Szanda vára (Cserhát)

2014. március 30.

Remete-völgy peremén (Börzsöny)

2014. március 14.

Legfrissebb túránk emlékeként elengedhetetlennek tartok egy rövid bekezdést szentelni Balázs gitár-virtuózitásának, minthogy ez érdemtelenül kimaradt korábbi bejegyzéseimből. Hiszen ő az, ki fáradtságot nem ismerve, sokszor férfiasan küzdve az elemekkel cipeli fel hátizsákjára rögzítve gitárját a hegyekbe, hogy aztán tűz mellé kuporodva csuprának első korty borából ihletet merítve kezdje el lágyan tépni a húrokat, ezzel ringatva bennünket zenei intellektusának bódulatába. Stílusa merészen ötvözi Angus Young hörgős vadságát David Gilmour progresszív zsenialitásával, mindeközben lágyan megcsillantva Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekeinek jellegzetességeit, bár a második üveg száraz vörös után alkalmanként felfedezhető játékában Delhusa Djon megfáradt amatőrizmusa is, ám esetében ez is csak előnyére szolgál. Égetett szesszel selymesre csiszolt hangszálainak rezonanciái félreismerhetetlenül adják vissza a megidézett dalok eredetijeit, inspirálva bennünket is, hogy érthetetlenül magunk elé motyogva próbáljuk követni őt mi magunk is a melódia felidézésében. Minden felesleges magasztalás nélkül állíthatom, hogy az idén hetekkel korábban megérkezett tavasz sokban köszönhető Balázsnak is, ahogy instrumentális jelenléte a hegyekben jótékony hatással szolgál a rügyező fák mihamarabbi zöldellő vitalitására, s így válva aktív részesévé annak, hogy ily módon köszönhessen vissza idén minden szembejövő falevél élénk színében, valamint a virágok illatában az általa szabadjára eresztett kósza dallamok sokasága.

Remete barlang (Börzsöny)

2014. március 9.

Urasági Erdő (Cserhát)

2014. március 7.

A kettes főút mellett bájtalanul szégyenkező katalinpusztai kiskocsma árnya alig kopott valamit az elmúlt félévben, dohányfüsttől matt ablakai is inkább jótékonyan elrejtik a kívül állók számára a bentebb ocsmányuló igénytelenséget, melyet a személyzet kedvtelensége tetéz csupán. A csapolt és üveges sörök árai változatlanul megmosolyogtatóan szemérmesek, fizetéskor az ember ösztönösen visszakérdez, hogy mindent beleszámoltak –e.

Induláskor Gödön elkeserítő intenzitással ömlött az eső, ami enyhe árnyékot vetett az amúgy kicsattanó jókedvünkre az előörsöt képező szerény hármasunkra Ádámmal és Szabolccsal. A települést magunk mögött hagyva azonban hirtelen száraz idő fogadott és ez így is maradt egészen a Naszály lábáig, ahogy autóval megelőztük az érkező csapadékot ontó felhőket. Kicsit feszengve ittuk habzó söreinket a korcsmában, magunkban számolva az elvesztegetett perceket, nehogy már a hegyek közt gyalogolva, útközben érjen az eső. Ami persze de…

Minthogy túránk célját képező, az Urasági-erdő szélén szerénykedő vadászházhoz tervezett eljutásunk a természet erői elől történő riadt menekülésnek illett be leginkább, így a nyakunkba szakadó sötétségben amúgy is élvezhetetlen Gyadai-rét megejtő szépségét elkerülve, hosszan, a gyorsabb haladásunkat elősegítő erdészeti úton ügettünk, sokáig még alig szitáló esőben. Amint járható csapást keresve letértünk az esőcseppektől gyöngyöző sűrű cserjés felé, a csapadék intenzitása meghaladta a félt mennyiséget, s ez a további csaknem egy órán keresztül, míg a táborhelyünkre nem értünk, nem is csitult. Fejlámpáink fényénél mókás táncot lejtve aláhulló eső látványában még kósza szépséget is felfedezhet az egyszeri túrázó, ha nem kellene folyamatosan a lábai elé nézve próbálni a legsarasabb utat a kevésbé süppedősre cserélni. Amint az alkalmi menedék kontrasztja átsejlett az esőfüggönyön, már a rajtunk lévő külső réteg menthetetlenül átnedvesedve tapadt izmoktól egységesen mentes testfelületünkre.

Igazán nehéz elfogadható magyarázattal szolgálni egy ilyenkor a száraz, fűtött lakásban békés csendben olvasgató laikus számára, hogy mi a varázsa a természetjárásnak, amikor félhomályban is látványosan idomtalan, párában úszó mezítelen felsőtesttel kutatok izgatottan a hátizsákomban száraz ruha után. Nehezen hihető t’án, de mindhárman kicsattanó jókedvvel tudatosítottuk magunkban a tényt, hogy fedett helyre értünk és ki a tűzrakás fáradtságos feladatát erőltette magára, ki a száraz fa begyűjtését, ki pedig a boros flaska kinyitását (utóbbi talán az én egyéniségemhez állt legközelebb, utólag ezzel magyarázva passzivitásomat, s így vonva ki magamat a fizikai munka embert edző megpróbáltatásaiból, s így kerülve karnyújtásnyira az üvegéből frissen csörgedező Irsai Olivérhez). A nedves fa bár nehezen, de Szabolcsék szakértelmének és kitartásának hála fokozatos intenzitással kapott lángra, mely folyamatot erőteljes füst kísért, s ennek köszönhetően a felettünk pihegő denevérek is más pihenőhely után néztek. Távozássukkal mobiltelefonjaink vételi erejének szintje is látványosan lecsökkent.

Tüzünk a célra kialakított, ám jelenleg eső áztatta tűzrakóhellyel szemben, most a tornác peremén, még éppen a száraz területet a csapadékossal elválasztó határmezsgyén pattogott ekkor. Azt körbeállva füstbe burkolózva szárítgattuk átnedvesedett nadrágjaink lucskos szárait, élvezve annak jótékony melegét. Csuprainkból első korty borunkat a még úton lévő, második hullámban érkező Balázs és Pisti egészségére ittuk, leplezetlen közönnyel várva megérkeztüket. Alig lehetett több kilencnél, amikor az esőfelhőből két vidám, ám annál ázottabb alak vált ki mosolyogva, elégedetten konstatálva, hogy a száradásukhoz és sütögetésükhöz a körülmények adottakká váltak. Sablonos kézfogásokkal üdvözöltük a naphosszat egy vödörben ázott autómosó szivacshoz hasonult barátainkat. Ezt követően felgyorsultak az események, minthogy Balázs fülbemászóan szívfacsaró gitármuzsikáját csupán alkalmanként, ám annál sűrűbben törték meg a borosdugók pukkanásai és a háttérben kitartóan csepegő eső zavaró mivoltáról egyre kevésbé vettünk tudomást. A késő éjszakába nyúló beszélgetéseink bogtalan fonalát pedig egységes hortyogásunk vágta el, valamikor egy óra magasságában…

Hasonlóan múlt heti túránkhoz, a szombat hajnal ismét egy másik arcát mutattatta a hegyeknek, amint a kitartó eső helyét zavartalan napsütés vette át. Valami láthatatlan karmester egységes jelére (legyen ez pl. a vizelési inger) szinte egyszerre másztunk elő hálózsákjainkból és réveteg tekintettel csodáltuk a környező lankák közt szelíden vonuló felhőket, amint selymesen töltik ki párájukkal a völgyeket, hogy aztán ott is fokozatosan adhassák át a helyet a nap mindenhová befurakvó fényének.

Meglepően gyorsan kaptuk magunkat össze a visszaútra, lelkileg is felkészülve a ránk váró sárban gazdag ösvények leküzdésére. Amint kiértünk a fák közül, és a Gyadai rét Ősagárd felé elnyúló végére beértünk, előtörtek belőlem a megkopott emlékek a korábbi túráinkról és kifejezéstelenül bárgyú tekintettel élveztem a rám törő vizuális élményeket. Ötösünk esélyt sem adva a vadakkal való esetleges találkozásra, harsány kacajokkal dúsított csevegésbe kezdett, mely során alkalmanként szétszakadozva, de alapvetően egységesen caplattunk zsákjaink terhe alatt vissza, Katalinpuszta irányába. A felkelő nap fényénél volt módunk megcsodálni a már korábban oly’ sokszor felemlegetett báját a Naszály északi lejtőjénél megbúvó, érintetlen vidéknek.

Indulásunktól számított hozzávetőlegesen másfél óra múltán könnyektől mentes, szenvtelen búcsút vettük egymástól autóinknál, tudván tudva, hogy egy hét múlva minden ott fog folytatódni, ahol most abbamaradt, de közben bízván remélve, hogy az időjárás még egy fokkal kegyesebb lesz hozzánk, mint volt az elmúlt két pénteken.  

Ősagárd felett (Cserhát)

2014.02.28.

A bakancsra tapadt sár eltávolításának nem a legcélravezetőbb módja az esőben elázott csenevész fa törzsének rugdosása, hiszen a sárdarabok kínos makacssággal ragaszkodnak a bőrfelülethez, valamint a talprész recéihez, ellenben a faágakon összegyűlt összes víz a rugdosással elfoglalt természetjáróra hullik, pontosan oda, ahol a pulóver gallérja szabad utat enged nyakrésznél a csapadékvíz gerincen történő korlát nélküli áramlásának.

Az eső ekkor éppen nem esett. Balázs burkolt és leplezetlen becsületsértéseivel tarkított meggyőzése eredményes volt, minek köszönhetően napközbeni megingásunkat helyrerakva este nyolc körül nekivágtunk a Cserhát mocsarának.

Vannak pillanatok, amikor kilátástalannak tűnik a jövő – ezt élhette át Balázs is, amikor Kosd felé az autóban szembesült azzal a tragikus ténnyel, hogy a túrához bekészített bort pakolás közben hátizsákján kívül hagyta. Pánikszerűen kerestük fel az útba eső kosdi kiskocsmát, ahol lehetősége nyílt a szervezet számára elengedhetetlen folyadék pótlására.

Felfelé úton az egykor Kosdot Ősagárddal összekötő kőút egyenetlensége még csak sikamlós kövekkel boldogított bennünket, azonban annak elfogytával kíméletlen ellenfelünkké vált a süppedős dagonya. Ellentmondást nem tűrő határozottsággal birkózva meg az elemekkel jutottunk el így, a helyenként frissen átrajzolt jelöléseket figyelmen kívül hagyva egyik kedvenc táborhelyünkhöz, Ősagárd felett.

Érkezésünktől számított szűk negyed órán belül már vidám táncot jártak a lángok a tűzrakóban, hogy annak fényénél melegedhessünk, s izzó hasábjai felett készíthessük el magunknak vacsoráinkat. Amint erre reális módunk nyílhatott volna, ismét eleredt az eső, ezzel szorítva bennünket vissza a vadászház fedett tornácára, s így kényszerültünk átmeneti tehetetlenségre. Szorult helyzetünkben whisky-t ittunk a vörösborhoz egészen addig, míg a vihar el nem vonult fejünk fölül, s újra lehetőségünk nem nyílt a csillagok fényében, valamint a fákról aláhulló csapadékvízben feredni.

Vélelmezhetően a betörő időjárási front okozta levertséget kezelni nem tudván erőltettem passzivitást magamra, s hagytam barátaimat a tűz mellett már aránylag korán, hogy hálózsákomba heveredve vészeljem át az előttünk álló ködös-párás éjszakát. Álmomat kezdetben a tűz mellől érkező boros dugó durranások, éktelen kacagások, majd lendületes politikai érvelések ékesítették, mindennek hátterében pedig a véget érni nem akaró csepegés dallamtalan muzsikája, ahogy a fákról a rothadó avarba csapódtak a kósza vízcseppek.

A hajnal már sűrű köddel fogadott. Balázs volt egyedül, aki kényszert érezhetett éjjel három óra magasságában, hogy kivonuljon az erdőbe éjszakázni, Péter és Ádám a közelemben pihegtek a tornácon. Ahogy kezdett belénk visszatérni az élet, pajtásaim tüzet szítottak és sütögetéshez láttak. Mire mindenki jól lakott, már a nap is elő-elő bújt a sűrű felhők közül, ám mire az újonnan kijelölt erdei útvonalon visszaértünk a kocsihoz, már felhőtlen égbolt köszöntött bennünket Kosdon.

A mögöttünk álló túra tanulságaként talán azt tudnám levonni, hogy nem szabad megijedni a monszunszerűen hulló tartós esőtől, amikor reálisabb veszély szembenézni az otthon felejtett boros üveg komor árnyával.