'09.06.14.Merjünk nagyon gondolni!
Mekkora az esélye annak, hogy ne kerüljek gyermekeik iránt a végletekig rajongó Édesanyák szitkainak kereszttüzébe meredeken kapaszkodva felfelé a Naszály oldalában? „Krisztiánnak is lehetne annyi esze, hogy tudatában van a gyerekek tűrőképességének határaival!” suttognak lemaradva, miközben a kimerültségtől zokogó gyermekeiket nyugtatgatják egy szelídgesztenyefa jótékony árnyékában meghúzódva. Aztán majd a csemetéket is velem fogják riogatni: „Ha nem viselkedsz rendesen, elvisz a Krisztián bácsi túrázni!” – én meg csodálkozom, hogy fúvócsővel nyálas papírcafatokat lövöldöznek felém, amikor meglátnak.
Vagy győz az az egy százalék esély, hogy megértik, semmi nincsen ingyen ebben a recesszió sújtotta világban: ha Sziklagyep szépségével azonosulni kívánnak, azért áldozatokat kell hozni. Még egy három évesnek is…
És kortól, nemtől függetlenül látszólag ez sikerült is! Nem csak az áldozathozatal, de az azonosulás is.
Komoly pénzeket lettem volna hajlandó tenni arra, hogy pl. Szilva Simon lázas rohanása az ősagárdi köves úton tiszavirág életű és bő fél óra múlva azzal magyarázza majd fáradt hátul kullogását az emelkedőn, hogy kisóvodás szemei csak így kacsingathatnak az előtte haladó lányok bugyijai felé. Simi kitartását félreismerve itt úszott volna el talán a jövő negyed éves befizetendő áfám… De dőreség lenne csak őt kiragadni teljesítményével a csapatból.
’94-ben a Grossvenedigeren, felérve a csúcsra a csapattal (milyen jó kis gárda is volt az!), Straub Józsi mindenkinek kézrázva gratulált a csúcshódításért. Így visszagondolva sokaknak kijárt volna itt is a gratuláció megérkezve Sziklagyepre.
UVB gyaláz rendesen, de a cserjésben lelni kiterjedt árnyast kivédendő azt. Kis bibék fákon kúsznak, hasonkorú porzók futkároznak, vagy rókalyukat vizslatnak. Azért láthatóan nem mindenkiben tudatosult még, hogy a természet nem csupán csodálnivaló, hanem óvandó is. És Juci avatott kézzel történt szakszerű csenése nem ide sorolandó – ő csak átmenti a hegyi világ érzékeny szépségét szeretettel ápolt kertjébe. Mindeközben Ágota magányos sétájával őzet riaszt (bár ezt a sétát a gyerekek hangos kiabálással az anyagcserefolyamatok teljes repertoárjának felsorolásával magyarázzák) – az igazság burkának szende leple reá borul.
Egy nagy korty azért abból a pénteki Sauska-portugieserből nagyon jól esne!
Lefelé a beígért finom fagylalt hajtja a piciny lábakat vissza Kosd felé. Nem múlik el karcolások nélkül az „ereszkedés”, de ez az ő korukban természetesnek mondható.
Büszke vagyok! Büszke a vasárnapi piciny túratársaimra, akik fáradságot nem ismerve felsétáltak oda, ahová sok felnőttnek is kihívás lenne feljutni. És tették mindezt 3,4,5,6 évesen. Nem csupán felkapaszkodtak, de még láthatóan élvezték is a helyzetet, amibe a felnőttek hozták őket.
Mekkora az esélye annak, hogy ne kerüljek gyermekeik iránt a végletekig rajongó Édesanyák szitkainak kereszttüzébe meredeken kapaszkodva felfelé a Naszály oldalában? „Krisztiánnak is lehetne annyi esze, hogy tudatában van a gyerekek tűrőképességének határaival!” suttognak lemaradva, miközben a kimerültségtől zokogó gyermekeiket nyugtatgatják egy szelídgesztenyefa jótékony árnyékában meghúzódva. Aztán majd a csemetéket is velem fogják riogatni: „Ha nem viselkedsz rendesen, elvisz a Krisztián bácsi túrázni!” – én meg csodálkozom, hogy fúvócsővel nyálas papírcafatokat lövöldöznek felém, amikor meglátnak.
Vagy győz az az egy százalék esély, hogy megértik, semmi nincsen ingyen ebben a recesszió sújtotta világban: ha Sziklagyep szépségével azonosulni kívánnak, azért áldozatokat kell hozni. Még egy három évesnek is…
És kortól, nemtől függetlenül látszólag ez sikerült is! Nem csak az áldozathozatal, de az azonosulás is.
Komoly pénzeket lettem volna hajlandó tenni arra, hogy pl. Szilva Simon lázas rohanása az ősagárdi köves úton tiszavirág életű és bő fél óra múlva azzal magyarázza majd fáradt hátul kullogását az emelkedőn, hogy kisóvodás szemei csak így kacsingathatnak az előtte haladó lányok bugyijai felé. Simi kitartását félreismerve itt úszott volna el talán a jövő negyed éves befizetendő áfám… De dőreség lenne csak őt kiragadni teljesítményével a csapatból.
’94-ben a Grossvenedigeren, felérve a csúcsra a csapattal (milyen jó kis gárda is volt az!), Straub Józsi mindenkinek kézrázva gratulált a csúcshódításért. Így visszagondolva sokaknak kijárt volna itt is a gratuláció megérkezve Sziklagyepre.
UVB gyaláz rendesen, de a cserjésben lelni kiterjedt árnyast kivédendő azt. Kis bibék fákon kúsznak, hasonkorú porzók futkároznak, vagy rókalyukat vizslatnak. Azért láthatóan nem mindenkiben tudatosult még, hogy a természet nem csupán csodálnivaló, hanem óvandó is. És Juci avatott kézzel történt szakszerű csenése nem ide sorolandó – ő csak átmenti a hegyi világ érzékeny szépségét szeretettel ápolt kertjébe. Mindeközben Ágota magányos sétájával őzet riaszt (bár ezt a sétát a gyerekek hangos kiabálással az anyagcserefolyamatok teljes repertoárjának felsorolásával magyarázzák) – az igazság burkának szende leple reá borul.Egy nagy korty azért abból a pénteki Sauska-portugieserből nagyon jól esne!
Lefelé a beígért finom fagylalt hajtja a piciny lábakat vissza Kosd felé. Nem múlik el karcolások nélkül az „ereszkedés”, de ez az ő korukban természetesnek mondható.
Büszke vagyok! Büszke a vasárnapi piciny túratársaimra, akik fáradságot nem ismerve felsétáltak oda, ahová sok felnőttnek is kihívás lenne feljutni. És tették mindezt 3,4,5,6 évesen. Nem csupán felkapaszkodtak, de még láthatóan élvezték is a helyzetet, amibe a felnőttek hozták őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése