnedvesedett ruháinkban képtelenek vagyunk nyugodtan megülve fogyasztani elemózsiánkat, mindinkább sűrű toporgással próbáljuk izmainkat üzemi hőmérsékleten tartani. Nem is időzünk hosszan: indultunkban még az imént elfogyasztott pékáru, eredetileg zsákjainkban történő morzsamentes szállítását biztosító tasakjainkat a gombákkal telítjük, így téve lehetővé szabaddá vált kezeinknek azok kesztyűbe, avagy zsebekbe helyezését. Visszafelé menetben aztán a tasakok tartalma újra, s újra gyarapodik további kalaposokkal is, mialatt a táj az ellentétes irányban haladtunkban egy másik arcát mutatja, mely talán még bájosabb, mint a felvezető félhomályos. Kedves vidék ez a Börzsöny eldugott, ritkán látogatott zuga! – érintetlenebb, mint bármely’ más része a vonulatnak.
Dobogó-hegyről le Hont felé a meredeken, felolvadt sárban harcolunk az egyensúlyunkkal, s a tömegvonzással – előttem Ágota, kinek ruházatának állapotát eltekintve, ilyen sarasan hazatérvén a fővárosba, férfiember nem lesz, aki szembejőve Vele, „szerelem első látásra” borul elé szívből jövő, elsöprő érzéseit megvallani. Itt már ismerkedve a napvilágos vidékkel, próbáljuk feleleveníteni, hol s miként kanyarogtunk felfelé a hajnali ködpárában, így csodálkozva rá a Honti-szakadék alázuhanó sziklafalaival övezett völgyére, és élvezzük ki az utolsó méterek színes lombszőnyegét, mely jótékonyan tisztítja a bakancsainkat a túra során felhalmozott sárrétegtől.
Delet harangoznak Honton, de Ágotának mintha éjfélt – talán az első kanyart sem vesszük még, mire ő már egyenletesen szuszogva szunyókál jobbegyen. Szívem szerint magam is ezt tenném…
Gábor nem hagyott békében horkolni az éjjel. Ennek köszönhetően hajnalban még kicsit kócos tekintettel vizslatom ablakon át a kinti pirkadatot, s a sokat ígérő látványra irányuló érdeklődéssel hagyom csendben éledezni barátaimat, amint sarut öltvén oromra hágok, a horizonton pontban 7 órakor megjelenő napkorongot csodálni. Az alám terülő panoráma gyakorlatilag egyetlen hatalmas és végeláthatatlan felhőóceán, mely lapos hullámaival a közeli csúcsokat csapdossa, habjaival fedve a Nagy-Inóc alatt mindent, mindezekkel lakatva jól bamba tekintetem látkép-éhségét. Nem kell sok és az összképbe egy még alig vegetáló igaz cimbora, Gábor piszkít bele, semmibe révedő pillantásokkal suttogva a pirkadó természet csendjébe általa humorosnak tartottakat. 
