'09.02.06.Törökmező fái közt fogadó búvik. Hang ott nem hallik, vendége nincsen. 
Apró macskák fogadának csak, koldulván étket, majd territoriumuk határáig kísérik nyávogva hármasunk. Vendégfogadó ajtaja nyikordul, öreg apó köszön reánk nagyot, majd mutat utat Börzsöny belseje felé. Hibás, mit mond, de mi tudjuk a helyest, s azon lépegetünk emmár ereszkedve lassan malomvölgyi pataknak völgyébe Ádámmal és Franczival. Elmúlott hét fehér leple múlté emmár, van ahelyett sár, s pocsolya sok helyütt. Pataknak víze is bő, annak zubogása messzire elhallik. Fahíd ível azon átal, utat engedvén minékünk tova. Egymást szóval tartva, lámpásink fényinél szemeink meresztve menetelünk, bakancsink czuppogva adának hangot ázott földön haladtunknak. 
Világ pénztelen, gond a hatalmasaknál is – erről szól a csevely’, midőn Békás-rét füves pázsitjára lépünk. Hosszan nyúlik e varázslatos mező, hol nyáridőben virágok milliói színesítik a tájat, ám mostan setét, téli minden, fényt csak néhány csillag nyújtá. Hirtelen Ádám balján közvetlen’ vad dübörgés hallik, riadunk mind. Állatnak sziluettje láccik még, de találgatánk csupán mi vót az. Szelindek, de ekkora? Mén, de itt mivégett? Szarvas tán? Hátra-hátra tekintgetvén szó megered esmét, s füves csapáson, puha lépdekkel menénk tova északnak. Rétről sűrűségbe vezet az ösvény, honnét már távolban fel-fel világlik Kóspallag falvának néhány lámpása, s azok fényi. Nehéz út jöve, hol mély dagonyák övezék utunk – vadkannak jó az, de vándornak átok. 
Favágók nyoma sok helyütt – utunk szélén rönkök halomban. Meleg az este, Ádám rétegtől szabadulá ; hő is tavaszi, pediglen február hó eleje vagyon csupán. Barátom bokája még fájó, lépésivel óvatos, ám lépte falsch, s szisszen nagyot. Nem kő sok, s mélyet ereszkedvén szekérútra tévedénk, mi már (hosszan kanyarogva bár, de) Kóspallag-ra vezet. Kutyák ugatása jelzi érkeztünk falu lakóinak. Czégér hívogat megfáradt vándort jóféle nedűt kortyolni.
„Korcsmárosné, hallja! Világló üstökű barátunk ma még 34, de holnap már 35 lészen. Nosza, ne sajnálja az párlatot e tajtékos út során ünneplő czimboráktól, hadd zengjen az IstenIsten!” S vidámságunknak új lendületet adá hír, mit Ádám kap: fivére esmét apa lett. Elidőzünk, de nem soká’ – Kisinócz ódon kastélyában kvártély, s fogadós időre vár reánk. Kóspallag falva nagy, azon átalkelni még idő minékünk, ám czégér világlik tekintetünkbe esmét, így ünnepelénk újfent. „Párlatot, Jóasszony! S ne sajnálja mitőlünk, megfizetjük mit tölt! Csurig a baraczkkal!” 
Mondom; fertály óra ennét a czél, de több az. Megkésve érénk el szállásunk, de hang hallik bentről – vidám csapat iszogatá odabe’. Kulcsunk kapjuk, s testes fogadósnénknak kiáltánk is hamarost’: „Mozdulj asszony, s tölts elibénk három pályinkát!” S az teszi, mi dolga. Ezt követőn menénk szobánkba, hol boros flaskát nyitánk étkeinkhez, s így telik est’ napfordulóig. Éjfelet Franczi álomban hortyogva éri meg, majd nem kő sok, s Ádámmal mi is követénk őt.
Apró macskák fogadának csak, koldulván étket, majd territoriumuk határáig kísérik nyávogva hármasunk. Vendégfogadó ajtaja nyikordul, öreg apó köszön reánk nagyot, majd mutat utat Börzsöny belseje felé. Hibás, mit mond, de mi tudjuk a helyest, s azon lépegetünk emmár ereszkedve lassan malomvölgyi pataknak völgyébe Ádámmal és Franczival. Elmúlott hét fehér leple múlté emmár, van ahelyett sár, s pocsolya sok helyütt. Pataknak víze is bő, annak zubogása messzire elhallik. Fahíd ível azon átal, utat engedvén minékünk tova. Egymást szóval tartva, lámpásink fényinél szemeink meresztve menetelünk, bakancsink czuppogva adának hangot ázott földön haladtunknak. 
Világ pénztelen, gond a hatalmasaknál is – erről szól a csevely’, midőn Békás-rét füves pázsitjára lépünk. Hosszan nyúlik e varázslatos mező, hol nyáridőben virágok milliói színesítik a tájat, ám mostan setét, téli minden, fényt csak néhány csillag nyújtá. Hirtelen Ádám balján közvetlen’ vad dübörgés hallik, riadunk mind. Állatnak sziluettje láccik még, de találgatánk csupán mi vót az. Szelindek, de ekkora? Mén, de itt mivégett? Szarvas tán? Hátra-hátra tekintgetvén szó megered esmét, s füves csapáson, puha lépdekkel menénk tova északnak. Rétről sűrűségbe vezet az ösvény, honnét már távolban fel-fel világlik Kóspallag falvának néhány lámpása, s azok fényi. Nehéz út jöve, hol mély dagonyák övezék utunk – vadkannak jó az, de vándornak átok. 
Favágók nyoma sok helyütt – utunk szélén rönkök halomban. Meleg az este, Ádám rétegtől szabadulá ; hő is tavaszi, pediglen február hó eleje vagyon csupán. Barátom bokája még fájó, lépésivel óvatos, ám lépte falsch, s szisszen nagyot. Nem kő sok, s mélyet ereszkedvén szekérútra tévedénk, mi már (hosszan kanyarogva bár, de) Kóspallag-ra vezet. Kutyák ugatása jelzi érkeztünk falu lakóinak. Czégér hívogat megfáradt vándort jóféle nedűt kortyolni.
„Korcsmárosné, hallja! Világló üstökű barátunk ma még 34, de holnap már 35 lészen. Nosza, ne sajnálja az párlatot e tajtékos út során ünneplő czimboráktól, hadd zengjen az IstenIsten!” S vidámságunknak új lendületet adá hír, mit Ádám kap: fivére esmét apa lett. Elidőzünk, de nem soká’ – Kisinócz ódon kastélyában kvártély, s fogadós időre vár reánk. Kóspallag falva nagy, azon átalkelni még idő minékünk, ám czégér világlik tekintetünkbe esmét, így ünnepelénk újfent. „Párlatot, Jóasszony! S ne sajnálja mitőlünk, megfizetjük mit tölt! Csurig a baraczkkal!” 
Mondom; fertály óra ennét a czél, de több az. Megkésve érénk el szállásunk, de hang hallik bentről – vidám csapat iszogatá odabe’. Kulcsunk kapjuk, s testes fogadósnénknak kiáltánk is hamarost’: „Mozdulj asszony, s tölts elibénk három pályinkát!” S az teszi, mi dolga. Ezt követőn menénk szobánkba, hol boros flaskát nyitánk étkeinkhez, s így telik est’ napfordulóig. Éjfelet Franczi álomban hortyogva éri meg, majd nem kő sok, s Ádámmal mi is követénk őt. ’09.02.07.
Bakancsra hí’ a hajnali világos. 
Nyóczat követőn már friss levegőt szippantánk, s éji úton térénk vissza Törökmezőre. Napnak fényének hála esmerjük meg azt, mit setét rejtett előző napon szemünk elől. Pokol-völgyi patak magasból lerohanó vize czikázik utunk mentén soká’, kanyargunk mi is véle hosszan. Falu éled, asszonyok pletykálnak portájuk előtt nagyhangon, más fonott kosárral piaczról jöve haza kisdeddel kísérvén. Korcsma is zeng – van ember, ki korán kél. Szekérút falut követőn még átal ível Korompa patakon, majd jobbunkon élesen vág ösvényünk Békás-rét fele. Léptünk gyors, bár dagonya gátol – Franczinak delet követőn vonatja megyen, azt elérnie muszáj, menetünk evégett sebes. 
Ádám esmét balul lépe, fájdalmának adá hangot csendben. Békás-rét választ rejt: annak túlvégén mének legelésznek szabadon. Egyikük vala hát estve riasztónk. Mi oly’ csodás e rétben, mostan mutatá valóját ; messzi miénk a látvány, Börzsönynek magasit elénk tárván. Napnak korongja igyekezék átal törni fellegek sűrejét, s van, hogy sikerül néki. Ám csúcsok közt látni felhőt megülve, hol t’án eső is hull. Minket botor felhő messzire kerüle, s valljuk magunk’ szerencsésnek ilymód’. 
Fáj elhagyni e mezőt, s tova haladni utunkon fák közibe, de szüremlő napfény színessé varázsol avart, s kopasz fákat legott. Vidám szóval menénk sűrűségben (Sűrűség – szakirodalom is emigyen nevezé e helyet), ám lépteink nehezülének, amint sár rakódik rétegekben bakancsinkra. Reczéket az elfed, lefelé haladván így vagyon vészesen csúszós minden lépés. Már megesmert malomvölgyi pataknak zubogása csiklandozá füleink’, abba lépvén szabadítánk meg lábunk e sok feles’től. Van erre, hol moha, avagy fű zöldell tavaszi élénkben, de csalfa e szín – távol még a tavasz, jő még ide hólepel hamarost’! Szent István vándorolék tavaly nyáron ehelyütt, mikoron utunk elvétve hosszasan keresénk azt. Franczi és Ádám is hibáz’, komoly meredély a helyes ösvény. Kapaszkodón letekintvén alant tó nyúlik méyben, annak vize szikrázón tükrözé napnak sugarait. Eminnen t’án öt percz Törökmező, ám természet szépével betelni nem tudván, lemaradva csodálom azt. 
Barátimmal fogadó előtt találkozánk újra, hol állatok tömege ketreczben – van itt emu, kacsa, lúd, s ló is nem egy. Ki szabadon vagyon, az üdvözli a fáradt vándort, így jő eb, s macskasereg esmerkedni mivélünk.Rövid a búcsú Börzsöny erdeitől, s kíváncsin tekinténk jövőbe, vajh’ eljövő hét is tartogat –é ily’ szép időt minékünk vándorolni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése