'09.02.14. Napnak korongja fényivel erőlködvén próbál felhők sűrű rétegén átal törni, de mindhiába. Van, midőn előtűnik, de inkább nem. Királyháza néptelen e délelőttön, odajutni szekérút jegén kűzdelmesen vészes. Mi legyőzvén e vészt, baráti négyesünkkel Magas-Börzsöny havas hegyire készülődénk épp’. 
Olymód öltjük rétegek tömegét, hogy nemsoká’ az magasban védjen minket hótól, fagytól legott. Egyéb három vándor is vélünk indul egy ösvényen, alig megettünk, ám lassan maradoznak el, nő az táv miközöttünk. Ágota, s szép asszonyom Verácska női csevellyel vidámíták egymást, 
s Nándival minket is hasonképp’, amint haladánk zúgó patak mentén röviden. Csapás balunkon éleset kerüle, mentesíti vándort bő vízen átal gázolni, mi hol mély, ott vészt jósló. Lyeány, s asszony vízen járni vágy, férfi a biztosnál dönt. Ágota haboz, s átal kelni nem képes fagyott köveken, s korhadt ágakon, míg Verácska túlparton bíztatá őt perczekig, majd feladván próbálkozást nyomunkba ered ösvényünkön megettünk. Hitvesem túrára bőrből hasított bakancsot viselvén nem torpan folyam előtt – midőn útját alant esmét keresztezi zúgó, ő azon bátor léptekkel halad átal. Ekkoron futá egybe utunk esmét, s emelkedik emitt elibénk Nagy Mána bércze felé kapaszkodó ösvény. 
Vár még reánk utósó gázló (Ágotának izgalom jutá, nékünk kaczaj, amint fagyott köveken ugrál bizonytalan’ túlpartról mifelénk – Nándi lovagias segítő jobbja eminnen biztosítja ’mint baj lenne), onnét meredély. Mind réteget bontunk testünkről – tajtékos perczek várnak mireánk mostan. Hamar magasról tekinténk alá az völgybe, melyen végigjövénk elébb, hol patak parton tétován még előtűnik más’ három vándor, aztán fák közt, sziklákkal tarkított csapáson (mit mi csapunk ez mély hóban) érkezénk emlékhelyhez, emitt megpihegve kissé. Ágota zsákja élelmet rejt, azt kínálja mindünknek, ám ily’ elején az útnak enni még együnk sem vágy’. 
Emitten állva még esmeretünk arról nincsen, mi vár majdan nemsoká’ bennünket Börzsöny magasában, s mily’ jó is Ágota ily’ előrelátása. Vidám szóval vonulva lépegetünk emelkedőn tova – szellő csendes, de jelet ád; odafent szél tombol. Fák csúcsán ágak van, hol éles hangon ütődének egymásnak, kísérteties zajjal. Hóban lassú a menet, de ily’ lassan is elérénk egyszerre 
Nagy Mána gerinczét – énelőttem mene mind’, s térnek sziklák előtt jobbra fel, egyre mélyebb hóban lépve felfelé. Nándi töri utunk a szűz lepelben, s fentről kiált kaczagva; „Vigyázva emitt; roppant mélybe szaladt a láb!”, s mit mondá, való. Utósó métereken orom előtt czombunkig süppedénk az hóba, mint azt jóbarát is jelzé vala. Odafent elidőzénk csodálni a szépet, mit természet adá minékünk. Fázón tombol az szél, ’mint azt lentebb sejténk helyesen, s hópelyhek czikáznak frissítve az amúgy is mély leplet. Magosfa még messzi, Csóványos t’án túl távol is – mennünk muszáj. Csodát, mit e gerincz nyújtá megfesténk másnak, s eljövőnek, majd haladnánk tova. Haladnánk, írom, minthogy csapás nincs, út vaskos hóval borítva. 
Nándi elől tapos, de süpped mélyre az fehérbe, kaczag, s lába tűnik, deréktól lóg ki abból. Szép, mit megélünk ehelyütt, ám haladni ily’ vaskos hórétegben nehéz, lábnak fárasztó feladat. Soká’ ilyenképp’ kell lépdelni, s van, hol szél az havat arczunkba fúvá kellemetlen’, mi fagyasztja vándort. Verácska mondá, néki orczája fagyos lészen emmár. E bércz hosszún nyúlik, melyből fák közé érvén szellő csitul, ám hóréteg ugyanoly’ mély vagyon. Magasan járunk, Börzsöny hegyinek legbelsejében – csend hazája ez. 
Teccik, mit átél kicsiny csapatunk, de egymást, s magunk’ nem áltatván tudjuk; fáradunk. S messzi még az czél! Egyre sűrűbbek pihenésink, s Ágota ágál: csíki párlat szerető atyjától lapul zsákjában, kortyolni ily’ fagyban abból serkentő lészen. De még ellenállunk ekkor e csábításnak, de már nem soká’. Utunk Magosfa felé letér, ehelyütt Ágota mély hóba huppan, hogy önmaga nyomából hóangyalt varázsoljon. T’án öt percz, nem több, s elérénk czélunk: Magosfa egykoron büszke várának nyomai fehérbe burkolózván láthatatlan rejtőzik. 
Zsákunk vetjük, s pályinka után nyúl kezünk. Karczol az haladva alant, mutatván merre jár épp’, s Csík szülötte, Kárpátok lyeánya mit ígért vala minékünk elébb, helytáll: serkent e finom nedű! Tanakodik kicsiny csapatunk, s dönt: időnk fogytán, hát visszútat rövidíténk kissé’. Röviden haladunk vissza ugyanazon úton, mit kitapostunk elébb, majd hol jel utasít, északnak térünk, s Rend kövek irányába menénk vissza Királyházának. Ami oka e váltásnak, az e mély hó talpunk alatt: ebben haladni bár szórakoztat, s oly’ szép, mit mesélénk még soká’, ám lépni ebben fárasztó a lábnak, s lassítja a menetet. De mily’ szép, s kalandos is e másik út! – ehelyütt még nem tudánk. Menve vissza nyomaink’ használjuk, s így süppedénk czombunkig mély lepelbe. Ismerős arczok tűnének elő fák közül, három vándor, kiket magunk megett veszejténk patakvölgyben, most jövének szembe mivélünk. Mosollyal, s vidám szóval köszönténk egymást, így menve tova ők fel, mi alá. Szebbik nem felvezetőnk, s ők lelék letérőt új útra. Esmét Nándi mene elöl, férfi munka mély hóban utat lelni, s taposni azt. 
Tarkóját vakarva állítja menetünk: vihar pusztítá erre nemrég, s fák tuczatjait dönté ki, gyökerestül kifordítva sokat. Ezen fák törzsei keresztezék utunk, minket gátlón, megakasztván. Lombok sűrű ágai most nem felettünk magasban, hanem közvetlen előttünk karnyújtásra, melyen átal hatolni lehetetlen. Erdőbe letérünk ismeretlenbe, kerülni muszáj erre. 
Léptünk óvatos, hisz’ hóból előtűnik kis csermely (forrás lapulhat valahol fatörzsek takarásában), s szikla is rejlik az fehér alatt rengeteg. Rosszul lépni fájó lenne. Nándi jó vezíre vándornak, lekűzdve akadályt visszavezet helyes útra. Párlattal ünneplénk ezt, midőn megpihenénk esmét kicsinyt. Állani mozdulatlan nem üdvözít; szellő lengedez, hó hullik, hideg metsző. Nulla alatt öttel vagyunk Celsius szerint. Emitt hisszük, ily’ akadály több nincsen utunkon, ám ez téves, s hamarost esmét vihar által döntött faóriások metszék ketté utunk átjárhatatlan’. Nándorban bízunk, s tesszük helyesen – újfent bizonyít, midőn elébb ismeretlen sűrűbe vág, majd nagyot kerülvén visszavezeti csapatunk jelölt ösvényünkre. Járatlan e csapás (mennyi alkalom vala, midőn paralell vándorlék ez úttal, emezt elkerülvén!), ám szemben ifjú pár tűne elő, kikkel mosolyt váltunk, majd pár szót hasznos tanáccsal. Nékik könnyebb, elérvén vihar pusztítását – csupán nyomaink kell követni, s utuk nem véthetik. Szép, ismeretlen tájon járunk – ide szívünk visszahúz; már tavaszi túrán gondolkodánk, vágyunk megtekintni e csodás vidéket zöldellő színekben is, napsütésben, lombok árnyában. Viski kövek emmár messze megettünk, midőn Rend kövekhez érénk – emitt megpihegünk. 
Balunkon nagy szikla, melyről Ágota jégcsapot szakajt, azzal hűtve menetben felizzott testét. E szikla megett megbúvó fák, most férfinak latrina, Favágók, s erdészek által csapott szekérúton haladunk alá – közelg’ a czél! Jobbunkon pad, s asztal rönkből, amellett tűzrakó – kellemes hely megpihenni, ám most mennénk inkább tova, hisz’ amint mód lészen, vendégfogadóba térénk, s ez ád lelkesedést. Hólepel erre vékony, jég tűne elő, melyen csúszunk – Ágota lépe balul, út szélén leljük földön fekve kaczagón. Sok nem kell, s rétet érünk, annak túlján Királyháza. Boldogan lépjük utósókat még patakon átal kelve fahídon, majd házak közé érve jégen csúszva esmét. Szekerünkre pattanván lassún térénk vissza ember által lakott falvakba, ám lassún is csúszunk jégen, van hol nehéz kordában tartani az kordét. Cserhát ormai határában, Szendehely falvának közepén, útnak balján Szepi fogadója áll, s vár mireánk. Emitt csapunk lakomát pirosló orczákkal elégedetten. Mit megélénk elébb az szép emlék, mesélénk még erről soká’! 
Olymód öltjük rétegek tömegét, hogy nemsoká’ az magasban védjen minket hótól, fagytól legott. Egyéb három vándor is vélünk indul egy ösvényen, alig megettünk, ám lassan maradoznak el, nő az táv miközöttünk. Ágota, s szép asszonyom Verácska női csevellyel vidámíták egymást, 
s Nándival minket is hasonképp’, amint haladánk zúgó patak mentén röviden. Csapás balunkon éleset kerüle, mentesíti vándort bő vízen átal gázolni, mi hol mély, ott vészt jósló. Lyeány, s asszony vízen járni vágy, férfi a biztosnál dönt. Ágota haboz, s átal kelni nem képes fagyott köveken, s korhadt ágakon, míg Verácska túlparton bíztatá őt perczekig, majd feladván próbálkozást nyomunkba ered ösvényünkön megettünk. Hitvesem túrára bőrből hasított bakancsot viselvén nem torpan folyam előtt – midőn útját alant esmét keresztezi zúgó, ő azon bátor léptekkel halad átal. Ekkoron futá egybe utunk esmét, s emelkedik emitt elibénk Nagy Mána bércze felé kapaszkodó ösvény. 
Vár még reánk utósó gázló (Ágotának izgalom jutá, nékünk kaczaj, amint fagyott köveken ugrál bizonytalan’ túlpartról mifelénk – Nándi lovagias segítő jobbja eminnen biztosítja ’mint baj lenne), onnét meredély. Mind réteget bontunk testünkről – tajtékos perczek várnak mireánk mostan. Hamar magasról tekinténk alá az völgybe, melyen végigjövénk elébb, hol patak parton tétován még előtűnik más’ három vándor, aztán fák közt, sziklákkal tarkított csapáson (mit mi csapunk ez mély hóban) érkezénk emlékhelyhez, emitt megpihegve kissé. Ágota zsákja élelmet rejt, azt kínálja mindünknek, ám ily’ elején az útnak enni még együnk sem vágy’. 
Emitten állva még esmeretünk arról nincsen, mi vár majdan nemsoká’ bennünket Börzsöny magasában, s mily’ jó is Ágota ily’ előrelátása. Vidám szóval vonulva lépegetünk emelkedőn tova – szellő csendes, de jelet ád; odafent szél tombol. Fák csúcsán ágak van, hol éles hangon ütődének egymásnak, kísérteties zajjal. Hóban lassú a menet, de ily’ lassan is elérénk egyszerre 
Nagy Mána gerinczét – énelőttem mene mind’, s térnek sziklák előtt jobbra fel, egyre mélyebb hóban lépve felfelé. Nándi töri utunk a szűz lepelben, s fentről kiált kaczagva; „Vigyázva emitt; roppant mélybe szaladt a láb!”, s mit mondá, való. Utósó métereken orom előtt czombunkig süppedénk az hóba, mint azt jóbarát is jelzé vala. Odafent elidőzénk csodálni a szépet, mit természet adá minékünk. Fázón tombol az szél, ’mint azt lentebb sejténk helyesen, s hópelyhek czikáznak frissítve az amúgy is mély leplet. Magosfa még messzi, Csóványos t’án túl távol is – mennünk muszáj. Csodát, mit e gerincz nyújtá megfesténk másnak, s eljövőnek, majd haladnánk tova. Haladnánk, írom, minthogy csapás nincs, út vaskos hóval borítva. 
Nándi elől tapos, de süpped mélyre az fehérbe, kaczag, s lába tűnik, deréktól lóg ki abból. Szép, mit megélünk ehelyütt, ám haladni ily’ vaskos hórétegben nehéz, lábnak fárasztó feladat. Soká’ ilyenképp’ kell lépdelni, s van, hol szél az havat arczunkba fúvá kellemetlen’, mi fagyasztja vándort. Verácska mondá, néki orczája fagyos lészen emmár. E bércz hosszún nyúlik, melyből fák közé érvén szellő csitul, ám hóréteg ugyanoly’ mély vagyon. Magasan járunk, Börzsöny hegyinek legbelsejében – csend hazája ez. 
Teccik, mit átél kicsiny csapatunk, de egymást, s magunk’ nem áltatván tudjuk; fáradunk. S messzi még az czél! Egyre sűrűbbek pihenésink, s Ágota ágál: csíki párlat szerető atyjától lapul zsákjában, kortyolni ily’ fagyban abból serkentő lészen. De még ellenállunk ekkor e csábításnak, de már nem soká’. Utunk Magosfa felé letér, ehelyütt Ágota mély hóba huppan, hogy önmaga nyomából hóangyalt varázsoljon. T’án öt percz, nem több, s elérénk czélunk: Magosfa egykoron büszke várának nyomai fehérbe burkolózván láthatatlan rejtőzik. 
Zsákunk vetjük, s pályinka után nyúl kezünk. Karczol az haladva alant, mutatván merre jár épp’, s Csík szülötte, Kárpátok lyeánya mit ígért vala minékünk elébb, helytáll: serkent e finom nedű! Tanakodik kicsiny csapatunk, s dönt: időnk fogytán, hát visszútat rövidíténk kissé’. Röviden haladunk vissza ugyanazon úton, mit kitapostunk elébb, majd hol jel utasít, északnak térünk, s Rend kövek irányába menénk vissza Királyházának. Ami oka e váltásnak, az e mély hó talpunk alatt: ebben haladni bár szórakoztat, s oly’ szép, mit mesélénk még soká’, ám lépni ebben fárasztó a lábnak, s lassítja a menetet. De mily’ szép, s kalandos is e másik út! – ehelyütt még nem tudánk. Menve vissza nyomaink’ használjuk, s így süppedénk czombunkig mély lepelbe. Ismerős arczok tűnének elő fák közül, három vándor, kiket magunk megett veszejténk patakvölgyben, most jövének szembe mivélünk. Mosollyal, s vidám szóval köszönténk egymást, így menve tova ők fel, mi alá. Szebbik nem felvezetőnk, s ők lelék letérőt új útra. Esmét Nándi mene elöl, férfi munka mély hóban utat lelni, s taposni azt. 
Tarkóját vakarva állítja menetünk: vihar pusztítá erre nemrég, s fák tuczatjait dönté ki, gyökerestül kifordítva sokat. Ezen fák törzsei keresztezék utunk, minket gátlón, megakasztván. Lombok sűrű ágai most nem felettünk magasban, hanem közvetlen előttünk karnyújtásra, melyen átal hatolni lehetetlen. Erdőbe letérünk ismeretlenbe, kerülni muszáj erre. 
Léptünk óvatos, hisz’ hóból előtűnik kis csermely (forrás lapulhat valahol fatörzsek takarásában), s szikla is rejlik az fehér alatt rengeteg. Rosszul lépni fájó lenne. Nándi jó vezíre vándornak, lekűzdve akadályt visszavezet helyes útra. Párlattal ünneplénk ezt, midőn megpihenénk esmét kicsinyt. Állani mozdulatlan nem üdvözít; szellő lengedez, hó hullik, hideg metsző. Nulla alatt öttel vagyunk Celsius szerint. Emitt hisszük, ily’ akadály több nincsen utunkon, ám ez téves, s hamarost esmét vihar által döntött faóriások metszék ketté utunk átjárhatatlan’. Nándorban bízunk, s tesszük helyesen – újfent bizonyít, midőn elébb ismeretlen sűrűbe vág, majd nagyot kerülvén visszavezeti csapatunk jelölt ösvényünkre. Járatlan e csapás (mennyi alkalom vala, midőn paralell vándorlék ez úttal, emezt elkerülvén!), ám szemben ifjú pár tűne elő, kikkel mosolyt váltunk, majd pár szót hasznos tanáccsal. Nékik könnyebb, elérvén vihar pusztítását – csupán nyomaink kell követni, s utuk nem véthetik. Szép, ismeretlen tájon járunk – ide szívünk visszahúz; már tavaszi túrán gondolkodánk, vágyunk megtekintni e csodás vidéket zöldellő színekben is, napsütésben, lombok árnyában. Viski kövek emmár messze megettünk, midőn Rend kövekhez érénk – emitt megpihegünk. 
Balunkon nagy szikla, melyről Ágota jégcsapot szakajt, azzal hűtve menetben felizzott testét. E szikla megett megbúvó fák, most férfinak latrina, Favágók, s erdészek által csapott szekérúton haladunk alá – közelg’ a czél! Jobbunkon pad, s asztal rönkből, amellett tűzrakó – kellemes hely megpihenni, ám most mennénk inkább tova, hisz’ amint mód lészen, vendégfogadóba térénk, s ez ád lelkesedést. Hólepel erre vékony, jég tűne elő, melyen csúszunk – Ágota lépe balul, út szélén leljük földön fekve kaczagón. Sok nem kell, s rétet érünk, annak túlján Királyháza. Boldogan lépjük utósókat még patakon átal kelve fahídon, majd házak közé érve jégen csúszva esmét. Szekerünkre pattanván lassún térénk vissza ember által lakott falvakba, ám lassún is csúszunk jégen, van hol nehéz kordában tartani az kordét. Cserhát ormai határában, Szendehely falvának közepén, útnak balján Szepi fogadója áll, s vár mireánk. Emitt csapunk lakomát pirosló orczákkal elégedetten. Mit megélénk elébb az szép emlék, mesélénk még erről soká’! 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése