Csóványos (Börzsöny)

'09.01.31.

Falvunkban virradánk e vásárnapot megelőző reggelen párára, felhőre, hűsre. Oly’ becsben részesülék máma, hogy enapi hegyi menetre társul szegőde hozzám szép asszonyom, s jóbarát, ki örömmel vándorol hegyinkben. Félve készülénk hajnalon, tartván elmúlott napok sok esője végett saras hegyi ösvényektől, s megáradt patakoktól, mik majdan gátolnának utunkon Börzsönynek magasában. Ez részben való, részben tévhit – de erről hamarost bővebben írék alant.
Királyrét általam oly jól ismert falvába érvén kósza hópihék fogadának bennünket, mik megindulván hegynek fel, csak sűrűsödének. Szekerünk elhagyván alig két percz menénk, midőn áradt hegyi folyammá duzzadt ér gátol haladtunkban – Inóczi patakon átal kelni első valék ösvényt taposni, így levék hamarost nevetség tárgya, midőn patak árját száraz lábbal lekűzdvén bokán felül süppedék partnak ragacsos iszapjába'. Dolgom bakancsom patakba mártani, s ott annak sodrába' tisztára mosni. Ezenközben lelének más gázlót társim, s így haladhatunk felfelé Csóványos csúcsának tartva jeges-saras ösvényeken hosszan. Kormos forráson túljutva havasb’ a táj; sűrű a hóesés, szépséges asszonyom göndör fürtjei pelyhek ezreiben áznak. Zúgón fut össze magasból olvadt hólé gazdagon, s így esmét főtörést okoz gázlót lelni azon. Ezt követőn meredeken kapaszkodik hármasunk egyre mélyebb hóban fárasztva lábaink. Útról sűrűbe lenézve őzeket tekinténk meg; elébb egyet, majd társát … s tovafutva harmadik is reánk köszön futtában. Órának másfele megettünk, midőn hegyormon elérénk Nagy Hideg-hegy fogadóját. Öröm nékünk ottan padra ülvén jóféle forralt bort kortyolgatni, s így száradni verejtékes ruháink levetve. Elszántak valénk mind, így hamarost’ vándorbotot ragadok, s visszatérve a hóviharba enapi első meredeken lépdelünk alá Rakodó keresztje felé. Amint Nándi mondá’: „Minden lejtő eccer emelkedő lészen!” – s ez így való. Rakodón túl Égés-tető sziklája, hová feljutni izzasztó. Amott kellemes a pihenő, de látvány körbe mostan nem oly’ csodálható, hisz’ felhő, s hóvihar mindamerre tekinténk. Hólepel erre már néhol vaskos, minek mélyében van, hol térdünkig is süppedénk - lábat ez roppant mód’ fáraszt. Elibénk hirtelen sziklás gerincz kerüle, honnét tisztán tűnik fel hegynek csúcsán Csóványos hegyének messzelátó tornya. Ez lészen Börzsönynek teteje, mi tengernek szintjétől 938 méterrel van feljebb. Kopár, színtelen e téli táj, de ki természetnek szerelmese, annak fellelhetők színek ekkoron is – így csodáljuk a látványt ehelyről soká’. Nem titok az mielőttünk; mi innét mireánk vár, az meredély, hol fatörzsekről fatörzsekre kapaszkodván tajtékos, s fárasztó feladatot ró hegyi vándorra. Ílymód gázol baráti hármasunk sziklaszirtek mentén várván Börzsöny tetejének tisztását, hol vízzel, s finom falatokkal jutalmaznánk magunk. S lőn; fák közt már kitűnik az orom! Hát feljutánk emide bő 3 óra alatt! Épp’ délidő, gyomrunk étekért kiált. Nándi az ki falatokkal kínál minket – hálásan faljuk azokat. Fagyos szellő fújja a sűrű pelyheket, ruhánk verítéktől ázott – így nem kellemes a pihenés idefent. Visszatérés mellett döntünk sebtiben, s hajt a fogadó által kínált forralt bor is. Lefelé menetelni mély hóban nem is oly’ könnyed feladat, minthogy csúszik a láb, s munka így izmainknak testünk lendületét megfogni. Verácska van, hol formás fenekére huppan, ilymód kűzdve le métereket a megteendő távból. Más vándor is szembejő néha – Égés-tető felé haladván ősz szakállú bácsika vaskos ágra botként támaszkodva jő, s szemében tűz ég, mi mondá nékünk: „Csodaszép e hófödte téli Börzsöny!”. Nagyot köszönvén egymásnak menénk el ki-ki a maga útján – mielőttünk Rakodó felé vezető roppant meredély, hol Nándi halad legelöl futva, s mi véle lépést tartni igyekezénk. Utósó a meredek hegynek fel Nagy Hideg-hegy felé visszatérvén, onnét már csupán lefelé halad utunk. Fogadóban vándorok hadával kő megkűzdeni forralt borért, de megéri. Finom nedű csörgedez garaton alá, midőn kandalló mentén pihegünk mindahárman. Búcsút inténk hamar kellemes melegnek, s fúvó szellőben gazdag friss levegőre térénk vissza, hol kitartón záporoznak a hópelyhek változatlan’. Énelőttem Verácska eccer, majd megint edzett ülepén szánkázik alá, nem ő akaratából, s így kaczag nagyokat vélünk. Esmert a táj, hol járunk, hisz ugyanezen úton kapaszkodtunk órákkal előbb felfelé – mostanra vaskosb’ a hólepel erre is. Sokat menve patak vize előttünk. Láccatra sodra vadabb, vízben bővebb, mint vót nemrég. Emitten ritkulni kezd a fehér, előtűne az avar, s van hol jégpánczél, min taposni feladatunk. Szekerünk megpillantván már Királyrét falvában megbúvó csárdáról álmodozunk, s sebbel menénk oda, hogy friss sültekkel kényeztessük magunk e kellemes napot követőn. Hamarost már Nándi előtt habzik az sörital, s nem kell sok, hogy veresborban ázott vadnak húsa gőzölögjön Verácska tányérjában, előttünk pediglen pecsenye, paprikás szalonnával azon. Be szép is ilymód’ befejezni e kemény menetet!
Emlékezetes búcsúja volt ez januárnak, s köszönet ezúton a kellemes társaságért Nándinak és főképp’ bájos hitvesemnek.