2009. december 20.
Közvetve a dominánsan ateista vezetés okolható feledhetetlen túránkért, aki a Biblia szavaira történő hivatkozással a hagyományos értelemben vett munkahetet átszervezte, így tekintettel az előttem sorban álló teendőkre, vasárnapra csúszott a betervezett idényzáró ösvénytaposás.
Aztán az ösvényeket hirtelen hó fedte be...
A folyamatos, egymás kárára elkövetett gerinctelen csibészségeinkben szombaton még Gábor diadalmaskodott az irodában, úgyhogy revansként most az ő kocsiját provokálom ki szállítóeszközként ezen a hófútta hajnalon, beígérve neki a haladható, könnyen leküzdhető cserháti útszakaszokat - titkon magamban kellemeseket mosolyogva sejtve az elkövetkezőket. Amikor a ház előtti hólapátoláson riaszt Corolla-ja fényszórója, még tétován szállingózó hópelyhek piszmognak alá, ám ahogy Péterrel kiegészült hármasunk tizenhatszelepes lendületet kap, addigra csupán az éjszaka alázúdult nagy mennyiségű csapadékréteg éled újra a szél által, módszeresen terítve rá a havat az aszfaltrétegre, így vigyorítva egyre szélesebb grimaszba elégedettségtől torz ábrázatomat, amint átélem balomon Gábor küzdelmét a csúszós úton.
Nézsa falva még elhagyatott így kora reggel - kis utcáiban alig lelhető fel egy-egy autó által taposott nyom. Gábor a szekeret egy kerítés mellé támasztja, és csikorgó léptekkel vetjük bele magunkat a fagyos Cserhátba. Péter - legnagyobb fájdalmára - elmúlt alkalommal, amikor kiskorúak kárára elkövetett túránk során felhágtunk Csővárba, távolmaradni kényszerült. Ellenben most, a természet őszi sokszínű tarkasága csodájával vetekedő monoton szűzi fehér igyekszik még kedvesebb színben tündökölni szemünkben, kárpótolva Pétert is a novemberi elmaradt kalandért. Az első elágazásban ágaskodó magaslesnél balra térve a patak mentén közelítve jelöletlen úton a várat, még kósza révetegségünkben bambulunk vissza a közeli sziklaoromra, mely Péterben annak leküzdésére irányuló sportos gondolatokat ébreszt. 
Aztán megrázva magunkat, a terveket tavaszra prolongálva kalandozunk délnek a reggeli fagyban - az árnyékos völgyben -12C-kal riogatja a valót a hőmérő. A vidék az őszihez képest szinte idegennek hat így fehérbe burkolózva, ezzel bizonygatva számomra, hogy a természet nem csak tavasszal képes megújulni. Az első patakátkelésig eseménytelennek mondható menetünket gegekkel és vidám történetekkel tesszük kellemessé, ám az enyhén megáradt patakon való keresztülhaladás a vártnál küzdelmesebb feladatot gördít elénk. Gábor hatalmas szökelléssel veszi az akadályt (fiatalság; bolondság!), kockáztatva ezzel, hogy a jeges parton megcsúszva önnön testsúlyát alkalmazva szakítja át a patakon feszülő vékony jégréteget, a térdsérülést, valamint hogy hasunkat fogva kacagjuk blamáját és nevettünkben segítő jobbjainkkal lökdössük vissza a fagyos vízbe egy emlékfotó elkészítése céljából. De mivel mindez sajnálatosan elmarad, így Péterrel a vastag hóval borított bokrokon átkelve lelünk gázlót a sűrűben, hogy aztán alig távolabb egy újabb, ezúttal kalandmentesebb patakátkelést tudjunk le problémamentesen. Aztán a földtörténeti korok milliói hirtelen meredélyt rántanak elénk (elsősorban a miocén-t okoljuk): innét jöhet az izzasztó kapaszkodás a 333m magas várhegyre. A hőérzetünk pozitivan változik már pár méter megtétele után, hogy aztán a kitett ormon szenvedjük a metsző szél fagyasztó hatását. Mindeközben a napkorong a mai napon első alkalommal bátorkodik a felhők fölé (legalábbis általunk megtapasztalhatóan) és ez a közérzetünkre egyértelműen kellemes hatással bír. Mindazonáltal nem szorgalmazzuk a tartós itt maradást - alig negyedóra fényképezgetést követően a Vas-hegy felé vezető gerincen indulunk vissza Nézsa felé, szélvédettebb pihenőhelyet keresve. Arra egy terjedelmes fenyőfa védelmében lelünk, ahonnét csodaszép panoráma vetül alánk keletnek. A forró tea-kortyolgatást követően egy roppant meredek csapás szakad elénk, ahol csúszkálva vihogunk bele a szakadékszerű mélységbe, melynek átláthatatlan hóleple fedte egyenetlenség bokatörő kihívásokat takarva kockáztatja testi (sz)épségünket. Aztán persze túléljük. Innét még csaknem egy óra a falu.
Aztán megrázva magunkat, a terveket tavaszra prolongálva kalandozunk délnek a reggeli fagyban - az árnyékos völgyben -12C-kal riogatja a valót a hőmérő. A vidék az őszihez képest szinte idegennek hat így fehérbe burkolózva, ezzel bizonygatva számomra, hogy a természet nem csak tavasszal képes megújulni. Az első patakátkelésig eseménytelennek mondható menetünket gegekkel és vidám történetekkel tesszük kellemessé, ám az enyhén megáradt patakon való keresztülhaladás a vártnál küzdelmesebb feladatot gördít elénk. Gábor hatalmas szökelléssel veszi az akadályt (fiatalság; bolondság!), kockáztatva ezzel, hogy a jeges parton megcsúszva önnön testsúlyát alkalmazva szakítja át a patakon feszülő vékony jégréteget, a térdsérülést, valamint hogy hasunkat fogva kacagjuk blamáját és nevettünkben segítő jobbjainkkal lökdössük vissza a fagyos vízbe egy emlékfotó elkészítése céljából. De mivel mindez sajnálatosan elmarad, így Péterrel a vastag hóval borított bokrokon átkelve lelünk gázlót a sűrűben, hogy aztán alig távolabb egy újabb, ezúttal kalandmentesebb patakátkelést tudjunk le problémamentesen. Aztán a földtörténeti korok milliói hirtelen meredélyt rántanak elénk (elsősorban a miocén-t okoljuk): innét jöhet az izzasztó kapaszkodás a 333m magas várhegyre. A hőérzetünk pozitivan változik már pár méter megtétele után, hogy aztán a kitett ormon szenvedjük a metsző szél fagyasztó hatását. Mindeközben a napkorong a mai napon első alkalommal bátorkodik a felhők fölé (legalábbis általunk megtapasztalhatóan) és ez a közérzetünkre egyértelműen kellemes hatással bír. Mindazonáltal nem szorgalmazzuk a tartós itt maradást - alig negyedóra fényképezgetést követően a Vas-hegy felé vezető gerincen indulunk vissza Nézsa felé, szélvédettebb pihenőhelyet keresve. Arra egy terjedelmes fenyőfa védelmében lelünk, ahonnét csodaszép panoráma vetül alánk keletnek. A forró tea-kortyolgatást követően egy roppant meredek csapás szakad elénk, ahol csúszkálva vihogunk bele a szakadékszerű mélységbe, melynek átláthatatlan hóleple fedte egyenetlenség bokatörő kihívásokat takarva kockáztatja testi (sz)épségünket. Aztán persze túléljük. Innét még csaknem egy óra a falu.
Kávéért esdeklő szervezetünk nyomásának engedve térünk be a feng-shui alapjait is tagadó berendezésű kiskocsmába, ahol tivornya nyomai árulkodnak az egység előírásszerű használatáról. Rendelés közben dörgő hang magasodik fölénk, összegubancolt nyelvvel mutatkozva be, udvariasságában veszve el a szavakban, hála az általa is elismert elegáns délelőtti ittasságának. Mire italainkhoz jutunk, ő már angolosan tovatántorog, ám azonnal helyére lép egy három fős társaság, egy kisebb rágcsáló méretével rendelkező kölyökkutyával, a korukra jellemző ficánkoló kedvességével nyűgözve le a pult mögött álló leánykát. Gazdája azonban óvatosságra int: "Csak óvatosan vele! Úgy lett kiképezve, hogy nyakánál fogva vadássza le a zsiráfot!" Aztán égetett szeszt gördít, lábon kihord egy stroke-ot, majd asztalhoz rogy. A söritta hangulattól kávéink elfogyasztásával intünk búcsút, magunk mögött hagyva lassan Nógrád magával ragadó szívélyességét. Csővár vidéke méltánytalanul elhagyatott. Pedig a közelsége és a táj szépsége az ellenkezőjét indokolná. De nekem így kedves: magányában, érintetlenségében, csendjében...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése