Csehvár, Verebes kaszáló (Börzsöny)

'09.02.20.
Éji menet e mai, menénk meglelni havas setét szépét. Kik társak ebben, jóbarátok, - Ágota, s Gábor – együtt kűzdénk vaskos hóban fel egész’ Verebes-kaszáló rétjéig.
Diósjenő falvának határán vándort nem kímél az ösvény; nem haboz, égnek tör. Csapás nékünk emitt kitaposva, ilymód’ mennünk könnyed még, ám nem soká’. Hónak leple alig láthatón, ám egyre érezhetőbb’ vastagodik – nehezül léptünk. Fák közt, jelöletlen esmerém rövid, ám kaptató ösvényt, hová utunkról letérek, s intek barátimnak éngem követni érdemes – ezen csapás tudója valék, hová visz ez, az Csehvár orma. E lanka friss hóval fedett, s már első léptünk elvész czomb-középig abban. Arczunkba friss pelyhek hullának gazdagon, s éji setétetbe világot adó lámpásink fényinél azok milliói csillogának, míg fénysugár elér. Nem kő sok, s Csehvár gerinczét elérénk, honnét t’án öt percz, s csúcson levénk. Eminnen ködbe vész a rátekintés alant Diósjenő, arrébb Nógrád falvaira – felhő párája övez bennünket. Nem időzünk soká, haladunk le, s tova Verebes-kaszáló felé, nyugatnak. Hol szélnek hála hólepel megkopva, ottan jégpánczél nehezíté ereszkedésünk – ám Ágota mégis másutt csúszik, s tűne el kaczagva hófehérben. Nem utószor teszi ezt… Elágazunk nemsoká’, ösvényünk balra tér, s eminnét bő fertály óra, míg Bárány-bércz alá érénk. Vizünk fogytán – pályinka még bőven, annak kortyolásától gyomrunk éhséget korog. Kilencz is múlott, régen nem evénk – korgás indokolt. Verebes-kaszáló rétjére egymagam érek, megettem elmaradva cseveg Ágota, s Gábor, ám hamar beérnek. Nagyot szusszan a három barát megfáradva, ám pad, s asztal, mi vándornak támasz máskor, mostan hóval fedett. Pár vidám szó, s pályinka korty, majd Ágota tanácsa hallik : „Szekérút megyen alá innét, hol nyom taposva. Ezen ereszkedve t’án hamarabb érénk vissza utunk elejéhez.” Térképet ragadunk, s azon ujjunkkal követénk leendő utat, s mosollyal bólintunk, mit ez bölcs lyeány mondá’, helyesnek tűnő. Nagyokat lépve távolodánk rétről, mi setétbe vész megettünk. Balunkon patak csörgedez hosszan, muzsikálva nékünk csobogásával vidáman. Gál-rétnél keletnek vágunk, honnét emmár jelzett ösvény vezet bennünket. Utósó kapaszkodó, honnét már csak lefelé kell mennünk. Hol Ágota (szegény lyeány – vót, hogy hóban veszve hagyta el e két suta férfiú), hol Gábor bukik hóba, s kaczag azon talpon maradtakkal. Csehvár alatt, nem is oly’ távol szekér halad alant – annak fénye tűnik szemünkbe. Nem is kő sok, s meglelénk azt gazdája nélkül erdő mentén. Ez már Diósjenő!
Fogadóba menénk rögvest, s barátim éhségük csillapítandó babgulyásért kiáltanak. Jómagam fűtött szobánkban falatozék, míg vélük csendben álomba borozgatjuk magunk’.