Ősagárd felett (Cserhát)

2014.02.28.

A bakancsra tapadt sár eltávolításának nem a legcélravezetőbb módja az esőben elázott csenevész fa törzsének rugdosása, hiszen a sárdarabok kínos makacssággal ragaszkodnak a bőrfelülethez, valamint a talprész recéihez, ellenben a faágakon összegyűlt összes víz a rugdosással elfoglalt természetjáróra hullik, pontosan oda, ahol a pulóver gallérja szabad utat enged nyakrésznél a csapadékvíz gerincen történő korlát nélküli áramlásának.

Az eső ekkor éppen nem esett. Balázs burkolt és leplezetlen becsületsértéseivel tarkított meggyőzése eredményes volt, minek köszönhetően napközbeni megingásunkat helyrerakva este nyolc körül nekivágtunk a Cserhát mocsarának.

Vannak pillanatok, amikor kilátástalannak tűnik a jövő – ezt élhette át Balázs is, amikor Kosd felé az autóban szembesült azzal a tragikus ténnyel, hogy a túrához bekészített bort pakolás közben hátizsákján kívül hagyta. Pánikszerűen kerestük fel az útba eső kosdi kiskocsmát, ahol lehetősége nyílt a szervezet számára elengedhetetlen folyadék pótlására.

Felfelé úton az egykor Kosdot Ősagárddal összekötő kőút egyenetlensége még csak sikamlós kövekkel boldogított bennünket, azonban annak elfogytával kíméletlen ellenfelünkké vált a süppedős dagonya. Ellentmondást nem tűrő határozottsággal birkózva meg az elemekkel jutottunk el így, a helyenként frissen átrajzolt jelöléseket figyelmen kívül hagyva egyik kedvenc táborhelyünkhöz, Ősagárd felett.

Érkezésünktől számított szűk negyed órán belül már vidám táncot jártak a lángok a tűzrakóban, hogy annak fényénél melegedhessünk, s izzó hasábjai felett készíthessük el magunknak vacsoráinkat. Amint erre reális módunk nyílhatott volna, ismét eleredt az eső, ezzel szorítva bennünket vissza a vadászház fedett tornácára, s így kényszerültünk átmeneti tehetetlenségre. Szorult helyzetünkben whisky-t ittunk a vörösborhoz egészen addig, míg a vihar el nem vonult fejünk fölül, s újra lehetőségünk nem nyílt a csillagok fényében, valamint a fákról aláhulló csapadékvízben feredni.

Vélelmezhetően a betörő időjárási front okozta levertséget kezelni nem tudván erőltettem passzivitást magamra, s hagytam barátaimat a tűz mellett már aránylag korán, hogy hálózsákomba heveredve vészeljem át az előttünk álló ködös-párás éjszakát. Álmomat kezdetben a tűz mellől érkező boros dugó durranások, éktelen kacagások, majd lendületes politikai érvelések ékesítették, mindennek hátterében pedig a véget érni nem akaró csepegés dallamtalan muzsikája, ahogy a fákról a rothadó avarba csapódtak a kósza vízcseppek.

A hajnal már sűrű köddel fogadott. Balázs volt egyedül, aki kényszert érezhetett éjjel három óra magasságában, hogy kivonuljon az erdőbe éjszakázni, Péter és Ádám a közelemben pihegtek a tornácon. Ahogy kezdett belénk visszatérni az élet, pajtásaim tüzet szítottak és sütögetéshez láttak. Mire mindenki jól lakott, már a nap is elő-elő bújt a sűrű felhők közül, ám mire az újonnan kijelölt erdei útvonalon visszaértünk a kocsihoz, már felhőtlen égbolt köszöntött bennünket Kosdon.

A mögöttünk álló túra tanulságaként talán azt tudnám levonni, hogy nem szabad megijedni a monszunszerűen hulló tartós esőtől, amikor reálisabb veszély szembenézni az otthon felejtett boros üveg komor árnyával.