2009. november 29., vasárnap

Kalapok az avarban (Börzsöny)

'09.11.29.
A családfőmentes vasárnap délelőtt szerveződésében, rettegve a félelemtől, hogy lehúz az unalom érzelemmentes hullámainak örvénye, s még mielőtt felemésztene a kiábrándító semmittevés, megkockáztatok egy kiadós természetjárást, vigyázva, nehogy a friss hegyi levegő összeH1N1ezze a vakcinamentes szervezetemet.
Éjjel 3.30-kor csipával epokitolt szemhéjakon keresztül révedek az ablakon túli ködbe, hiábavalóan kutatva a holdat és a csillagokat – de az eltervezett visszavonhatatlan! Alapvető higiéniás cselekedeteket követően a már este összepakolt zsákomat lustán vetem a kombi csomagterébe, hogy aztán kába ásítással érintsem jelképesen kifarolás közben a kapunkat, ezzel térítve kicsit észhez magam. Az átláthatatlan ködön át, kimért tempóban elhaladtomban sajnálkozva integetek egy belterületi diszkóbaleset tótágast állt Suzuki-jának roncsából értékeiket mentő fiataloknak, még betervezett börzsönyi célommal ellentétes irányban mozogva, Ágota begyűjtését megcélzott utamban. A varázslatos egyéniségével megmagyarázhatatlanul ellentmondó koraharmincas szingli léte aztán túrára éhes társként csapódik hozzám, vidám hangulattal telítve a német eredetű robbanómotor monoton dörmögése övezte miliőt. Hont falváig küzdelmesen kutatom az aszfaltot a néhol ugyan megritkuló, de leginkább besűrűsödő éji párában, mely némely útszakaszon ördögi rosszindulattal fagy rá a burkolatra, ezzel okozva riadalmat a rétsági molkút gépi kávéjával stimulált dekoncentrációmban. Aztán hirtelen üdvözölnek Szlovákiában… Az indokolt hátraarcot követően alig száz méterre a határsávtól, a kettes út délnek vezető oldalán a láthatatlanba vesző parkoló, amit az előbbiekben hiábavalóan kutatott tekintetünk.

Fél hat ha van, Celsius-ban hatodannyi.
Kettőnk közül csak én bitorlok mesterséges fényforrást, emiatt hátul kullogva világítok homlokomról ledgazdagon a léptek elé – így hágunk felfelé a kíméletlen kapaszkodón, elveszve a sötétben, valahol a Honti-szakadék riasztó monumentalitása fölött. Az első letérőt csúful elvétve korrigálunk, hogy aztán a helyes ösvényre rálelve, a Zátori-kút csobogásának muzsikájában „kisangyalokat” fotózgatva tegyük láthatóvá, az amúgy emberi szem számára gyakorlatilag láthatatlan apró vízpermetet. Innét már a pirkadó Észak-Börzsöny félhomályára hagyatkozva vágunk neki a combotpróbáló kaptatónak Dobogó-hegy felé, megküzdve a fagyott felszínű dagonyával, valamint a sűrűn összenőtt, embermagasságú cserjéssel és az abban megbúvó, utunkat keresztező öles korhadványokkal. Még a csúcs előtt, soha nem látott sártenger okoz áthidalható problémát, melynek túlján már csak egy rövidke szakasz választ el bennünket a kurtaciklusú pihenőnktől. A hétórai pirkadatban elég felemlíteni a vadak hiányát, hogy aztán előbb egy szarvas, majd őzek hada tegye változatosabbá, az amúgy sem unalmas túrát. Hangomat indokolatlanul lehalkítva folytatom eszmefuttatásaim kedvenc gyermekpszihológusomhoz, miközben a beszédnél zavaróbb zajt csapok lépteimmel az avarban gázolva, ezzel csökkentve az esélyét egy ismételt találkozóra a hegyek óvatos lakóival. Kőkapu kisebb csalódás így első találkozásra, de nem nevezném látványtalannak a közeget, amint a fák között, a széloszlatta felhők engedékenységében süt ránk a nap. Sárkány-törés oldalából már a Magas-Börzsöny színét vesztett csúcsai panorámulnak feldolgozandó ingerként elibénk, hogy aztán kezdetét vehesse a be nem tervezett: Ágota nagyot sikkantva szökken a meredek hegyoldalba, egy öklömnyi őzlábgomba birtokbavételének vonzásában, csillogó szemekkel, a felfedezés örömétől megrészegülve. A lelettől alig karnyújtásnyira azonban egy hatalmas, esernyőszerűen kiterülő, sötétbarna kalap illeg, attól arrébb pedig még újabbak és méretesebbek – a spontán amatőr mikrológusok pedig tettre készek. Kockáztatva, hogy a metsző szélfútta kesztyűtlen kezünkben menekítve haza őket, esetleges ujjvég-fagyási sérülésekkel érkezünk haza, haladunk tovább Drégely vára felé lendületünk nem veszítve. 9 óra felé jár, mire felérünk az egykorvolt erődítményhez, melynek restaurálás alatt álló, rendezett kőhalmain soká nem időzünk, tekintettel a fent tomboló viharos légáramra, mely egyre kapkod kalapom alá, eltántoríthatatlan szándékában, hogy szétterülő széleinél alányúlva búbomról vesse azt a vonuló felhők tarkította mélybe. A romok lábánál ellenben szolidabb légmozgásban reggeli elfogyasztására alkalmas pad s asztal, melyet előírás szerint alkalmazunk – leszámítva, hogy az átnedvesedett ruháinkban képtelenek vagyunk nyugodtan megülve fogyasztani elemózsiánkat, mindinkább sűrű toporgással próbáljuk izmainkat üzemi hőmérsékleten tartani. Nem is időzünk hosszan: indultunkban még az imént elfogyasztott pékáru, eredetileg zsákjainkban történő morzsamentes szállítását biztosító tasakjainkat a gombákkal telítjük, így téve lehetővé szabaddá vált kezeinknek azok kesztyűbe, avagy zsebekbe helyezését. Visszafelé menetben aztán a tasakok tartalma újra, s újra gyarapodik további kalaposokkal is, mialatt a táj az ellentétes irányban haladtunkban egy másik arcát mutatja, mely talán még bájosabb, mint a felvezető félhomályos. Kedves vidék ez a Börzsöny eldugott, ritkán látogatott zuga! – érintetlenebb, mint bármely’ más része a vonulatnak.
Dobogó-hegyről le Hont felé a meredeken, felolvadt sárban harcolunk az egyensúlyunkkal, s a tömegvonzással – előttem Ágota, kinek ruházatának állapotát eltekintve, ilyen sarasan hazatérvén a fővárosba, férfiember nem lesz, aki szembejőve Vele, „szerelem első látásra” borul elé szívből jövő, elsöprő érzéseit megvallani. Itt már ismerkedve a napvilágos vidékkel, próbáljuk feleleveníteni, hol s miként kanyarogtunk felfelé a hajnali ködpárában, így csodálkozva rá a Honti-szakadék alázuhanó sziklafalaival övezett völgyére, és élvezzük ki az utolsó méterek színes lombszőnyegét, mely jótékonyan tisztítja a bakancsainkat a túra során felhalmozott sárrétegtől.
Delet harangoznak Honton, de Ágotának mintha éjfélt – talán az első kanyart sem vesszük még, mire ő már egyenletesen szuszogva szunyókál jobbegyen. Szívem szerint magam is ezt tenném…

2009. november 22., vasárnap

Kilátástalanul (Börzsöny)

'09.11.22.

Földi sugárzású kásás megjelenésében irritáló grafika vetül elénk. Kis keleti harcos egy tüzet okádó sárkányt próbál megzabolázni villámokat szóró tekintetével, miközben alkalmanként, röptében egy helyben rekedve gondolatai képi megjelenítést nyernek, melynek során a történethez távolról sem kapcsolható egyéb harci események lefolyásai peregnek. Aztán átmenet nélkül reklámblokk - a gyermek szellemi leépülését közvetlenül is szolgáló játékok, anyagi ellenszolgáltatás fejében történő, birtoklásra ösztönző vizuális ráutalásai, a szent ünnep közelségére való tekintettel (nomeg amúgy is). Ezt követően Andersen-i magasságokat mélyről szemlélő újabb csihipuhi mese következik, ertéel stílusban, sokkolóan bárgyú tálalásban, melynek főhősei az iménti hirdetésekben propagált figurákat keltik életre, véletlenszerűnek nem nevezhető egybeeséssel.
Az ablakon kitekintve a kertünk párában ázik: a napok óta a hazai városok szintjén megrekedt köd rátelepedett a fákra, bokrokra, aszfaltra, térkőre... mindenre. Egy, a panel által nyújtott előnyök iránt elfogult szülő és gyermekei számára ez maga a kánaán!
A mi értékrendünk szerint azonban ez túraidő. Gyors körtelefon, és 9 órakor indul a konvoj a házunk elől, neki északnak, mígnem balra a tizenkettesre, és végül a vasút alatt a kátyúkkal tűzdelt úton egyszerre ott is vagyunk.
Hát így evett a fene ismét a Börzsönybe!
A történet hű tálalásához elengedhetetlen megemlítenem, hogy a gyerekeket és önnön magunkat is azzal áltatjuk, miszerint a ködfelhőn átkelve esélyünk van megpillantani a napot. Ösztönözve érezvén magunkat, hát nekifogunk a patakátkelést követő kapaszkodásnak. Mint az aktuális állapotokat azonnali, határozott körültekintéssel kiválóan felismerő és kezelő túravezető, a vékonyka csermely legszélesebb, sárral partolt szakaszán emelem át a csemetéket és segítem előzékenyen a hölgyeket - mindeközben Ádám arra, a tőlem alig két méterre lévő köves szakaszra hívja fel figyelmemet, ahol a két éves Árpi száraz lábbal lép át. A helyzet indoklását elnapolom, és a lényeget megkerülő mormogással az élre állok, sűrűn bizonygatva, hogy 700méter felett már süthet a nap, úgyhogy nosza! Nórika nyakamban való továbbhaladására irányuló kérését, a nedves avar alatt láthatatlan éles kövekre esés lehetőségével visszautasítom, majd Noéminek teszek ígéretet, hogy ötszáz lépést követően érkezünk a Barna Feri pihenőhöz - mely természetesen falschnak bizonyul. Mindeközben a társaság vidámsága és fáradhatatlansága egységes - illetve egyedül Árpika nem találja helyét, immáron a hátihordozóban utazva. A felfelé haladás izzasztó, mindamellett spontán gyermeki pihenőkben gazdag; van hogy víz, termoszban hozott meleg tea indokolja a megállókat, avagy az elfogyasztottak szervezetből történő távozása. Ilyen körülmények között bizakodunk kitartóan a Börzsöny magasainak panorámájában, ám amint felérve bizonyosságot nyer: hiábavalóan. Odafent ugyanolyan köd ural mindent, mint alant! Egy rövid tétovázás még a szélfútta gerincen, aztán a Hálás-Bércen vissza, megkezdjük ereszkedésünket. A gárda itt hamar több részre szakad, hogy az élen loholó három legnagyobb gyermek Jucival felügyelve, fele annyi idő alatt tegye meg a visszautat, mint az oda. A középcsapatot erősítő ádámfia Levente, anyja szerint is igazi Muka gyerek: tetőtől talpig sarasan, a még érintetlen arcfelületén kakaóscsigát ken szét módszeresen, hogy aztán egy hirtelen emocionális kirohanásának köszönhetően, combomat átölelve az eddigi alaposságával összegyűjtött kosz jelentős részét átörökítse az én öltözetemre. Kicsit elszakadva aztán a hátvédtől, az utolsó pár perc magányában, az avar alatt megbúvó gombákra lelek. Sokrétű tudatlanságomat megvillantva, tanácstalanul bamba tekintettel meredek a találtakra, hogy aztán tanult szakértőket meghazutoló mozdulattal szagolgatni kezdjem a kalapjukat. A megvilágosodás hiányában mind a négyet leszakajtom, hogy nálamnál kiterjedtebb ismeretekkel rendelkező szakemberektől kapjak segítséget.
Ezen a hétvégén pénteket és szombatot követően, vasárnap is tiszteletünket tesszük a Kisinóci turistaházban, jókedvből és készségességből elégtelenre vizsgázott személyzet viszontlátásának örömtelenségében. A kávé kortyolgatása nekünk már az eheti elszakadás kezdetét jelenti a Börzsönytől és a hegyektől, míg Ádámék maradnak ebédre.
Hát ennyi minden nem történt, de mégis...

2009. november 21., szombat

Nagy Hideg-hegy (Börzsöny)

'09.11.20.

A kuruzsló határozatlan diagnózisának volt egy túránkat is befolyásoló, megkerülhetetlen vonzata: tekintettel az adott területen jelentkező bevérzésre a bal szememen, a vaskos optikával felvértezett szemészasszony, kímélendő a szervet, nem tanácsolta a szabadban történő kint alvást.
A kórkép arcomba vágását követő napok, labilisabbakből talán suicide hajlamaik felszínre törését indukáló konok ködös időjárása aztán bennünket, a párába vesző cserháti lankák helyett egyre inkább a Börzsöny-i magasokba terelgetett, a fűtött hegyi turistaház melegében kímélni véreres tekintetem – reményeink szerint messze a felhők felett.

Kisinóc turistaházának megfakult falait szakértő kezek vakolták ízlésesre a közelmúltban, az épület ódon hangulatát azonban a nyikorgó lépcsőfokokkal és a beragadt bejárati ajtóval sikerült megőrizni a jelennek. A „sport és túracentrum” személyzete túlsúlyban tocsogó testfelépítésével aktív testmozgásra, elhanyagolt mosolyával pedig mihamarabbi indulásra ösztönöz bárki erre tévedő természetjárót.
A sör-unikumot magunk mögött tudó izzasztó kilincsrángatást követően kilépve a péntek esti Börzsönybe, a már idefelé autózva társként hármasunk mellénk szegődött, áthatolhatatlannak tűnő köd fogad. Fejlámpáink fényei szinte karnyújtásnyira tőlünk törnek meg a harmatpont közeli hőmérsékleten lévő vízgőz legfinomabb kicsapódási formáján. Megfakult emlékeimre, valamint túrabotjainkra támaszkodva kutatjuk az ösvényt fel Nagy Hideg-hegyre, minek során bő órán át tartó feladatként magasodik elénk az országos kék kitartó kapaszkodásának lábbal, nomeg tüdővel történő megzabolázása. Ütemes haladásunk a térképen erősen visszafogottnak tűnik, amint a szintvonalakat olvasva a gerincünk vonalában csermelyként alácsordogáló tajtékfolyamok sűrűsödésével egyenes arányban majszoljuk a szint-redőket. Az Adriai-tenger szintjéhez képest négyszáz méter felett járva az átláthatatlan pára eltisztul, s felettünk, a leveleiket vesztett fák koronái közt megjelennek a csillagok, s mindezzel egyidőben, átlagos november végi időjáráshoz nehezen párosítható magasságokba szökik a hőmérséklet – innét Ádám pólóig ritkítva magán a felhalmozott textilirétegeket, izzadságpárába burkolózva vonul tovább mellettünk. Elérve a 720m-es magasságot, az eddigi társalgás intenzitását meghatározó kaptató lankává szelídül, s így a kitartó lihegés, vidám beszélgetéssé torzul. Gábor észlel jobbunkon a sötét sűrűben állati eredetű neszeket, de mielőtt sikerülne beazonosítani a forrást, fényünktől megriadva elszelel. A nyomavesztett erdei vad helye felett fény villan egy ormon, mely már a menedékház csillogása – mai célunkhoz odabotorkálni innét bő negyedóra csupán.
Nagy Hideg-hegyen szokatlanul zajos társasági élet van fél 9 felé – az összeszokottnak tűnő vidám csapatból csak a legharsányabb fekete pólós lóg ki egy kicsit, behozhatatlan előnyére büszke ittasként, kategóriákkal a szalonspicc fölött. Igyekezve mihamarabb integrálódni az alkoholgőzös hangulathoz, mi is letelepszünk egy félreeső asztalhoz és miközben munkát adunk a még nyitva ért melegkonyhának, rendelésünket hozott borokkal egészítjük ki, melyek közül talán az általunk méltán istenített Sauska pincészet villányi Cuvée-je szolgáltatja a ma esti kulináris élvezetek csúcsát. A hirtelen ránk törő telítettségérzetet szobánk csendjében élvezzük ki Ádám szekszárdi díjnyertes száraz vörösét kortyolgatva, hogy aztán éjfélt követően rendeződjünk horizontális pozícióba, egyenletes légzésünkkel búcsúzva a péntek estétől.

Gábor nem hagyott békében horkolni az éjjel. Ennek köszönhetően hajnalban még kicsit kócos tekintettel vizslatom ablakon át a kinti pirkadatot, s a sokat ígérő látványra irányuló érdeklődéssel hagyom csendben éledezni barátaimat, amint sarut öltvén oromra hágok, a horizonton pontban 7 órakor megjelenő napkorongot csodálni. Az alám terülő panoráma gyakorlatilag egyetlen hatalmas és végeláthatatlan felhőóceán, mely lapos hullámaival a közeli csúcsokat csapdossa, habjaival fedve a Nagy-Inóc alatt mindent, mindezekkel lakatva jól bamba tekintetem látkép-éhségét. Nem kell sok és az összképbe egy még alig vegetáló igaz cimbora, Gábor piszkít bele, semmibe révedő pillantásokkal suttogva a pirkadó természet csendjébe általa humorosnak tartottakat. A szánalmat keltő gegek viharában megsemmisülve fogadom el társaságát és alkalmazkodva szarkasztikus hangulatához, közösen pislogunk szájtátva bele a Magas-Börzsöny naturájába, sűrű expozícióra kényszerítve nyakunkban függő technikáinkat. Aztán a varázs tarkasága a látottak megszokásában laposodik egysíkúvá, ezzel terelgetve Bennünket vissza a házba, Ádámot riasztani reggelihez. Tojásrántotta vagy sonkás, vagy sajtos – a kettő együtt emitt nem kombinálható. A helyzet abszurditását forralt bor kortyolgatásával feledtetjük, mely folyamattal átugorjuk az esetleges indoklás iránti igényünk benyújtását, és elégedetten vonunk székeket ülepeink alá, nekikészülvén az alakulófélben lévő étkezéshez. Éhünk csillapítását követően megfizetjük a reálisnak talált alkuképtelen végösszeget, majd az enyhe novemberi napsütésből megkezdjük ereszkedésünk a fagyos ködzónába. Újabb természeti csodákat élünk meg közeledve a felhők felső határához, melyek csodálatának élvezete hosszas pihenőket eredményez minden egyes utunkba eső kilátóponton. Velünk szemben kapaszkodva szépre éhes vándorokkal találkozunk – kik frissen szedett őzlábgombát ölelve magukhoz, kik a nedves avarból testmagasságukhoz arányaiban megfelelően kiválasztott élettelen botra támaszkodva, némelyek pedig mosolyogva, pár felebaráti szót váltva velünk tűnnek a napsütésbe, míg mi ellenkezőleg…

A Kisinóci turistaház szúette zongorája mellett, a bájt és előzékeny kiszolgálást még hírből sem ismerő hölgy, tálcáján alkoholmentessel és frissességében gőzölgő koffeinfőzettel járul az asztalunkhoz, hogy ilymódon készítsük fel magunkat a civilizációba történő dízelhajtotta visszatérésre.
Odakint pedig a köd szürkén szitál…

2009. november 15., vasárnap

Csővár (Cserhát)

'09.11.15.
Csővár elérhetetlensége a romok iránt tanúsított óvatos tiszteletet szült két héttel ezelőtt, amikor hátat fordítva az észérveknek és a logika diktálta útiránynak, vesztünk bele a Nézsa feletti táj szépségébe.

A helyi Arizona-söröző névválasztása ihlette asszociálódásom az emberi szervezet elsivatagosodása elleni küzdelmet hozta ki válaszként a fel nem tett kérdésre, amint a már múltkor is eredményesen alkalmazott kávé-sör menüt fogyasztottuk Balázzsal a dohányfüstös bárpultnál, Csővár-i túrára éhesen, aperitif-ként. Az esetlegesen megismétlendő eltévedés ellen jóelőre felvérteztem magam frissen telepített turista térképben gazdag GPS-szel és egy igaz cimborával, akinek térképolvasási tudása felett egyszeri útvesztés alapján pálcát törni nem akarván, vakon megbízom. Az oszladozó fekete fellegek érezhetően növelik a szép időre vonatkozó tömeges optimizmust a csapatban, s ahogy a falu szélső házait magunk mögött tudjuk, már a gyermeki zsivajon napfény csillan. A légkörben lebegő apró vízcseppek és jégkristályok égi halmaza nyomait az ösvényünkön még utolsó erejével széjjel hintette, így egyszer lesznek annak munkájától bakancsaink sarasak, avagy épp’ tisztulnak a nedves aljnövényzetben tiporva. Az első egymástbevárás az utunkba eső magasles tövében következik be. Ismét nem én vagyok az, aki a közeli domb lankáin elsőként pillant meg három szökellő őzet – erre vonatkozó kommunikációm leányaim felé kívülálló számára riadalmat keltő visításnak tűnhet (de védelmemül szóljon, hogy e pillanatban minden vágyam, hogy részesei legyenek a vissza nem térő hegyi eseményeknek). A látottak nagyot dobbantanak a kicsi szíveken – egyedül a vadlesen magányában nézelődő ifjabb Elekes maradt le megmagyarázhatatlan módon a vizuális kalandról.
Eminnen a megnyugtatóan sármentes, jelöletlen erdészeti úton vágunk neki Csővár romjait fellelendő, a jobbunkon kanyargó csermely csobogásának nyugalmában. Azon kapjuk magunkat, hogy sorra szabadulunk kabátjainktól, tekintettel a ránk törő novemberi tavaszra. A Kecskés-völgy végét az utunkat keresztező patak jelzi, mely rejtett gázlóján keresztüljutni kéz a kézben gyermeknek kalandosan vidám, szülőnek felelősségteljesen mulatságos. A túlparton felhúzott szép magasles feltárása tömeges érdektelenségbe fullad a kiskorúaknál - inkább rohanva közelítik a következő „folyami” átkelőt, felnőtti jobbot elutasító öntörvényű határozottsággal próbálva egymaguk megbirkózni az eléjük csörgedezett feladattal. Ám a völgy kínálta kényelem átmenet nélküli szilaj kapaszkodásba torkollik, amint a piros negatív jelzést követve a kis csapat égbetör a csúszós avar fedte meredeken. A vár nyújtotta látványba vetett bizalommal, kitartóan kapaszkodunk mindahányan – s most hálás a gyermek a biztos szülői támaszért! S amint ritkul a sűrű, romjaiban bájos történelem bontakozik ki az ormon előttünk, s előtte való tisztelgésként a fűbe rogyunk falatozni. Terítéken a változatos pékáru, előre csomagolt uzsonna, tea, palackozott ásvány- és kulacsolt csapvíz… - mindeközben jólesően süttetjük magunkat a felhőtlen napsütésben, fürödve a végeláthatatlan cserháti panoráma kínálta szemgyönyörködtetésében. A romok bája visszacsalogat – ridegen baráti hangulatában invitál fent alvásra, s már a pattogó tűz melletti borozgatás elevenedik meg lelki tekintetem előtt, amint magamban tervezgetem az elkövetkező pénteki túrát a most távolmaradt Ádámmal és Péterrel kiegészülve. Az ideális táborhelynek megálmodott terepen végignézve most a menetben kifáradt apraja-nagyja regenerálódik, pihenteti izmait, erőt gyűjtve a Vas-hegyen eltervezett átkeléssel tarkított visszaútra.
Görbeország a legváratlanabb helyekre varázsol természeti gyönyört az arra tévedők elé! Vas-hegy panorámáját elvitathatatlanul Csővár uralja délre, ám kitekintve a fenyőillatú sziklák ormáról körbe, barátságos kicsiny falvak díszítik szerte az amúgy is ékes tájat. A nógrádi ember csupaszív empátiája szerteországban híres, Mikszáth pedig szavakkal festette meg a vidék szépségét – ezt látni kell, s átélni…
Őrült vadsággal szalad az ösvény lefelé a csúcsról, mely meredek sorra nyeli a csapatot Nézsa felé, hogy aztán a falu határában szakadozottságából újra egyesüljön egy parcellázásra kész, zöldellő domboldalon. Mellkasom előtt két kicsiny saras bakancs, azok gazdája nyakamban tolmácsolja a fentről látottakat – Nórika megfáradt öröme akkor teljesedik ki, mikor az autókhoz vissza, a falun átkelve, annak közepén egy kertben legelésző őzikét pillant meg a társaság.
Csővár leigáztatott hát! A szilaj sereg domináns korosztálya három és hét év közötti, kiknek fegyvere a kitartás és a csüggedhetetlenség volt, és a csatában szerzett sebek is csupán a visszatértünkben jelentkező fáradság nyomai. Jó volt ideig-óráig rohamot vezénylő nagyvezírnek lennem, bár ilyen portyák során örömmel vállalok alárendelt szerepet is bármikor…

2009. november 14., szombat

Börzsönyi hajnal - Só-hegy és környéke

'09.11.14.
A közelmúltban tudatosan idegarázdálkodott munkagép nyers brutalitásával végbevitt erdőirtása során nem volt különösebb tekintettel a késő éjszaka vaksötétjében idetévedő turistákra, akik kénytelenek fejlámpáik fényeire hagyatkozva gázlót lelni a medrében feldúlt Ló-hegyi patakon át. Jól jön ilyenkor a kamásli, a sokat bizonyított vízhatlan bakancs és a feledékenység, minek folytán az elhagyhatatlan túrabot most a gödi ház teraszán piheg, így biztosítva két szabad kezet a meredek hegyoldal nedves avarán való kapaszkodáshoz. Márpedig Kisinócot az Érsek-tisztás feletti Bükkössel összekötő sárga négyzet jelzés, november esőiben vaskossá hízlalt dagonyáiban gazdagon követi hosszan a patak útját, így tökéletesítve az erre tévedők erdei probléma megoldó képességét.
A mai terv, hogy megcsípjük a napfelkeltét a Só-hegyen - természetesen azon felül, hogy mindeközben kellemes szórakozást biztosítva magunknak Gáborral becsavarogjuk a Kóspallag környéki Börzsöny hegyeit. A pirkadatig rendelkezésünkre álló idő azonban nőttön fogy, s rohamos csekélyesedésében ösztönöz bennünket szaporább léptekre, amennyiben a csúcsok feletti izzó korong megjelenésének részesei kívánunk lenni. Így történhet az, hogy sebtünkben meredélyre hágunk, s elvétjük a kérgekre mázolt útmutatást. De lendületünk nem veszítve olvassuk meg a technikát, mely megnyugtatóan közli, hogy lépésről-lépésre kerülünk közelebb a számunkra alternatívaként kanyargó zöld jelzéshez, mely nyugatnak térve előbbihez hasonlóan eljuthatunk a köztes megállóként eltervezett Érsek-tisztáshoz, majd onnét terv szerint tova. És az éji setét fogyásnak indul! Lámpáinkat elhallgattatjuk, s szemeinket gyengéden erőltetve kutatjuk utunkat az ébredő Börzsönyben, megbecsülve a retinánkon áthaladó, szemmel is érzékelhető elektromágneses sugárzást. Gyermeki egyszerűségemmel indokolható tudatlanságomban is mérgezőnek minősített gombák mezejében gazdag tisztáson áthaladva már aktív aggódás tapasztalható Gáboron, miszerint a fő műsorszámot lekéshetjük Só-hegyen, amennyiben nem lépünk ki sürgősen. Mindezen felbuzdulva távolodást kísérel meg éntőlem, ami lépteim gyorsítására motivál, ha lépést akarok tartani vele, így száguldásomban tajtékozón hatalmasodva el agyamban az elhessegethetetlen kifejezés: "csapolt sör"! Az utópiát a realitás helyettesíti ki, amint az Érsek-tisztást elhagyva a meredek kaptatón felfelé egy vaddisznó riad tőlünk, melyre Gábor hívja fel figyelmemet, mintegy bizonyítva, hogy a csekély rendelkezésre álló fény ellenére is a vizuális információk feldolgozásában előttem jár. A Nagy Sas-hegy lábánál elhaladva már csupán alig tíz perc elérnünk az ormot, ami kopasz gerincével, a ritkás lombozatú késő-őszi erdőben már messziről mutatja magát.
A nap meg jövöget felfele...
Nem sok személyes tapasztalatból felhozott találkozót tudnék említeni Só-heggyel, amikor ne dübörgött volna a szél odafent - most sincsen ez másként. Testünkre tapadó három textil réteg, a szervezetünk hőszabályozása során, a bőrünk alatti izzadságmirigyek oldott ionokat tartalmazó folyadékkal áztatták át ruháinkat - ezért rohadtul fázunk! Ellenben az egyre magasabbra kúszó, s így magából is mitöbbet mutató napkorong látványa sokat feledtet tragikus hőérzetünkből, amint izzó vörös színével kezdi bevilágítani egyre a Börzsöny csúcsait. A látvánnyal nem sok minden vetekedhet - talán Morena Baccarin hetéraként a Firefly-ban, vagy egy korsó habzó Borsodi. De hogy jóllakassuk telhetetlen igényeinket a látnivalókkal, még egy szomszédos csúcsra is felhágunk szájat tátani, hogy aztán menekülve az átfagyás elől visszatérjünk a szélvédte völgyekbe és kiszemelt pihenőhelyen fogyasszuk el a megérdemelt reggelinket.
Az, hogy az Érsek-tisztás peremén vadetető, avagy pavilon áll, szórakoztató vitaindító, mely aztán az erdei pihenőnél teljesedik ki a reggeli során. A parasztkolbász mellé tökéletes társként csúszik az élőflórás kaukázusi kefir, de megfejeli mindazt Gábor termoszából elővarázsolt, a szélfútta ormon már megismert vérpezsdítő meleg kávé. A vadon lakomája így válik teljessé!
Csupán délelőtt fél tíz, amikor egy frissítőre beülünk az autó mögött hagyott Kisinóci-túristaházba és máris letudva egy kiadós túra - és még csak most indul a hétvége! Nem tudnék tökéletesebb kezdést kitalálni...

2009. november 7., szombat

Első éji túra a lányokkal (Cserhát)

'09.11.07.
Van, ki érett felnőttként, sokat tapasztalva sem látja meg az éjszakai túrázás szépségét…
Aztán van, aki tojáshéjjal ülepén felvértezve, már kezdeti ismerkedésében is vele születettnek tűnő természetességgel és lankadatlan lelkesedéssel mozog a vaksötét meredélyeken, hátra-hátra kacsingatva Apucira, mosollyal arcán, mintegy az átélt kalandok élményének pozitív visszajelzéseként. Nem riasztó és félelmekkel teli világ a sötét erdős hegyvidék, mindinkább a kedves vadak otthona, akik most indulnak táplálékgyűjtő útjaikra, melyek talán keresztezik a vándorokét. Beszélni is halkan kell, nehogy elriadjon egy potenciális látvány, s az emelt hangok szégyenének árnyékában véve tudomásul mintegy megsemmisülve, hogy a távolban elhaló fénycsóva terelgeti csak azt az áthatolhatatlannak tűnő sűrűbe. Okítás nélkül is hamar felismerhető a praktikus tény, hogy ha a lámpások a lábbelik elé világítanak, úgy fellelhetőek apró, vagy kiterjedt fűcsomók, melyek biztosabbá teszik a lépteket – biztosabbá, mint amilyennek azok a felázott saras úton bizonyulnak. A garatüreget elhagyó rezgés frekvenciája amennyiben tartósan alacsony marad, úgy apró zörejek, neszek hallhatóak egyre az átláthatatlan mélyéről, melyek meseszerű gondolatokat hoznak a felszínre…

Két keskeny fénysáv villog előttem, találomra lelve meg csóváival az előző nap esőinek nedvességében csöpögő cserjét, fakérget, erdő aljnövényzetének kopott zöldjét – élénksárgáját. A fénysugarak origója két kislány kezében keresendő, akik életük első éji túrájukat róják a sárban gazdag cserháti ösvényeken.
Nórika (hármon túl, négyen innen) határozott felvezetőként kutatja az utat az áthatolhatatlannak tűnő sötétben, egyszer sem vétve a helyes csapást, mögötte a stabilitást biztosító kicsiny háttércsapat. A Kosd feletti Cserhát lejtői párás lepelben titkolják valódi szépségüket, ám ez a tény nem veti vissza eltökéltségünket. Noémi és bátor kishúga csendes társalgásába igyekszem nem belefolyni – hadd bontakozzanak ki gyermeki valójukban és legyek én az, aki büszke Édesapaként élvezi a kialakult helyzetet, mibe sodorta Önnönmagát és leányait. És élvezem! A kitartó halk figyelem eredményeként pár törzsnyire tőlünk a rengeteg egy kis lakója kacsint felénk, ezzel okozva kirobbanó örömet elsősorban a két leánynál, amint riadt kíváncsiságában megrettenve csillogtatja szemeit felénk a lámpák fényénél. És így teljes az este! Azt követően, hogy a róka megismertette magát fényt okádó hármasunkkal, hosszan beszédtéma még a lányoknál, amint a méhész bádogtetővel fedett tákolmányát tudják be a ravaszdi házának, avagy a sárban megpillantott nyomokat olvasva vonnak le tévesen is kedves következtetéseket az erdei életről. De eljön a pillanat, amikor megfárad a gyermeki láb és reálisan látva a megtett táv ellentétes irányban történő leküzdésének idejét, egy szerető szülő sem kívánhat többet annál mi megadatott és visszavonulót fúj.
Kosd kutyái pedig visszatértünket üdvözlik már a határban és a közvilágításban előbukkanó két lány büszkén hagyja maga mögött a töredezett aszfalton a kellemes túránk sárnyomait, kimondatlanul is követelve a repetát. És nem hagyhatom őket éhezni…

2009. november 1., vasárnap

Cserháti Nézsa-táj bája

'09.11.01.
Nézsa falva egy pillanat alatt automatikusan mentette magát a „Kedvencek mappába” agyam túraútvonal-tervező neuron-programjában, amint a település határán átautózva az első retinán áthaladó impulzusok érték a szürkeállományomat. A rendszer pedig a lefagyás határára került, amint a főutcáról letérve egy véletlenszerűen kiválasztott sörös cégér árnyékában leparkolva kávéra szomjasan betértünk az érintett vendéglátóipari egységbe, ahol egy tornácos parasztházból kialakított söntésre bukkantunk, ’mely dacára a füstös beltéri levegőtlenségnek, egyértelműen kedvező fogadtatásra lelt kicsiny társaságunknál. A hely hangulatát még képesek voltak megfejelni (bőszen tagadva a feng-shui vonatkozó tanításait) a tradicionális antik fabútorok kondicionáló gépek kombinációjával – utóbbinak funkciója tisztázott számomra, csupán jelen elhelyezkedése nehezen magyarázható.
Hagyjuk azt most, hogy az alapkoncepció szerint Csővár-ba szeretnénk felküzdeni magunkat, valamint hogy a piros jelzést követve a környék legmagasabb kúpján átkelve csavarogni be az általunk eddig feltáratlan vidéket Juciékkal és a gyerekekkel, mert ezen a hétvégén már egyszer blamáltam magam egy kiadós eltévedéssel – maradjunk annyiban, hogy a szép időt megbecsülendő kirándulás az elsődleges terv ezen a verőfényes vasárnapon. A település centrumában novemberi színeiben lombozódó pompa árnyékában megbúvó kedves kis játszótér kihagyhatatlan stáció a csemetékkel, onnét alig pár talplenyomatra egy belterületi kúp tetején balra tér le a lakott területről egy járatlan, részben kikövezett ösvény némi sárral tarkítva, fakó vörös, és annál élénkebb sárga jelzésekkel. Utóbbinak nyomát sem lelni az évekkel ezelőtt nyomott Cserhát-térképen – a mindig segítő jobbot nyújtó GPS pedig pormentes helyen pihen otthon a polcon (hol másutt?!) –, míg előbbi a térképen büszkén kanyarog kettődében, ám a szélső házakat elhagyván háromban már láthatatlan. Elbizonytalanodás az első magaslesnél teljesedik ki, és a logikusnak tűnő térképolvasás helyett, a Polar óra iránytűjének egyértelmű jelzésének és a helyes iránynak hátat fordítva nyugatnak fordulunk a ritkás cserjés hangulatos útvonalvezetésére hagyatkozva és élvezve a négy csemete fáradhatatlanságát. (Hároméves)ember magasságú aljnövényzetben gázolva a rozsdaszínű hegyoldal irányában, id. és ifj. Szilva előtt őz riad, majd félelmében is büszkén vállalva kidolgozott felépítését fogja menekülőre a mezőn átal, így késztetve a szülőket pánikszerű hirtelenségben megejtett mutogatásra, az apróságokat pedig szájtátott csodálatra – mígnem a vad tova. Az egyre logikusabbnak tűnő útirányt végleg feladjuk, amikor alternatívaként a Csővár felé vezető, gyermeki combközépig érő dágvány helyett a frissen aláhullott sárga levelek által fedett tarka erdei utat választjuk, hogy aztán a horizonton alábukó távolban elveszve is tovább nyúló mező ormán pihentessük megtespedt végtagjainkat, egy csodás panorámát ígérő magasles lábánál. Pár magunkkal csomagolt falat elfogyasztását követően, valamint közben, egy áthatolhatatlannak tűnő cserjésben fellelt vadcsapás nyomaiban járva kihívást keresőn vetjük magunkat a ritkán járt erdő sűrűjébe – ezzel szolgáltatva új kalandokat a gyermeki léleknek. Az útirány immár Nézsa, s a lombhullatók koronáján keresztül tekintve már néhol már felbukkannak a lakott település építményeinek kontúrjai.
Elhanyagoltak a Cserhát turista ösvényei – erre vonatkozó verbális megnyilatkozásaim több fórumban is hangot kaptak –, ennek ellenére az egyik legszeretetreméltóbb tájegységem. Így nyílik mód és lehetőség olyan völgyeket, erdőségeket, réteket.. stb. akaratlanul is megismerni, ahová egyéb körülmények között talán eszembe sem jutna letérni. Mindezek miatt határozottan hálás is vagyok azoknak az illetékeseknek, akik csupán a fatörzsek egyik oldalára voltak hajlandóak az egyszervolt időkben felfesteni a Csővárra vezető piros jelzést, melyet visszatérve a kiinduló elágazáshoz megpillantunk a törzsek Nézsától ellentétes oldalán. Mégsem tudunk keseregni a kialakult helyzeten, hiszen az elmúlt bő három óra kalandjai a gyermekek vidám tekintetében köszönnek vissza ránk és ez általános elégedettséggel tölt el bennünket. Isten hozott télelő!