Kis-Koppány (Börzsöny)

2014. augusztus 29.

...a bőregér ekkor már másodjára csapott le előttem. Fejlámpám fénypásztájában méla tekintetemmel próbáltam követni röptét, s ekkor ugorhatott elém észrevétlenül az egyenetlen erdei talajban otthonosan megbúvó bucka. Bokám felkészült a legrosszabbra, ám bakancsom mentette a menthetőt, így a rá nehezedő bő nyolcvan kilót egy kíméletlen mozdulattal a tüskés bozótba rántotta. Szabolcs szánalommal gazdag mosolygós tekintettel fordult vissza, s így emlékeztetett engem kimondatlan szavak nélkül is arra a pár másodperccel azelőtti felkiáltására, hogy körültekintően lépkedjek azon a szakaszon.

Alig valamivel korábban Balázzsal a börzsönyi terelőtáblák útmutatásaiban meghatározott menetidőt körbekacagva tizenéves kondíciómat idéző dinamikával (és főként egészséges bokával) kapaszkodtunk fel teljes menetfelszereléssel a Kis-Koppány mesés hegyi panorámát elénk táró kopasz csúcsára. Konstatálva, hogy az alant megbúvó nyereg két kora negyvenéves számára komfortosabb éji szállást nyújt, rövid szájtátás után vissza is ereszkedtünk, hogy mihamarabb berendezkedhessünk az esti henyélésre.

Mire az erdő csendjébe hasító önfeledt kacajaink a hold sarlóját is elzavarták az égboltról, tüzünk vidám táncot lejtő lángjaival festette vörösre táborhelyünket.

Szabolcs üdvözlő kiáltása az éjszínű sűrűből burkolt segélykérést sejtetett, ki a járható csapással párhuzamosan haladva tévelyedett be az áthatolhatatlanba. Elébe siettem, hogy lámpájának fényét követve közösen leljünk rá a csapásra, mely odavezeti hozzánk. Alig pár perc és már izzadt tenyerébe csaphattam, ezzel fejezve ki szívből jövő örömömet, hogy lehetetlent nem ismerve becsatlakozott hozzánk. Ahogy lépteit követtem vissza a nyereg felé, balomon egy száraz husángot pillantottam meg. Felismerve, hogy tüzünk lángját képes lehet huzamosabb ideig gazdagon táplálni, egy férfias, ám annál erőtlenebb mozdulattal a vállamra vetettem azt és barátom után eredtem, aki a sötétből visszafordulva hozzám határozott hangon jelezte, hogy ahol ő jár, roppant egyenetlen a talaj és nézzek a lábam elé. Ekkor mintha egy denevér röpült volna el az orrom előtt, majd hirtelen ismét. Felpillantottam...

A muscat ottonel fájdalomcsillapító hatással bír. A langyos augusztus végi éjszakában néha a tűz fényében, alkalmanként pedig a pad kényelmét élvezve beszélgettünk barátaimmal roppant komolyan a semmiről, még többször pedig felületesen a lényeges dolgokról, s ez kezdetben elégedettséggel töltött el bennünket, majd később ringatott el mindhármunkat alig észrevehetően.

A reggeli ébredést követő hazaút egyénekre szaggatta a csapatot. Előbb Szabolcs indult neki a hegyeknek, igyekezve haza szerető családjához. Balázzsal nemsokkal rá követtük. Már az első kaptatón lemaradtam bokafájós bicegésemmel, ám a Nagy-Koppányra vezető meredély egyértelműsítette bennem, hogy képtelen leszek lépést tartani túratársammal. Térerőre bukkanva hívtam Szabolcsot, hogy várja be Balázst és vigye haza ő, minthogy én még fájdalmas élményekkel gazdagodva kívánok elidőzni a Börzsöny izzasztó lankáin. Az igenlő válasz rámborította a hegyek pirkadó csendjét. Túrabotjaimra támaszkodva sántikáltam lefelé a szederbokrok sűrűjében, termésükkel biztosítva számomra a kiadós reggelit. A méretes őzláb gombák sokasága aztán becsábított az átgázolhatatlannak tűnő erdőbe, hogy az otthon mit sem sejtő családomat hazatérve meglephessem velük. Értékes zsákmánnyal gazdagon értem vissza az autóhoz, hogy fogaim között elsziszegett arcpirító szitkokkal könnyítve a mozdulatot nyomhassam ki bokasérült ballábammal a kuplungot, s eredjek utamra, haza...

Naszály (Cserhát)

2014. augusztus 25.

Koppány-nyereg (Börzsöny)

2014. augusztus 22.

József az erdőből toppant elém, majd minden átmenet nélkül csatlakozott hozzám egy rövidke szakaszon, hogy élete legfontosabb, alkalmanként ellentmondásokkal tarkított momentumait egy véget nem érőnek tűnő összetett mondatba sűrítve megossza velem. Aztán amikor az út élesen a hegynek fordult, erőteljes kapaszkodót sejtetve már az elejétől, hirtelen búcsút intett, ám még a fák jótékony takarásából is hallhattam legutóbbi túráinak rövid, ám annál tartalmasabb összefoglalóját.

Nemsokára megnyugtató csend borult a tájra.

A Nagy-Koppány felé vezető, általam csupán pár napja felfedezett utat réveteg örömmel arcomon éltem át újra kanyarról kanyarra. A keddről megismert szederbokroknál nem feledtem el megállni, hogy nyelvemet ismét és ismét kékre mázolhassam, de ugyanígy tévedtem le a jelzett útról minden börzsönyi panorámát kínáló kiszögelésnél. A Nagy-Koppány csúcsa sajnos ahogy előre is sejthető volt, elég huzatosnak bizonyult, ezért inkább a nyeregben megbúvó, paddal és faasztallal a vadon kényelmét biztosító szélcsendes pihenőt választottam éjszakai táborhelyemül. Oda megérkezve átmeneti bizonytalanság lett úrrá rajtam, hogy vajon felkapaszkodjak -e a Gömbölyű-kő ormára a naplementét megcsodálni, azonban még határozatlan döntésem meghozatala előtt a gyülekező felhők eltérítettek tétova tervemtől. Természetesen amint pattogott a tűz, a felhők elvonultak fejem felől...

Éjszakai sütögetésemet visszafogottnak nem nevezhető borozgatás tette színesebbé. Alkalmanként az erdőbe mentem pótolni a leégett szárazfa-mennyiséget, ám miután egy végeláthatatlan gombamező sűrűjében ráakadtam egy méretes korhadt gyökérre, ez az elkövetkezőkben feleslegessé vált, mivel bő utánpótlást biztosított a lángoknak egészen hajnalig. Egyik alkalommal egy bennszülött rágcsáló riadt fejlámpám fényében, s így, többé nem látott éji társra lelve a szeretet lángjának izzó parazsa vöröslött fel bennem, melytől motiváltan vacsorám sültjének maradékából vittem az egérlyuk szájához, kellemes perceket, talán órákat szerezni újdonsült ismerősömnek.

Korai ébredésem nem volt hiábavaló; már a félhomályban is úgy tűnt, hogy az égen gyülekező felhők nem véletlenül öltöttek démonian sötét színt, így tartva az eső közelségétől szorgos pakolásba kezdtem. A még reggel is izzó éjszakai tűz maradványait közeli pocsolyákba vonszoltam, majd elindultam a visszaúton. Felhágva a Nagy-Koppány ormára, Szlovákia felett már egyértelmű jelei mutatkoztak az esőnek, ezért ütemesebb ügetésbe kezdtem. Kicsivel arrébb az ösvényen lépkedve egy kényelmesen sétáló rókát kezdtem utolérni, aki semmi jelét nem adta, hogy észrevett volna, mígnem egyszerre mégis, s akkor elinalt a sűrűbe. Ezzel egyidőben csapott tarkón az első méretes csepp, melyet számolatlanul követett a többi. Mire az autóhoz értem, már szakadt... tekintettel az idei túráink időjárására, alapvetően meg sem lepett a dolog.

4 börzsönyi hegycsúcs

2014. augusztus 19.

Kedd. Talán még 11 óra sem lehetett, amikor rezzenéstelen arccal csaptam be magam mögött az iroda ajtaját... és nem néztem vissza. Hacsak elhanyagolható mértékben is előrelátóbb vagyok annál amennyivel nem, úgy még lefőztem volna magamnak egy kávét és csak azt követően tettem volna mindezt. Ám mivel nem vagyok az, így Nagyirtáspusztán, a Szent Orbán fogadó tespedő henyéivel megtöltött napsütötte kerthelységében rendeltem magamnak egy erős feketét, téve ezt elegánsan, mint egy úr, aztán arannyal fizettem érte.

Feledhetetlen, élményszámba menő hegyi ámokfutásom nyíltan felvállalt célja a természet vizuális élvezete mellett a csend hathatós átélése volt, ennek hála, a már évekkel ezelőtt is az elavulás jeleit mutató Börzsöny térképen komolyabb megfontolást nélkülözve magam elé álmodott itiner iránymutatásait az első kunkorban rúgtam fel, amint hagytam magam a tájban felbukkanó újabb, majd még újabb félreeső zugok által eltéríttetni, ám befolyásolhatóságom miatt utólag sem hibáztatom magamat.

A kisvasút nagyirtáspusztai állomásánál néhány tanácstalanul lézengő dilettáns próbált térképet olvasni, természetjárásra alkalmatlan öltözetben, egyikük kezében viseltes teszkós szatyorral, miközben sűrűn tekintgettek az ég felé, mintegy onnét várva segítséget. Neveltetésemből fakadó lehengerlő udvariassággal rájuk köszöntem, majd dinamikus léptekkel magam mögött hagytam őket, abban a reményben, hogy külső segítség nélkül is képesek eltévedni a rengetegben.

A Nagy-Koppány (549m) felé kanyargó dózer út aránylag hamar csap át komoly kaptatóba, hogy aztán az újra egy járatlan csalánosba vigyen. A csapadékos nyár a késő tavaszra jellemző élénk színeket varázsolta a hegyekbe, mintha nem is éppen az ősz készülne kíméletlenül ránk rontani pár napon belül. Gyakorlott túrázónak egy óra sem kell ahhoz, hogy a parkolóból felérhessen a csodás panorámát nyújtó hegycsúcsra, különösen úgy, hogy böglyök tucatjai ostorozzák kellemetlen jelenlétükkel az embert. Mivel még bőven benne voltunk a munkaidőben, így kajánul bűnös késztetést éreztem, hogy a látványt éppen mesterséges fényekkel elárasztott, telefoncsörgéstől és emberi zsivajtól hangos irodákban robotoló barátaimmal megosszam. Elhanyagolható pihenő után a hegyről leereszkedve pár percen belül elértem a Koppány-nyerget, ami semmittevésre csalogató padokkal, s asztallal várt. Ehelyütt a látványtól megzavarodva, rövid megfontolást követően eltérve eredeti terveimtől egy kopasz hegyoldal hívásának engedve a Vörös-haraszt felett rám kacsingató kiszögelésre mentem, hogy ott háríthassam tovább a böglyök támadásait. Riadt menekülésemben visszafelé révetegen, alapvetően véletlenül keveredtem fel a Kis-Koppányra (522m), ahol ismét nem terheltem agyamat stresszes gondolatokkal.

Visszakanyarodván, a kritikus döntési pontként jelentkező kereszteződést elérve a kockázatos hosszabb utat választottam hazafelé. A kockázatot jelentő alul méretezett vízmennyiség jelentős fogyása és az egyre gyülekező sűrű felhők egyike sem jelentett végül valós veszélyt.

A börzsönyi kék innét észak-keletnek tart, ám ezt a szakaszt csak rövid távon koptattam, mivel arról aránylag gyorsan letértem az S+ felé vezető összekötő utat jelentő jelöletlen kerékpárútra. Az S+ jelzés a Tolmács-hegy (528m) felé vitt. Annak meghódítása teljes mértékben feleslegesnek bizonyult, minthogy a hegytetőről elém táruló panorámát alig tudtam élvezni a sűrű csalánosban megtett kaptatónak hála.

Összességében 14km, alig 4 óra alatt - mindez az augusztus közepi szabadságolásoknak köszönhető uborkaszezon generálta irodai bágyadás helyett. Bármikor máskor is...

Fagyos-kút (Börzsöny)

2014. augusztus 15.

A szakértőknek mondott hivatásos laikusok által beígért felhőtlen égbolt, vagy az esetlegesen előforduló, rövid ideig tartó lokális zivatarok végül este héttől csaknem éjfélig változó intenzitással áztattak bennünket.

Valami megalapozott bizalmatlanság dolgozhatott bennem a meteorológusokkal szemben, amikor az előzetesen eltervezett fedél nélküli szandavári túra helyett végül a Vasedény kulcsosház közelségének nyugalmát sugárzó Fagyos-kutat jelöltem meg táborhelyünknek. Tettem ezt annak tudatában, hogy három kiskorú jelenléte is tarkította túránkat és nem vettem volna a szívemre, ha egy éjszakai eső a tábortűz mellett pihegve éri őket.

Az általam kopottas emlékek alapján kalkulált egy órás menetidő sem annyi volt, hanem bőven másfélszer több, így amikor Ádámékkal, a már szitáló esőben elértük táborhelyünket, furdaló lelkiismeretem által motiváltan hátizsákomat a szivacsként átitatott padra vetettem és futva Szabolcsék elé indultam, akik Balázzsal és az 5 éves Samuval kapaszkodtak utánunk, kissé lemaradva mögöttünk. Legnagyobb megdöbbenésemre alig fertály óra múlva az alkonyban, egy meredély mélyén ismerős hangokat véltem felfedezni és megpillantottam őket; Karaszek Samu korát meghazutoló lendülettel gyűrte maga alá a hegyek lankáit és minden elé gördülő akadályt játékként értelmezve, gyermeki vidámsággal tudta azokat maga mögött. Különösebben nem szorult a kis csapat tétova segítségemre, csupán Samu elhanyagolható súlyú hátizsákját kaptam meg tehermentesítés céljából. Az általam rövid időn belül harmadszorra bejárt hátralévő rövid szakaszt így egy újabb vidám társaság tette színesebbé számomra, melynek kölcsönösségéről vitákat lehetne nyitni.

Fagyos-kút mesébe illően varázslatos tisztását időközben Ádámék elkezdték vidámsággal teli élettel belakni. A kulcsosház egyetlen vendége István, aki enyhe zavarodottsággal tekintetében, egy emlékmécses méretű lángon készítette vacsoráját. A Vasedény kulcsosház állítólagos gondnoka mint Colombo felesége; én nem láttam, de állítólag bent volt a házban, és jelképes összegért hajlandó lett volna rendelkezésünkre bocsájtani a szúette viskót. Tekintettel az egyre intenzívebb csapadékhullásra és a három gyermek vidám, ám az esőtől egyre fásultabb jelenlétére, tettünk egy próbát a bérbevétellel, de a határozott dörömbölések ellenére sem sikerült a gondnokot előcsalogatni dohos vackából. Ennek köszönhetően a tornácon vertünk tábort, ahol többé-kevésbé védve voltunk az eső elöl. Elrettenthetetlen barátaim a tűzhöz kuporodva sütögettek, mialatt én a padon ücsörögve intenzív és hatékony borfogyasztásba kezdtem. Mire Ádám is elkészítette a már közös túráink során szokásosnak mondható tojásrántottáját, addigra képtelenség volt meglenni a szabad ég alatt, így mindenki a tornácon gyülekezett körülöttem. Éjfélig tartott a csendes diskurzus, mialatt fokozatosan ragadta el az álom barátainkat mellőlünk - Balázzsal tartottunk ki legtovább, de a kiürülő utolsó boros flaska bennünket is takarodóra zavart.

Hajnalban enyhén felhős pirkadatra és megnyugtató erdei zajokra ébredtünk. Az eső komolyan feláztatta a Börzsönyt. Az egyre határozottabb szellemi bizonytalanságot sejtető Istvánon kívül a gondnok is tiszteletét tette, aki az ingyenélő lakójához hasonló, lelkében fantomokat hajszoló összeszedettségről tett tanúbizonyságot. Társaságukat nem találtuk annyira nélkülözhetetlennek, hogy ne a gyors távozást kezdjük tervezni, így hát két csapatra szakadva bár, de a hirtelen búcsú mellett döntöttünk. A kisded mivoltát mostanában levedlő Samu komoly lépéseket tett a komoly túrázóvá válás útján, mely miatt csak felnézni tudok rá.

A sok élmény között talán egyetlen negatívumként a patakmederből riadó szarvas látványának elmulasztását élte meg.

Eltekintve a meteorológiai előrejelzésekre vonatkozó dezinformációktól, társaságunk gyorsan alkalmazkodott a kialakult időjárási körülményekhez, így (ahogy Szabolcs fogalmazott) egy jól eső túrát tudhatunk magunk mögött.