Csővár (Cserhát)

2009. december 20.

Közvetve a dominánsan ateista vezetés okolható feledhetetlen túránkért, aki a Biblia szavaira történő hivatkozással a hagyományos értelemben vett munkahetet átszervezte, így tekintettel az előttem sorban álló teendőkre, vasárnapra csúszott a betervezett idényzáró ösvénytaposás.

Aztán az ösvényeket hirtelen hó fedte be...

A folyamatos, egymás kárára elkövetett gerinctelen csibészségeinkben szombaton még Gábor diadalmaskodott az irodában, úgyhogy revansként most az ő kocsiját provokálom ki szállítóeszközként ezen a hófútta hajnalon, beígérve neki a haladható, könnyen leküzdhető cserháti útszakaszokat - titkon magamban kellemeseket mosolyogva sejtve az elkövetkezőket. Amikor a ház előtti hólapátoláson riaszt Corolla-ja fényszórója, még tétován szállingózó hópelyhek piszmognak alá, ám ahogy Péterrel kiegészült hármasunk tizenhatszelepes lendületet kap, addigra csupán az éjszaka alázúdult nagy mennyiségű csapadékréteg éled újra a szél által, módszeresen terítve rá a havat az aszfaltrétegre, így vigyorítva egyre szélesebb grimaszba elégedettségtől torz ábrázatomat, amint átélem balomon Gábor küzdelmét a csúszós úton.

Nézsa falva még elhagyatott így kora reggel - kis utcáiban alig lelhető fel egy-egy autó által taposott nyom. Gábor a szekeret egy kerítés mellé támasztja, és csikorgó léptekkel vetjük bele magunkat a fagyos Cserhátba. Péter - legnagyobb fájdalmára - elmúlt alkalommal, amikor kiskorúak kárára elkövetett túránk során felhágtunk Csővárba, távolmaradni kényszerült. Ellenben most, a természet őszi sokszínű tarkasága csodájával vetekedő monoton szűzi fehér igyekszik még kedvesebb színben tündökölni szemünkben, kárpótolva Pétert is a novemberi elmaradt kalandért. Az első elágazásban ágaskodó magaslesnél balra térve a patak mentén közelítve jelöletlen úton a várat, még kósza révetegségünkben bambulunk vissza a közeli sziklaoromra, mely Péterben annak leküzdésére irányuló sportos gondolatokat ébreszt. Aztán megrázva magunkat, a terveket tavaszra prolongálva kalandozunk délnek a reggeli fagyban - az árnyékos völgyben -12C-kal riogatja a valót a hőmérő. A vidék az őszihez képest szinte idegennek hat így fehérbe burkolózva, ezzel bizonygatva számomra, hogy a természet nem csak tavasszal képes megújulni. Az első patakátkelésig eseménytelennek mondható menetünket gegekkel és vidám történetekkel tesszük kellemessé, ám az enyhén megáradt patakon való keresztülhaladás a vártnál küzdelmesebb feladatot gördít elénk. Gábor hatalmas szökelléssel veszi az akadályt (fiatalság; bolondság!), kockáztatva ezzel, hogy a jeges parton megcsúszva önnön testsúlyát alkalmazva szakítja át a patakon feszülő vékony jégréteget, a térdsérülést, valamint hogy hasunkat fogva kacagjuk blamáját és nevettünkben segítő jobbjainkkal lökdössük vissza a fagyos vízbe egy emlékfotó elkészítése céljából. De mivel mindez sajnálatosan elmarad, így Péterrel a vastag hóval borított bokrokon átkelve lelünk gázlót a sűrűben, hogy aztán alig távolabb egy újabb, ezúttal kalandmentesebb patakátkelést tudjunk le problémamentesen. Aztán a földtörténeti korok milliói hirtelen meredélyt rántanak elénk (elsősorban a miocén-t okoljuk): innét jöhet az izzasztó kapaszkodás a 333m magas várhegyre. A hőérzetünk pozitivan változik már pár méter megtétele után, hogy aztán a kitett ormon szenvedjük a metsző szél fagyasztó hatását. Mindeközben a napkorong a mai napon első alkalommal bátorkodik a felhők fölé (legalábbis általunk megtapasztalhatóan) és ez a közérzetünkre egyértelműen kellemes hatással bír. Mindazonáltal nem szorgalmazzuk a tartós itt maradást - alig negyedóra fényképezgetést követően a Vas-hegy felé vezető gerincen indulunk vissza Nézsa felé, szélvédettebb pihenőhelyet keresve. Arra egy terjedelmes fenyőfa védelmében lelünk, ahonnét csodaszép panoráma vetül alánk keletnek. A forró tea-kortyolgatást követően egy roppant meredek csapás szakad elénk, ahol csúszkálva vihogunk bele a szakadékszerű mélységbe, melynek átláthatatlan hóleple fedte egyenetlenség bokatörő kihívásokat takarva kockáztatja testi (sz)épségünket. Aztán persze túléljük. Innét még csaknem egy óra a falu.

Kávéért esdeklő szervezetünk nyomásának engedve térünk be a feng-shui alapjait is tagadó berendezésű kiskocsmába, ahol tivornya nyomai árulkodnak az egység előírásszerű használatáról. Rendelés közben dörgő hang magasodik fölénk, összegubancolt nyelvvel mutatkozva be, udvariasságában veszve el a szavakban, hála az általa is elismert elegáns délelőtti ittasságának. Mire italainkhoz jutunk, ő már angolosan tovatántorog, ám azonnal helyére lép egy három fős társaság, egy kisebb rágcsáló méretével rendelkező kölyökkutyával, a korukra jellemző ficánkoló kedvességével nyűgözve le a pult mögött álló leánykát. Gazdája azonban óvatosságra int: "Csak óvatosan vele! Úgy lett kiképezve, hogy nyakánál fogva vadássza le a zsiráfot!" Aztán égetett szeszt gördít, lábon kihord egy stroke-ot, majd asztalhoz rogy. A söritta hangulattól kávéink elfogyasztásával intünk búcsút, magunk mögött hagyva lassan Nógrád magával ragadó szívélyességét.

Csővár vidéke méltánytalanul elhagyatott. Pedig a közelsége és a táj szépsége az ellenkezőjét indokolná. De nekem így kedves: magányában, érintetlenségében, csendjében...

A deo vocatus – rite paratus! *

'09.12.12.

Nagyirtáspuszta kifordult egykori önmagából: a valaha volt, máladozó egyszerűségével invitáló szerény menedékházra vonatkozó megkopott emlékeimet leporolva idézek eszmei relikviákat, melyekkel szemben monumentálódik előttünk a tisztás egészét uralva az elegáns realitás, a Szent Orbán fogadó. Sokat változott a világ is időközben: a természet csendjére áhító hegyi vándor kénytelen fejet hajtani az erdei szilárdburkolat térhódítása felett, s tudatosítani magában a tényt, hogy azok kollektorokkal hevített vizű medencéktől kéklő, minden városi igényt kielégítő luxus felé kanyarognak, ott szolgálva ki a domesztikált homo sapiens pénzért megváltható egészséges életmódra irányuló tunya elvárásait.
Bár a hegyi fogadó látványa tagadhatatlanul szépen illeszkedik az őt körülölelő börzsönyi táj képébe, mi hosszas bámulata helyett inkább bakancsaink megkopott sarkait mutatva neki, indulunk bele a pirkadati erdőbe, s annak december közepéhez méltatlan enyheségébe. Az ideút kába hangulata négyünknél egyszerre átmenet nélküli hegymenetbe kapcsol, s az ébredő nap felhőntúli jótékony közbenjárására rádolgozva frissítjük egymást mosolycsalogató történeteinkkel. Az első félóra Kisirtáspusztáig a vártnál nem sarasabb, ellenben annál dinamikusabb, köszönhetően az elhanyagolható szintkülönbségeknek. A nagybörzsönyi kisvasút szépen karban tartott fordítójánál végbevitt, különösebb említésre érdemtelen pihenőt követően lanyha kaptatásba fogunk a vadakban hemzsegő vidéken, ahol hosszan társaink a biztos távolból az őzek megszámlálhatatlan sokasága, mígnem azok hirtelen tova. A Vasedény-kulcsosház téli közegében színpompás tisztására csupán a magasból letekintve lassulunk kissé, amúgy haladunk kitartóan a forrásokban gazdag tájon a Gács-nyereg felé, melyhez közeledve érezhetően közelítünk a fagyos, hólepte vidékhez. Ezen állítást alátámasztandó utal Nándi a körülöttünk, itt még alig észlelhetően szállingózó tétova hópelyhekre… Fenyvesek illatorgiáján átkéjelegve magunkat toppanunk hirtelen a fehérbe: metsző szél kap ruháink alá, melyet feledendő Gáborral egymás vérremenő űzésébe fogunk, a másik támaszkodásra kész lába alá vetve korhadt husángokat, bokatörő célzattal – kívülálló számára kíméletlen leszámolásnak tűnő hajsza aztán hirtelen revans nélkül megbékélésbe torkoll.
A turistaházba felérve meglepően nagy élet fogad bennünket, melyről kezdetben tudomást sem véve, önző módon követelve magunknak örömforrást, mosolygunk álszent módon a pult mögött karcsúsodó bájos lányra, simogató utalásokkal igényelve az éltető forralt bort. Az ambrózia büszke birtokosaiként csöppenve vissza a valóba, tekintünk körbe ismét és szerzünk tudomást a folyamatban lévő Vulkán-túráról, melynek teljesítményhajhász résztvevőivel osztjuk meg a rendelkezésünkre álló fedett közeget. Az energiadús tápanyagfelvétel megkezdte előtt még öntelten villantjuk skandináv színezetet öltött felsőtestjeinket az egységesen lebonyolított szárazruha-csere során, ezzel okozva feldolgozhatatlan sokkot a teljesítmény-kaland kiskorú leány-résztvevői közt. Aztán falatozásba burkolt elégedett ejtőzés jellemzi az elkövetkező pihentető fél órát.
Távoztunkban Nagy Hideg-hegy ormáról fagyos a panoráma: vízszintesen száguldó hópelyhek fakítják a látványt, míg alattunk nem sokkal, Magas-Tax mezején még gyakorlatilag zöldell a gyep. Talán kijelenthetem a többiek nevében is, hogy egy helyben álltunkban kegyetlenül fázunk. Lelki tekintetünk előtt megjelenünk saját magunk amint fagyási sérülésekkel vonulunk fel a javasasszony várótermében, avagy a piócás ember jön házhoz elűzni belőlünk a hidegben összeszedett kórságot – mindezeket elkerülendő sebesen búcsút intünk a szépfekvésű menedékházat ölelő reszketeg hidegnek és dinamikus haladást produkálva ereszkedést kísérlünk meg a fagyos lejtőn, vissza a már felfelé is taposott gerincen. Talán a fenyvest elérve érezzük elsőként kellemesnek telet, csontunkig hatoló fagypont feletti kellemes hőmérséklettel, szemben a feljebb tapasztalható fagyossal. Újra előtörnek a vidám történetek és az élcek. Ütemes ereszkedésünket a Vasedény-kulcsosház újfenti látványának ellenállhatatlansága töri meg egy rövid időre, amint a kopár rengeteg nyújtotta oázis színorgiája lecsalogat bennünket a járt útról és egy be nem tervezett pihenőt provokál. Az erdei tákolmány a részvét könnyeit csalhatja elő az erre tévedő vadakból, amint a forrás tiszta vizét kortyolgatva szemük sarkából odapillantgatnak az enyészet szemmel is követhető munkásságára. A felső szint nyitva áll minden, a bűzös dohszagot elviselni képes vándor számára, míg az alsó két lakattal zárt luxustalanságot sejtet. De a környezet csodaszép és magával ragadó! – hála ennek a mennyei békének, teagyilkos pihenőt alkalmazunk spontán semmittevésként. Innen töretlen az egyenletes tempó, addig amíg tart…

Post scriptum:
In memoriam LaSportiva Thunder GTX.
Így ér véget hát egy feledhetetlen éra dicsősége: megszokott közegében, a tőle elvárt kemény munkában. Hű társam volt, szeretve tisztelt cimbora, elnyűhetetlennek ható saru, mely átélt velem millió csodát, a saját szemszögéből dolgozva fel azokat. De az elmúlás szívtelen kaszása már a nyáron suhogtatni kezdte éles szerszámát, amint Erdélyben a leglehetetlenebb ponton indult foszlásnak a gyöngyvászon bélése. Az együtt töltött eseménydús esztendők során igyekeztem megőrizni ifjonti báját, de a múló idő konok ráncai egyre gyülekeztek bőrén, mígnem az Úr kettőezerkilencedik esztendejének végéhez közeledve megadta magát a rá kiszabott, megkerülhetetlen sorsnak és gyógyíthatatlanul illesztésmentén hasadt.
De a helyet követelő ifjúság már polcán várja a bevetést – Merrell Summit II Stone: magasra tette a mércét az előd!

* Isten szólít – Neked így jó!

Éhgyomorral kilencharminckilencre (Börzsöny)

'09.12.05.
Keressünk kifogást, hogy miért nem megy természetjárni az urbanizált evolúciós csökevény! Indok van rengeteg – ötletelni felesleges. Azonban visszaemlékezésre érdemes, hogy csaknem 80 éve a Börzsöny még a hegyek iránt rajongók elől elzárt terület volt. Pl. 1931-ben, a környék geológiáját tanulmányozó Zanker Aranka hiába folyamodott engedélyért az Ördög-hegy és Hegyes-tető felkeresésére – a tudományos kutatásra való hivatkozásba burkolt esdeklést a nagymarosi erdőigazgatóság aktív vízszintes fejrázással dobta vissza. De Baranyi János is meg(s)írta sikertelenségét a Turista Közlöny 1899. évi kiadványában, amint karbid biciklilámpással éjjeli túrára menvén Magas-Tax felé, Szokolya-Hutánál mellének szegezett fegyverrel közölték vele, hogy „a német gróf épp szarvas vadászaton”, és szankcionálták 5 forintra. Átlag halandó aztán a második világégést követően jut kegyhez, hogy szabadon bebarangolhassa a vadregényes, akkortájt igazán érintetlen hegyvidéket – és kaptunk egy tájat, mely addig nem volt nagyszüleinké; egy egész Börzsönyt, hatvanezer hold erdőt, s vele az ezer méterig emelkedő középhegységek minden szelíd báját, meleg szépségét. Személyes kiváltságomnak tekintem, hogy ma már élhetek a lehetőségekkel és mint naivitásában fanatizálódott északi-középhegység rajongó, a nyakamba zuhanó szabadidőimben ezen a vidéken barangolódjak.

A péntek délutáni, kitartóan szitáló köd némi aggodalomra adott okot az elkövetkező napi Csóványos-túra előfutáraként, de a kezdeti pánikot este két borsó Korsodival csapatom szét, a gyermekzsivajjal tudatosan teletűzdelt, valamint közegében otthonosan terjengő dohányfüstben gazdag Sörházban, Pixy harmincadik évfordulójának tiszteletére – valamint mert jó!

Szombat 3.45. Negyedórával több időt kapott regenerálódni szervezetem, mint egy hete ilyentájt – azonban a fürdőszobai tükörben rám köszönő torz ábrázat kialvatlanságot sugall, mely szerencsésebb is, hogy megbújik majd a hajnal sötétjében, semmint felelőtlenül riogasson. Péter, Nándi és Ádám gépjárművel történő begyűjtésére irányuló törekvéseim terv szerint realizálódnak, melyet követően a kormánymű, kuplung, gázpedál, valamint fék felváltva (alkalmanként egyidőben) történő, sikeres alkalmazásával gördülünk a négy kaucsuk ötvözeten Diósjenő még álomban szunnyadó falváig. A kisebb elejtett erdei vad rejtésére is alkalmas helyi kátyúk szerencsés elkerülését követően, a település észak-nyugati határában, az erdőszélen hagyjuk magára az autót. Úgy hisszük, van esélyünk elcsípni a napfelkeltét a Börzsöny csúcsán. Optimizmusunk bástyájaként egy pillanatra felvillan előttünk a hold kövére, hogy aztán szemünk elől vesszen, ám alkalmi hiánya felett szemet hunyva, bizalommal teli kellemes beszélgetéssel küszködünk az elénk emelkedő jelentős szintkülönbségekkel. Kommunikációnk lendületet veszít Csehvár kaptatóján, amint szájpadunk üregében a hang képzése helyett az orrgaratot nyitja, az energiatermeléshez nélkülözhetetlen oxigén felvételéhez, semmint verbalizációnkat támogatná. Aztán kényelmes tempóban folytathatjuk jókedvben gazdag túránkat a ködbe vesző Verebes-kaszálóig, melynek pihenőéül szolgáló padjai azok közvetlen mellettük elhaladtunkban is láthatatlanok a ránk telepedő masszív párában. A kiszélesedő, alkalmanként bőségesen latyakos gazdasági út innét a Foltán-kereszthez vezet, ahol első ízben kapcsoljuk le lámpáinkat – bár a virradat még várat magára. Itt Ádám jóvoltából ízletes cigánymeggyet égetettszeszelünk, majd kíméletlen közbenjárásomra Nándi brutalizálja szervezetét érett paprikapálinkával, melynek nyeltét követően sűrűbben kezd levegő után kapkodni, mint tette azt nemrég Csehvár oldalában (fogai között mormogva indulatszavakat vélek felfedezni). Újult erővel vetjük magunkat az előttünk álló szakasz leküzdésébe, mely tiszta időben csodás börzsönyi panorámát kínál, ám most a Három hárs-gerince látványa szemmel áthatolhatatlan. Alig feljebb, a már említett bizakodás tornya jelenik meg ismét: túrabotommal csapkodok az ég felé, artikulálatlanul örömködve a többieknek, a hirtelen ismét fölénk villanó hold láttától megittasodva, mely égitest megjelente tiszta eget jövendöl.
Aztán egyszerre az oszladozó ködben tekintetünkbe betonul a geodéziai torony kilencharminckilencen. Padokra vetjük zsákjainkat és nagyot szusszanunk; megjöttünk! Laikus számára beteges rituálénak tűnő félmeztelenre vetkőzésünk hátterében a tajtékkal átitatott öltözet szárazra váltása áll, mely élettani hatásait tekintve, a fagypont körüli hőmérsékleten egy dupla kávé elfogyasztásával ér fel. És ha már fel, akkor a nap: tökéletes időzítéssel lebonyolított megérkezésünk ajándékaként, a felhők felett alig, négyünk személyes kiváltságaként kapaszkodik keleten a napkorong, koravöröses fényével invitálva bennünket a torony tetejére, csoportos bamba szájtátásra. Márpedig amit most látunk, azt ezidőben senki más – nyugatra elhagyatottan Magosfa 916m-es orma emelkedik ki csupán a felhők közül messze a távolba, míg a szem ellát, társtalan. Délnek pillanatokra feltűnik Nagy Hideg-hegy kopár csúcsa, hogy aztán a mindent beborító fellegek újra rátelepedjenek, s így a permanens takaró horizontig simuljon újra egységessé. Az alattunk hömpölygő felhőóceán felső fodrai percről percre válnak színesebbé, ahogy úszik központi csillagunk egyre feljebb a kéklő égen – s mi a toronyból ezt megunhatatlanul csodáljuk hosszú időn keresztül, hogy aztán engedve a gyomrok fülsértő korgásának, lemászva a nedves vaslétrákon, alant fogyasszuk el végre megérdemelt reggelinket. Falatozgatás közben a mélyről sűrűsödő felhő néha közelünkbe úszik, de mi még a nap sugarainak melegében feredve élvezzük ki ittlétünket a világosban. Egykoron, igaz hazafiak a természet csendjébe vésve vélték elengedhetetlennek tudatni az erre tévedőkkel, hogy Medgyessy D-209 Moszad III/II, mely lényegre törő információkat a környék minden jelentős fájának törzsébe belevésték, padokra rákarcolták, és reszkető kényszert érezvén a torony oldalára mázolták. Az ex-miniszterelnök vélt és valós bűnein túltekintve esdeklek az ambiciózus művészeknek, hogy személyes sérelmeiket a jövőben homlokaikra tetoválva hirdessék és ne más élvezetét rombolják otrombaságaikkal! Mindamellett fontosnak tartom megjegyezni, hogy jelen észrevételeimet leszámítva általános riadalmat kis csapatunkban nem keltettek a kor politikai stílusát tükröző feljegyzések – pillanatnyilag az energiadús reggeli elfogyasztását követően Ádám kétcsövű laposüvegének tartalmáért rimánkodunk.
Aztán le a zöldön. A visszaút kiválasztásának tanácstalanságáért főként a tőlünk karnyújtásnyira hömpölygő köd okolható, mivel bármerre is térünk le Csóványos csúcsáról, komoly látványban nem lehet részünk. A lehetőségeket felmérve döntünk a Diósjenőig kanyargó zöld út mellett, mely bár csalódást nem okoz, panorámát sem – mint az várható volt. Aztán élcek, rövid komolykodás, tasnádizás-fenyőzés, avaron csúszás, patakon átkelés, vidámkodás – majd észrevétlenül múlik el kellemes 5 óra…
A túra elbeszélésének epilógusaként még tiszteletünket tesszük a falu vásárterének szeretve ismert késdobálójában, melynek füstmentes teraszán kortyolgatjuk a szemtelenül alacsony összeg fejében kapott kávékat, söröket, üdítőket – kit mi illet. Érdekes látni a benti zajos füstben elvesző, csapolt söreiket kortyolgató srácokat, akik most indulnak túrájukra – miközben mi már zárjuk azt, így fél 11 körül. A mögöttem lévő túrában megfáradtan irigykedem az előttük állóban…