'09.07.23.Biztosan meglehet az oka annak, hogy egy szakmájának rabjaként robotoló meteorológus nem lát egy pusztító vihart órákkal előre, amikor az már halálos áldozatokat követelve vonul Magyarország felé.
Mi a rekkenő hőség elől menekülve indultunk Ádámmal neki a Magas-Börzsönynek, célba véve a Nagy Mána-gerincet, amit én a földi paradicsomnak tartok már az első találkozásunk óta. A Királyházáról felvezető, véget nem érőnek tűnő emelkedést produkáló ösvényt kezdetben a patak mentén még böglyök hada zümmögte tele, nagyokat csípve az arra tévedőkbe (a két vándorral – akikkel szembe találkoztunk is mesélték – hogy egész nap a böglyökkel hadakoztak), ám amint megkezdtük kapaszkodásunkat a bérc felé, a vérszívók tömege is elmaradt. A gerincen enyhe légmozgás és mennyei csend, béke fogadott. Gyors és ellentmondást nem tűrő tüzifa-gyűjtésbe fogtunk, hogy még a naplemente előtt elkészüljünk a tűzzel és nekifoghassunk mihamarabb a lakomához.
Amint másnap az elektronikus médiából értesültünk, nagyjából a második üveg bor kinyitásakor, este fél 11 magasságában adta ki az Országos Meteorológiai Szolgálat az ország középső és északi részére a narancssárga riasztást. Mi erről mit sem tudva élveztük az élénkülő kellemes légáramot, mely egyre nagyobb intenzitással próbálta a zsarátnokot kiragadni a szalonnáink alól. Aztán mire már a hamuban sült krumplit is befaltuk, a szél ereje már viharosnak volt mondható – ennek köszönhetően hamar hálózsákjainkba bújtunk a tűz mellett és néhány álomba ringató jó szó mellett elszunyókáltunk.
Én az éjszakai viharból csupán annyit tapasztaltam, hogy egy számomra beazonosíthatatlan időpontban arra riadtam; arcomba sűrűn záporoznak az esőcseppek. Félálomban konstatálva az elkerülhetetlent, hasra feküdtem derékaljamon és fejemre húztam hálózsákom kapucniját, majd újra álomba szenderültem. Nem úgy Ádám, aki (amint azt reggel mesélte) előbb az eső elől a fák alá menekült, majd a viharos szél által tömegével leszaggatott ágak elől inkább visszatért a kitett gerincre, hogy ott váljon a természet erejének kiszolgáltatott áldozatává.
Arra riadtam, hogy vízben fekszem. Az első észlelés csak annyiban volt téves, hogy a polifoam-om ázott át teljesen, amin feküdni volt szerencsétlenségem. Körülöttem minden vizes: a bakancsom, a ruhám, a hátizsákom és a Börzsöny. Elhessegetve magamtól a hirtelen jött gondolatot, hogy alsógatyában ereszkedek vissza a kocsihoz, inkább bátortalan mozdulatokkal magamra húztam a frissen kicsavart nadrágomat és azzal nyugtattam magam, hogy kánikulában ez jól eső … csak még nem volt kánikula.
Ádám ébredését követően Aigner Szilárd édesanyja került képbe pár mondat erejéig, aztán kellemesebb témá(k)ra váltottunk.
Hát ilyen fennforgások után mentünk dolgozni pénteken…
Mi a rekkenő hőség elől menekülve indultunk Ádámmal neki a Magas-Börzsönynek, célba véve a Nagy Mána-gerincet, amit én a földi paradicsomnak tartok már az első találkozásunk óta. A Királyházáról felvezető, véget nem érőnek tűnő emelkedést produkáló ösvényt kezdetben a patak mentén még böglyök hada zümmögte tele, nagyokat csípve az arra tévedőkbe (a két vándorral – akikkel szembe találkoztunk is mesélték – hogy egész nap a böglyökkel hadakoztak), ám amint megkezdtük kapaszkodásunkat a bérc felé, a vérszívók tömege is elmaradt. A gerincen enyhe légmozgás és mennyei csend, béke fogadott. Gyors és ellentmondást nem tűrő tüzifa-gyűjtésbe fogtunk, hogy még a naplemente előtt elkészüljünk a tűzzel és nekifoghassunk mihamarabb a lakomához.
Amint másnap az elektronikus médiából értesültünk, nagyjából a második üveg bor kinyitásakor, este fél 11 magasságában adta ki az Országos Meteorológiai Szolgálat az ország középső és északi részére a narancssárga riasztást. Mi erről mit sem tudva élveztük az élénkülő kellemes légáramot, mely egyre nagyobb intenzitással próbálta a zsarátnokot kiragadni a szalonnáink alól. Aztán mire már a hamuban sült krumplit is befaltuk, a szél ereje már viharosnak volt mondható – ennek köszönhetően hamar hálózsákjainkba bújtunk a tűz mellett és néhány álomba ringató jó szó mellett elszunyókáltunk.Én az éjszakai viharból csupán annyit tapasztaltam, hogy egy számomra beazonosíthatatlan időpontban arra riadtam; arcomba sűrűn záporoznak az esőcseppek. Félálomban konstatálva az elkerülhetetlent, hasra feküdtem derékaljamon és fejemre húztam hálózsákom kapucniját, majd újra álomba szenderültem. Nem úgy Ádám, aki (amint azt reggel mesélte) előbb az eső elől a fák alá menekült, majd a viharos szél által tömegével leszaggatott ágak elől inkább visszatért a kitett gerincre, hogy ott váljon a természet erejének kiszolgáltatott áldozatává.
Arra riadtam, hogy vízben fekszem. Az első észlelés csak annyiban volt téves, hogy a polifoam-om ázott át teljesen, amin feküdni volt szerencsétlenségem. Körülöttem minden vizes: a bakancsom, a ruhám, a hátizsákom és a Börzsöny. Elhessegetve magamtól a hirtelen jött gondolatot, hogy alsógatyában ereszkedek vissza a kocsihoz, inkább bátortalan mozdulatokkal magamra húztam a frissen kicsavart nadrágomat és azzal nyugtattam magam, hogy kánikulában ez jól eső … csak még nem volt kánikula.
Ádám ébredését követően Aigner Szilárd édesanyja került képbe pár mondat erejéig, aztán kellemesebb témá(k)ra váltottunk.
Hát ilyen fennforgások után mentünk dolgozni pénteken…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése