2009. március 28., szombat

Kámor (Börzsöny)

'09.03.27.
Tavasznak illatja lengé bé az csodás, s imádott hegyek lankáit Diósjenő falva felett ez egyik utósó téli estve előjén. Ádám énmellettem ragadá zsákját túrához, s veté azt magamegé, mint olysokszor ezelőtt. Czél máma setétedés előtt meglelni sziklaüregét Kámor hegyének. Táj nem idegen minékünk – én utószor elmúlott hét szombatján valék oly’ szerencsés, hogy ez utat harmad magammal végig taposhatám. Erdők csendjében kanyarog favágók által kijárt utunk, léptünk sárban puha. Závoztól Kun-rét felé ily’ az út. Van, hol szemben vélünk Börzsöny magasiból olvadt hólé foly’ csermelyként mély medret vájva annakmagának. Feltekintvén nyugatnak láccik is még Csóványos környékén fehérleni téli hó leple Magosfától Pogányvárig, s még t’án arrébb is, mit szem mostan nem lát. Király-hegy alatt utunk északnak vág meredeken, amott süpped még két pár bakancs Jász-bükki rétig. Vidáman adomál a két czimbora, midőn hegyek felett nap már lebukóban – Ádámnak most jő a megviládosodás; lámpását ő el nem tevé, ilymód’ reám, s majdani tüzünk fényére hagyatkozik ez éjen. Kámor oldalában meredély, azon megyen párosunk e kora tavaszi alkonyban. Kurta-Bércznél cserháti panoráma, mit most elhagyunk nézetlen – hajt a vágy tábort verni az magasban. Már előző szombaton meglelt hóvirág-mezőn lépdelünk óvott értéket kerülvén mindegyre, s amint haladunk volt földvár felé, virágok mezeje úgy sűrűsödik. Dolina mentén keletnek vág jelzett ösvény, amott csúcsról élesen vágunk bé fák közé meglelni rejtett sziklaüreget. Óriás jégcsapok csepegnek üreg szájánál, bévül rendnek csak nyoma. Zsákom vetém, arról hozott seprű kezemben dolgoz’, tisztítja nékünk szívünknek kedves helyet ez éjre. Ádám keze sem rest; tüzet szít hamar, s nem is kell sok, midőn nedves fa is pattog, s annak füstje, majd melege tölté be e sziklaüreget. Táborunk készen, apátsági borért nyúlék sebest, mely nedű azonnal meghálálja belé vetett hitünk: Pannonhalmi Tricollis Cuveé zamatja magával ragadá e két fáradt vándort. Ezenközben ruhánk veténk, minthogy az, mit ide fel viselénk tajték áztatta, s ’mint idő hüle, szárazért kiált testünk. Friss öltözetben emmáron tüzet őrizénk, majd mint lámpásom nekem valék, száraz fáért erdőbe kapaszkodék vissza, s lelék is eleget amott. Szalonna veszejté zsírját tűz hevében, ahhoz zsemlyét tépünk, s újhagymát szelénk gazdagon – így múlik semmivé az apátsági bort követőn, Ádám valaha volt száraz fehér nedűje, majd legvégül Villánynak két évvel előtti Portugieser-e. Még nincs napforduló, s már hálni tér a két vándor, hogy frissen megébredve élvezhesse e Börzsöny-i kora tavaszt.

’09.03.28.
Mint máskor, e reggelen is engem ébreszt elébb napnak fénye, s ereje. Madarak csicseregnek köszöntvén a napot, s az erdő sok lakóját. „Lakunk”-ból kilépvén szarvast hallom alant inalni, tekintetem előtt sas köröz zsákmányt keresvén. Lombtalan erdő új, eleddig ismeretlen tájat mutat nékem: északnak tőlem Kőember hegycsúcsa, mi csaknem oly’ magas, mint Kámor orma, alig alattam szikla – ezt sem esmerém még. Ahhoz lemászom frissen, s azon elüldögélve szippantok nagyokat tüdőmet telítvén, hőn imádott Börzsönyünkkel együtt élve. Visszatérvén már Ádám is ébredez, s menni vágyik. Zsemlyém mi megmaradt estéről kolbászt véve maga mellé végzi gyomromban, s emigyen készülék magam is menetre jóbaráttal. Igyekezvén magunk megett rendet hagyva másnak, kapaszkodunk vissza Kámor csúcsát erdő sűrejében elkerülvén Faragott kúti-kaszáló felé. Jelzett ösvényt hamar meglelvén élvezzük tavasznak tagadhatatlan jeleit: hangos madár csevelyt, avaron áttörő fűnek zöldjét, s napnak erejét hátunkon. Kaszálóra érvén esmét Börzsöny magasán fehérlő hólepelt csodálunk márczius hó legvégén, s kulacsot ragadunk szomjunk oltandó. Visszatérni még korai, így térképet ragadván döntünk: legyen feladatunk meglelni erdő sűrejében egykor élt Wenckheim báró vadászkastélyát, hol mink még sosem jártunk. Csánki-kertig léptünk biztos, ám azt keletnek elhagyva csapást lelve letérünk, utat rövidítvén. Döntésem falsch vala… Észrevéve hibám, bérczre hágok kilátást remélvén. Alant erdei út kanyarog, térképet megolvasva érzem, azon jobbra térvén fenyves megett kell lennie az háznak. Járatlan meredeken ereszkedünk alá, léptünk sokszor vétjük, de döntésünk ehelyütt hibátlan vala: tíz percz nem több talán, s már elibénk tűnik gr.Wenckheim József vadászlakja, s annak kéményéből feltörő füst. Bizalmunk, miszerint szíves vendég lészen emitten a fáradt vándor, alaptalan: fogadós asszony ajtót mutat. Háza teli, ottan most egyéb vendégnek helye nem lészen. Erdő szélén letelepedvén elébb patak vizét fogyasztjuk szomjunk oltandó, majd friss barátra lelve őzgidával kötünk barátságot. Eminnen szekerünkhöz visszatérni még bő kilencven percz, délidő lészen, mire oda megérkezénk Kámor csúcsán is által kelvén. Esmert csapásokon menve vissza, hegynek fel jöve szembe vélünk két fiatal, kikkel szóba elegyedénk. Ahogy, s amit monda ifjú ember (amellett lyeány álla, mindkettőn tömött zsák) bizonyítá nékünk, hogy Börzsöny útjainak tudói, s szeretői ők. Őszinte mosollyal egymás felé válnak szét útjaink, s kapaszkodunk mi tovább fel, míg ők lépnek nagyokat északnak, honnét jövénk elébb.
Elmúlott már dél, s korcsma teraszán ülünk, vidám szívvel emlékezve e kellemes túrára. Légy hát üdvözölve várva-várt tavasz…

2009. március 21., szombat

Kámor (Börzsöny)

'09.03.21.
Napnak ereje tavaszi, ám amint felhő takarja azt, úgy száll téli hűs esmét reánk. Kriszta, s Gábor társim e napon, feladatom hogy Kámor hegyét, s annak szépét nékik mutassam, s e márcziusi napot együtt élvezhessük legott. Vidáman lépdelénk mink mindahányan Börzsöny keleti lejtőin tova, óvatosan lépve egyre, hisz sárban vész a láb ha figyelem lankad. Emigyen menénk kaczagón első rétig, hol favágók szorgoskodnak, irtva mi eleddig erdő szépét adta vala. Egykoron virágos mező, mostan mély sárba vész, jobbunkon látvány elkeserít. Vágott rönkökön mászunk átal, midőn Gábor ád okot mosolyra – nadrágja ülepnél reped. Északnak fel vág csapás, hol még bő húsz perczig kaptatunk Kámor hegyének lábáig. Amonnan éles meredélyen kapaszkodik a vándor, de az, mit fent elibénk tár ez orom, az csoda, mit látni kell. Ezt mutatni valék emitt Borsod szülötteivel, Bükk ösvényinek tudóival, így midőn magasba érünk, s keletnek Cserhát lankái vonzzák tekintetünk, úgy pihegünk sziklák szélén csodálni e szépet. Enyhe szellő leng, s amint felhő úszik fölénk, nógat bennünket tova, hisz mozdulatlan ülve fázó e pihenő. Nincs t’án csak fertály óra felérni eminnen Kámor csúcsára, hová hóvirágok mezejében visz utunk. Sűrűbe vezetém társim, mutatni nékik sziklaüreget szakadék oldalában, hol elmúlott évben nem egyszer tábort lelénk más társimmal. Amott esmét csendes hegyi nyugalomban csodáljuk a tájat, mi elibénk vetüle, s együtt nevetjük szót, mi arra méltó. Hegynek vissza újfent csattan a kaczaj, midőn két férfiember versenyre kél hegyormát elsőnek elérni, s azonközben esik, borul mind az avarba, s ágak közé. Alant, Kámor északi oldalában hófolt fehérlik, hová még letérünk t’án utósó ezévi havat látni, majd bejárt úton visszatérünk Diósjenő falvába.
Korgó gyomor fogadóra hív, így kis kitérővel Szendehelyre menénk, hogy ott bő lakomával zárjuk e szép napot. Fogadós itt nem sajnál megfáradt vándortól perkeltet, friss zöldet tűzön pirítva, disznónak húsát fatálon, s miegyebet mely elibénk terüle. Habzó serrel meglocsolva elégedetten dőlénk hanyatt székeinkben, s fogadjuk; lesz még ily’ máskoron is.