Tepke (Cserhát)

2010. június 11.

Magam sem tudok elfogadható indokokkal szolgálni, miért állítottam olyan határozottsággal, hogy sárral nem kell számolni felfelé a Tepkére.

Persze lefolyástalan részek mindenhol vannak. Éjszakai sötétben onnét ismerhetőek fel legkönnyebben az ilyenek, hogy hirtelen mocsárszag csapja meg az embert és bokáig süpped az általam beígért szikes talaj nedvében. Ami persze igazi átok a mesterséges fénytől mentes, sportcipőben túrázó felebarátaimnak. Ilyenkor csattan fel az "Otókrisztilyán, állj csak meg!" felszólítás, melynek testi épségem szem előtt tartva, eszem ágában sincs eleget tenni.

Zsibbadt elmém csak a cél elérésére koncentrál és próbálja maximális élvezettel átélni az éjszakai túra minden varázsát. A zsibbadás kiváltója a Bableves csárdában elfogyasztott bodza és birs pálinka (majd újra bodza) csapolt Sopronival kísérve. De nem áll szándékomban ezt kritikai észrevételként írni, csupán ez is a tényszerű beszámoló megkerülhetetlenje.

De együtt vagyunk (bár fájó nélkülözéssel küzdünk többeket illetően) és ez a lényeg!

Úgy érezhetik a többiek, hogy kiváltságos helyzetben vagyok a fejlámpám használatát illetően, ám azonnal cáfolnék, amint az első fényre rárepülő testes rovar a garatomban landol, aztán követik őt sorstársaik. Ízetlenek, kellemetlenek, de legalább a paprikás babgulyást kiegészíti még valami.

GPS útmutatása nélkül belevesznénk a Cserhátba. Vele az irány megvan, csupán az akadályokat kell lekűzdenünk; úgymint a használaton kívüli villanypásztorokat, a derékig érő aljnövényzetet, a tüskés bokrokat, a meredek hegyoldal szikláit, a semmiből elénk cuppanó dagonyát... stb. Egy idő után Zutyu jellegzetes kacagása sem a régi már és mintha ritkulna is az. Marcsi kitartása, higgadtsága példamutató, ám éjjel egy óra magasságában mégis ő vezényel ellentmondást nem tűrő megálljt. Álló helyzetben a garatra repülő böglyöket az izzadt testre érkező dalos szúnyogok is kiegészítik (azért azzal is eszmét cserélnék, aki dalt hall az idegtépő zümmögés helyett a Culex Pipiens esetében). Ha nem lennének, akkor hálózsákot sem kellene magunkra húznunk, olyan meleg az éjszaka. Arra még emlékszem, hogy a riadalomra felpattintok egy üveg kunsági Cserszegi fűszerest, de a többiek szerint a dugó pukkanásával egy időben a horkolásom is feldübörög a csendes cserháti éjben...

Még nincs hajnali négy, de már dereng. Marcsi épp' egy újabb füstölőre gyújt, a háttérben valaki az erdei csendtől mit sem zavartatva ütemesen hortyog. Aztán hat. Nemcsak a füstölő, de az idő is. Az ízeltlábúak újabb támadást indítanak a pihegő vándorok ellen, amit én már nem viselek fektemben, úgyhogy amíg a többiek alszanak, én nekivágok a Tepke csúcsnak. Világosban már könnyebb utat lelni az áthatolhatatlanon és karcmentesen átérek a jelölt útra, ahonnét bő öt perc feljutni a csúcsra. Ha az ember lekűzdi a tériszonyát, akkor fantasztikus panoráma terül a lábai alá: alig karnyújtásnyira Hollókő vára, körbetekintve pedig a Cserhát és a Mátra kúpjai. Szép no!

A többiekhez visszamenet, semmitől sem zavartatva, vöröslő hát bóklászik ki az erdő sűrűjéből. Amint élesíteném a technikát a váratlan megörökítéséhez, a Canon sípol egy rövidet, a róka pedig elinal - így csak emlékeimben élhet a jövőben a találkozás.

Aránylag friss a csapat már korán, így nem kétséges, hogy ők is visszakapaszkodnak velem a Tepke ormára. Fent nem időzünk sokat, csupán egy hirtelen körbe-pillantás, és aztán az elviselhetetlen kánikula elől menekülve határozott ereszkedésbe kezdünk, vissza a kocsikhoz.

Ami szép, az feledhetetlen! Talán nem mindenki osztozik hozzám hasonlóan a kalandok és az éjszakai nomadizmus élvezetében, de legalább nem telt eseménytelenül senkinek a társaságból a hétvége nyitánya.

Nekem Jobbágyi felé vezet innét az utam, a többieknek haza. Kávék és almafröccsök felett hallgatom a kritikai észrevételeket és a vidám kacajokat. És már hiányoznak...

Két hét múlva repeta?