Naszály (Cserhát)

’09.04.17.
Kosd falvának csendes uccájában ősz apó – szavaim néki intézem, azon érdeklődvén, portája előtt szekerem elállhat –é elkövetkező napig ez éjen átal? Válasza szófolyam, minek lényege igenlő válasza. Emigyen hát baráti búcsút intünk néki, s jó öreget magunk megett hagyván Cserhát magasai felé vesszük az irányt. Zöldbe borult hegyek mosolyognak reánk invitálón, s mink nékik ellenállni nem tudván gyors léptekkel menénk feléjük, reájuk. Ádám én mellettem határozottan mene – ereje teljében vagyon, minthogy fertály esztendő alatt kilók tuczatját veté magáról, mi felesleg vala legott. Ütemet is ő diktál léptünknek, s utósó kosdi házaknál legelésző paripa horkantásával búcsúzik tőlünk e czivilizáció, eminnen fák sűrűje, s élénk színekkel teli lombkoronák társaink, mélyben megbúvó vadakkal. Régen járt út vezeté bennünket Ősagárd felé, melyről elágazásnál balra térünk le Pádimentom kő fele. Meredély izzasztó – esmerjük mi már jól Naszály hegyének nehezét!

Naszály hegye mihazánk tájegysége, mi fiatalnak mondható lészen – orma annak 652m magas tszf. Cserhát csúcsainak legnyugatibbja, épülve az mészkőből rögként, minek kora meg is van t’án 200millió esztendős is, egykori triász sekély trópusi tengerének üledéke az. Amaz egykoron volt trópusi tengernek vízében gazdag élővilág vala, ennek emléke vagyon e mészkő emitt. Ehelyütt lészen barlangból nemegy, mikből legesmertebb az Násznép-barlang, avagy Zsömle-barlang is az. Tudorai annak Színlő-barlangot is kutaták enapokban is, mi t’án legmélyebb vagyon mai Pannónia földjén.

Van, honnét fák közül Duna kékje csillan lemenő nap fényénél szemünkbe, van hol Kosd, avagy távoli palóc falvak házainak teteje lácczik. Naszály csúcsát elkerülve vezeté utunk nem szűnő kaptatókon soká, mígnem eccerre csapás ellaposodik, s eminnét jó harmincz perczet kell még mennünk erdő mélyén, rejtett tisztáson megbúvó kis faházig, mi lészen enapi tervezett táborhelyünk. Napnak ereje alig, mire esmert tóhoz érünk, mi Cserhát magas ormának oldalában tengerszemként rejtőzik, adva friss szomjoltót erdei vadak sokaságának. Nincs már sok hátra, hogy alig két óra vándorutat követőn elérkezzünk az kunyhóhoz. Kicsiny lak, s tisztása mintha laknák oly’ rendezett lészen. Súlyos zsákokat vetvén hátunkról vízért nyúl kezünk, s frissítjük magunk’ élvezve garatunkon végigcsorgó hűst. Fa padokon nyúlunk pihegve, s valós történetekkel tartjuk szóval egymást, míg erőt nem érizénk tűzrakáshoz. Alig tíz percz, s már pattog is az fa, láng lobog magasan esti hűsben éltető hőt adván – annak mentén szabadul első boros flaskánk dugótól, s csupraink kocczintva fogyasztánk első kortyokat e mennyei nedűből Balázs czimboránk, s ő Zsófi lyeánya egészségére, ki alig pár napja érkezé miközénk evilágra. Légy gondtalan, s vidám, kedves Zsófia, mint lészen az Te apád, kit oly’ jó embernek esmertünk, s szerettünk meg egykoron! Ádám nyársat hegyez, s nemsoká’ kolbász, hagyma, érett sajt … s mennyi földi jó sorakozik azon! Én sem maradék el mellette, s szalonnát pirítok tűznek hevében, mi mellé újhagymát szelek gazdagon. Szítjuk a tüzet, élvezzük melegét, mígnem 10 órát követőn nem sokkal szellő támad – zizeg fák lombja fejünk felett, alant abból sokat nem érizénk. Ádám asszonyától jő a hír ; nem túl messzi mitőlünk, Göd városában eső esék, áztatva szomjas földet bőven. E szellő, mi egyre erősödik hamarost elhozza mifölénk is az felhőket, s nem is kell sok, midőn kunyhóba menekülünk hulló kövér cseppek elől. Utósó borunk dugója helyén marad – vetett ágyainkba feküdve még szóval tartjuk egymást, mígnem reánk telepszik pihentető álom.

’09.04.18.
Kint szél tombol, háznak falai védőn óvják vándort attól. Esőnek nyoma sincsen,kicsiny ablakon napnak sugarai csillannak vidám madárcsivitelésben. Ideig-óráig pihengetek, de aztán békésen hortyogó Ádámot magára hagyván bakancsot ölték, s frissítő reggeli túrára menék. Csapáson baktatok ’míg Vaditató-tóhoz nem vezet az engemet, eminnen térek vissza házhoz, mi mentén faóriás, annak törzsében lombkoronáig hosszan ácskapcsok tuczatjai vezetnek magasba. E „lépcső” éji esőtől áztatott, evégett nem bátorkodom fel zuhanástól tartván. Ajtó nyikordul, s Ádám, a jóbarát is kilép hegyi levegőbe nagyokat szippantva. Szeme, tekintete azt sugallja ; álma pihentető vala, ám rövid. Szűkszavúan fogyasztjuk reggelink’, majd komótosan pakkolunk. Tegnap bejárt úton igen gyors menettel érünk vissza Kosd falvába, hol korcsmát lelünk, amott frissülvén e kellemes, ám nem túl megerőltető vándorutunk követőn.

Sasbérc (Cserhát)

’09.04.10.
Szandavára alatt kicsiny falu nyúlik – neve is arról ered: Szandaváralja. T’án fertály órával valék Ádám előtt, midőn ehelyre érék - bevárom hát őt. Falunak lakója jó ha egyszáznyolczvan, korcsmája annak nincsen. Néne igazít útba ; falu határában kereskedés, hol sert kaphatok. Szatócs jöve elibém, kedves szóval fogad, s regéli, mint szakadá el egykoron Pest-Buda székes fővárosból, s telepedé le Cserhát hegyei közt, békét lelve családjával legott. Habzó serem megkapván hegyoldalra hágok, frídhóf mellől csodálván környező ormok látványát kortyolgatom italom. Nem kell sok, s Ádám érkezék – baráti kézrázás a viszontlátás örömére, s jóbarát is nedű után néz, majd árokparton szól a csevely, míg flaskák ürülnek. Azt követőn zsákjaink hátinkra veténk, s búcsút intve falunak, s népének erdők-hegyek magányára vágyván indulunk szekérúton fel, Szanda falva fele. ’Mint oromra érénk (eminnen rálátással Szanda házira), jobbra térünk várhegy szikláit látván magunk előtt, cserjésen keresztül szíjjuk magunkba friss hegyi levegőt.
Szanda vára :
Az várhegy bárhonnét is tekinténk reá, impozáns vulkán-építette orom, annak csúcsa hívogató. Hármas csúcsának nyugati szikláit egykoron földvár uralá, nyugatin máma is romjaiban büszke Szanda vára. Egyezerháromszáz esztendővel Krisztus után ehelyütt állott már e fesztung, mit eljövő évszázadokban főúri családok birtokolának ahhoz tartozó falvakkal egyetemben. Szerepe fontos vala : Fülek-Buda között füstjelzésekkel üzenének, s e hely is részese vala e védelmi rendszernek akkoron. Sok csatának tanúja e hely: török dúlá, s foglalá gyenge sereggel őrizett várat (kr.u.1548), ám három esztendőre erre magyar esmét birtokba vevé azt. Emigyen hányódék Szanda vára török s magyar közt, míg végül is felégeték – ekkoron azonban nem csupán vár pusztulá, hanem véle együtt régi falu is, annak templomával.
Ösvényt kutatunk vár alatt, honnét messzi távolban Sasbércz tetejin piroslik kőépítmény kupolája, hová e nap estéjén elérni szeretnénk. Út letér balnak, ám jelölést nem lelünk, így haladánk tova Szanda vára felé. Csapás kapaszkodik meredeken fel hegynek, magas egyre többet enged láttatni Cserhát lankáira. Gyanú éled mibennünk, midőn emmáron karnyújtásnyira mitőlünk várnak romjai, s hátunk megett távolodón vész messzibe utunk czélja; Sasbércz. Várhegy szikláira érvén megpihenünk kissé, majd pár tétova lépés után térképet olvasunk, s ráébred a két czimbora ; bizony még völgyben alant elvéténk utunk, s másnapra tervezett várlátogatást elébb ejténk meg mostan. Így történe, hogy egyazon úton, hol elébb felhágtunk emide, mostan visszatérénk alá, s újra kutatánk azon ösvényt, mi bennünket elvezet czélunk felé. Kutatnunk nem kell hiába – nem is oly’ távol rálelünk az csapásra, mi toronyiránt vezeté bennünket hosszan, hol völgynek le, hogy hegynek fel. Körülöttünk zöld a táj – csoda, hogy mit változá a természet egy hétnek leforgása alatt! Ám e zöld lassan vált vörösre, ’mint megettünk nyugodni tér a nap, s festé e tájat alkonyi veresre. Bér-patak völgyébe leérvén Ficsor-kútnál hagyánk el jelzett utat, s szántó mentén próbálunk helyes csapást lelni. Estve vagyon, visszatekintvén Szanda vára felé, még orom megett látni napkorongot lebukni, s félhomály telepedé a tájra. Vadlesek mentén haladunk soká’, mígnem erdőbe vágunk – hisszük, ez a helyes. Ám sűrűbe érünk hamarost, s a visszatérés mellett dönténk, hold és csillagok által megvilágított szántóra. Amott menénk tövises bokrokig, melyeken átvágva magunk (testünk véresre karczolván) már várt szekérútra jutánk, melyen ideig-óráig haladva bérczre futó ösvényt lelénk. Békák ricsaja közepette éji setétben érénk mai vándorutunk végéhez, s örömmel veténk zsákunk kőtoronynak lábánál. Ádám száraz fát gyűjt gúlába, s pár percz alatt magasan lobog tűzünk lángja. Tábort verve flaskát bontunk, s ízest bort kortyolunk tűz melege mellett, elégedetten pihentetve négy órás túrában megfáradt tagjaink’. Szalonna, újhagyma, s sok földi jó szolgálja lakománk’, s gyomrunk telvén dűlünk toronynak lábához éji álomra hajtván fejünk.

'09.04.11.

Első cseppet követi az azon következő, majd továbbiak egyre. Álmatagon nyitám szemeim, s magunk felett kósza felhőt láték – eső permet abból hullik. Zsákomból kikászálódom, s fák mentén leállék dolgom végzendő. Mire azzal bevégeztettem legott, madarak csivitelése búcsúztatá elvonuló felleget, s égen esmét napnak korongja köszönt vissza kék rámában. S bár az elmúlott éj holdfényes vala, azért való pompájában most csillog kőkastély, minek lábánál megaludtunk.
Eme tornyot emelteté egykoron gróf Pappenheim Szigfrid asszonya, gróf Károlyi Erzsébet, kinek ura vala környező erdőterületek akkori tulajdonosa. Minta arra bajor építmények valának, elmúlott század tízes éveinek végén. Czélja akkoron kettős vala : alulsó szinten laká az gróf erdésze, s annak családja, annak felette pediglen maga gr.Pappenheim midőn vadászatra vendégeivel erdeibe tére. Emigyen szolgálá azokat, mint vadászpihenő. Erdőterületét gróf 30as évek végén pénzzé tevé, s az ki újonnan tulajdonlá azt, tornyot hanyagolja, s midőn hű erdészcsalád 50es évek körül elköltözé, az gazdátalanná válva mene tönkre. Pár éve csupán, hogy Buják falva vezetése esmét széppé varázsolá azt.
Ádám álma békés, azt én meg nem zavarom. Hajnali túrára bakancsom kapom, s délnek vágok cserjék közt. Mélyeket szippantva élvezém tavaszi virágok illatját, s kőre leülvén alátekinték Cserhát vonulatjaira, csodálva azokat hosszasan. Alig tőlem fáczánok jövének elő cserjék közül, ám engem pillantva riadtan fordulnak vissza engemet magamra hagyván esmét. Még kissé elidőzék, majd visszamenék toronynak lábához, hol Ádám ébredez. Reggeli falatokat követőn összepakkolunk s új utat keresvén távozunk éji táborhelyünktől. Alig annak alatta kicsiny tengerszem, mi mellett haladunk, majd est setétjében bejárt szekérútra térünk. Azon éles kanyarig ballagunk, azt követőn erdő mélyibe vágunk. Első lépéseket követőn sűrűsödik a rengeteg, minek alja szúrós növényekkel teli – azok szántják végig lábunk lépésről lépésre. Út vész, csak érezzük merre mennünk helyes. Fák törzsei közt keresünk támaszt, s hosszas vándorlás után felsejlik alant az szántás, mi mentén előbbi napon menénk. Azon még patakig vezet utunk, min átal kelvén hegynek fel indulunk bízván, hogy orom tetejin jelzett utunk leljük. Balunkon erdő, jobbon szántó – vidám csevellyel egymást szórakoztatván kapaszkodunk, midőn kicsire tőlünk két szarvas riad, ugranak elibénk, s ügetnek tova. Szemünkkel követjük őket hosszan, mígnem patak parton messzi látjuk azokat fák közé beérni. Ezt követőn érünk reá ismerős útra, honnét egy óra, s még egy fél visszatérnünk Szandaváralja falvába. Szomszédos Szandára még korcsmába áttérünk, amott leülvén kortyolgatunk frissítő nedűt, majd Ádám hazatér szeretteihez, míg engem még Cserhát lankái várnak, azokon átal kelnem élvezet, majd Mátra hegyeinek határában jó babgulyást csárdában befalva búcsúzom végleg Palóczföldtől mostan.

Verebes-kaszáló (Börzsöny)

’09.04.05.
Magasok lankái elevenedének hirtelen, midőn gyermeki talpak csoszognak avarban veszvén. Vásárnapjának reggele múla épp’, mikoron mink jóbarátok, s csemeték mind elébb Csehvár ormát czélozzuk, azt követőn (ha piciny lábak erősek valának ahhoz) Verebes-kaszáló rétjének szépjét vágyunk átélni együtt.
Telve erővel, s gyermeki tettre készséggel piciny emberkék adának lendületet minékünk elibénk kerülvén meredek kaptatón hegynek fel. Nóri – alig három – jobbom markolván lépést tart vélem, megettem Ádámnak másodszülött fiúgyermeke, Árpi az, ki lépdel határozottan – ifjabb ő még Nórinál is. Ám kezdeti lendület megtörik hamar, s aprók lassulnak, nagyobbak még talpon soká’. Csehvár lábánál balra fel végeláthatatlan meredély, itt Noémi lyeányom, s Panka, kik előremenvén fák közt csapás után kutatnak, megettük közvetlen’ jómagam menék segítvén őket, hátha utuk veszték – de nem teszik. Emigyen együtt érünk Csehvár alatt futó gerinczre, honnét visszatekintve bevárjuk a sokadalmat. Felérve mind Panka kutat családja után, szűlői s húga alant elmaradának, s most mi utánunk kiáltának. Hol ösvények arrébb összefutnak bevárjuk őket, s innét együtt haladunk tova. Döntés születik csapat által ; bírja e gyereksereg a kaptatót, élvezik is azt, így Csehvár ormán tábort verni korai – menjen hát a sokadalom el egész’ Verebes-kaszáló mezejéig. Eminnen az még meg van t’án egy óra járás is gyermekekkel, de időnk tenger, napnak ereje pediglen örömünkre szolgál – nem tétováz hát senki sem. Esmét Panka az, ki Noémi lyeányommal élre áll, s ösvényt kutatván vezeté bennünket hegynek fel. Út elágaz, amott bevárván engem kérdőn szólának, s választ megkapva máris letérnek balra, botot ragadnak, azon megtámaszkodva zsákukkal hátukon törtetnek cserjék közt, s alacsony bokrokon átal. Nórika nyakamba kéredzkedik, magasból pihegve gyönyörködvén e csodás vidéket, s szívébe így vésődik annak szeretete. Magunk megett hang halkul – ütemesebb mi léptünk, két lyeány gyermekkel, s eggyel nyakamban. T’án elébb érünk rétre, mint a több’, így nékünk lészen feladat tüzet szítani amott, s emigyen bevárni azokat. Balon gerincz, annak szépe látvány emitt minékünk, melynek oldalában magányos fenyő magasodik, s örökzöldell. Szekérút metszé’ csapásunk, emlékek szerint t’án ha öt percz innét az kaszáló. S való : Panka, s Noémi együtt futának átal azon elsőként elérni túlfelén padokat, s asztalokat, mi fáradt vándornak pihenő vagyon. Sorra érnek barátok, gyermekek örülnek mivélünk czélunk meglátván. Míg picinyek játékra kapnak, mi elébb tűznek hordunk száraz fát, majd lobbantjuk azt lángra haladéktalan’. Apák nyársat vágnak, Anyák szalonnát szelnek, s azokat együtt használván hamar friss illat lengé bé ez rétet legott. Ricsi bácsi habzó sert ád, mi hűsen csordogál alá ezzel okozván üdítő örömet minékünk. Péter pediglen, vasat ragad, mit parázsba fektet, s perczek múlva azt hevülvén kiemel, majd abba szalonnát helyez, mi perczeg egyből, s ereszti levét kenyérszeletre – az már falni kész. Emigyen készít finom falatokat ennenmagának, asszonyának, s annak, ki kér abból. Van, ki asztal mellett falatoz, késsel szelve kolbászt, hagymát, avagy bármi egyebet, mi szemnek, orrnak, s gyomornak is éppúgy kedves. Enyhe szellő támad, de még így is szinte nyári a hő – élvezzük is mindahányan. Gyermekek falatkákat sütögetnek nyársukon tűznek forrójában, majd elégedetten csipegetik azokat félrevonulván. Teli gyomorral pediglen fűre telepszenek, együtt békében játszani – látni őket ily’ boldogul élvezet minékünk. Idő sebes szárnyakon szárnyal tova, nékünk is szedelőzködni kell e földi paradicsomot magunk megett hagyván. Járott utat mostan hagyjuk, jelöletlen szekérúton ereszkedénk meredeken vissza Diósjenő falva felé. Őzbereki forrás hideg vize csordogál vastagon keresztül utunkon, mely érbe Nórika bátran, ám tapasztalatlan’ gázol, így áztatva el cipőcskéjét. Lesz is könnyes bánat abból hirtelen, s Anyuci nyakába borulá vígaszt remélvén szomorú lelke, majd első kanyarulatban már én nyakamban helyezkedé elégedetten, s onnét mutatá alant, hol patak vize ömlik alá hangosan csobogva, mily’ szép is az. Ádám fia Árpád anyja ölében lel menedéket, ott szemét hunyva békében lélegzi bé ütemesen az friss hegyi levegőt, s álmodik ő t’án erdők vadairól szépeket. Bátyja bottal kezében fáradhatatlan’ falja kis barátaival a hátramaradt távolt, teszik ezt lyeányok csendben egymás kezét fogva pletykálva, míg fiúgyermekek futva, versengve, bátran. Völgybe ér az út, hol patak medrét követvén az balra tér, ám minékünk emitt hegynek fel, Csehvár irányába letérnünk muszáj czélunk elérni. Kaptatóval nem számolánk, lihegve lassulánk felmenet, ám odafe’ alá bukik utunk, honnét már csak ereszkednünk kell vissza utósó szekérútig falu előtt. Ifj.Farkas Péter suhan el szélsebes iramban meredeken alá, majd kiálló gyökérben lába akad, avégett bukva óriást, majd mosollyal arczán tekinté reánk, hunczutul mondva, mit tett tudatos vala. Férfias tett, mi megmosolyogtat bennünket, kik láttuk, mi vót véle.
E szép vásárnapi túra is bevégeztetett. Gyermeki fáradságban szülő is osztozik – hazatérvén otthonunkba együtt hajtjuk álomra fejünk…

Só hegy (Börzsöny)

’09.04.03.
Balunkon, délnek Márianosztra falva azon kevés börzsönyi település egyike vagyon, mi képes vala egykoron e hegység magasiba beférkőzni, s ott az meg is maradá máig. Északnak tekintvén Ádámmal oly’ kellemes emlékeket ébresztő Kopasz-hegy csúcsa csillogá áprilisi napfényben feredve, körülöttem pediglen barátok hármasa, kikkel Só-hegy lészen mai czélunk az magosban. Mangalicza konda mentén vezeté csapásunk, emitt lépvén erdő sűrejébe, s hagyánk végképp magunk megett Márianosztra falvát. Erdő éled, midőn őzek riadva ugranak hangunk hallván, s nyomukban csendesedik e sűrű, csak léptünk neszez darabig. Nem kell sok, s csevely hallik esmét ; négy czimbora vidám történetekkel csal mosolyt egymás arczára legott. Utunk csermely mellett vezeté - Bezina patak vize vidám csobogással ád ütemet lépteinknek. Franczi, s Ádám kicsinyt távolodón rét túlvégén bevárni megáll, ám amott már utat véte mindkettő – jobbnak jel zöldell fának törzsin megbújva mutatván Só-hegy felé ezen út mene. Hosszan kapaszkodunk mindahányan, tüdőnk garathoz közel ugrik, tajték csergedez hátunkon. Ám emitt még lanka, mit hegynek hiszünk – nemsoká’ czélunk orma előtt esmerjük meg Börzsöny szép kúpjának meghágása mily’ nehéz is vala. Lengyel-Rétekre futá bé ösvényünk, hol térképet megolvasni leállunk, s látjuk azon nékünk északnak térnünk kell emitt, hogy hamarost Só-hegy oly’ szép látványát csodálhassuk mind. Mondám, fertály óra, s vándor oda érhet, ám tévedek sokat. Számolni nem számolék azon meredek úttal, mi sziklákon, s szúrós bokrokon átal vezet, s lassít bennünket az gyors menetben. Naplemente fogad minket fák közül kiérvén, megfesteni való az! Sziklák ormán Franczi áll csodálni azt, mellé lépek magam is, s nézzük a látványt együtt, míg Ádám is mellénk ére percz alatt. Amonnét még keveset kell menni, s tábornak való helyen czimbora vár megkésetteket, cserjék mentén, kopasz gerinczen. Zsákokkal hátunkon oromra hágunk, hátha odafenn még idillibb tábort verni, ám amott négyen nem férünk, így megcsodálván kora setétet Esztergom bazilikájától Vácz városáig, s Kóspallag falvától Börzsöny csendjéig térénk vissza szélóvta gerinczre. Száraz fáért szaladnak barátim, míg én apátsági bort nyiték, s visszajővén megfáradt dolgos kéz kupát ragad, s jót kortyol e nemes italból. Tűz pattog emmáron, mely mellé letelepedvén szuszogjuk elégedetten előző óra s még egy fél túráját. Jómagam valék elülső a sorban, ki szalonnát nyársra fűzvén azt tűz fölé kitámasztja, s máris dugó pukkan : Franczi etyeki borának is fenekére nézünk. Annak zamata megosztja a négy vándort, de majd azt követő nedű elveszi ennek ízét, s feledjük is gyorsan. Lakomának nézünk elibé, midőn hosszasan sül sok földi jó, melyhez csorog és csorog megállás nélkül a sok zamatos, s illatos bor. Cserjék közt ideig vad neszez – (tán róka az?) de aztán elmén, minket nyugton hagyván. Éjfél múlik, midőn hálni térnék, ám barátok még viccelődnek … így szundíték bele e friss éjbe. Ők még csevegnek soká – mint elmondák éji 3 is elmúla, midőn ők is tűz mellé heverednek álomra hajtván fejük.

’09.04.04.
Pirkad már a Cserhát felett az távolban. Áprilisi hajnal hamar álmot ver szememből, s alant vereslő hegyek csúcsai egyre vonzzák tekintetem amint napnak korongja kúszik feljebb s világítá meg mind többet. Hamvadó tűz mentén nem kívánok hát tovább heverni, talpra pattanék, s bakancsom kapván sétára vágyom. Elébb felmászék Só-hegy csúcsára, honnét legtöbbet látni, s amott élvezém soká’ napnak erejét, nomeg e felhőtlen hajnalt. Alá ereszkedvén sziklák közé menve virágok illatját élvezni fűbe heveredék, honnét úgy hallom madarak vidám csivitelését, mint fentről barátim álmatag hortyogását. Nyolcz felé közeledik már az idő, midőn közébük visszamenék, s estről megmaradt zsemlyémet reggeli gyanánt elfogyasztám. Ébred egyik, majd másik, s hamar vidám a szó esmét – ott folytatja mind, hogy éjjel abbahagyta. Franczi zsákját pakkolván német szóra kap, s emigyen ecsetelé nékünk, kik e nyelvet bírjuk, miként is érizé mostan magamagát, s mink kaczagjuk azt. Összebeszélünk, s döntést hozánk: Nagyirtáspusztán, Szent Orbán fogadóját útbaejtvén kerülénk máma reggel visszafelé Márianosztrára, amottan pediglen étket falunk, ha szolgálnak véle. Mit kigondoltunk meg is cselekszük: szép, kora tavaszi erdők mélyén vándorlunk átal réten, s sűrűn. Nagy-rét mentén elhaladván óriás békák hada keresztezé utunk, ezt követőn Nagy Sas-hegy lábánál elébb keletnek, majd északnak menve fák közül bukkan ki az várt fogadó. Elébb szolgalak (mily’ díszes és szép is az!) mentén favágókkal váltunk üdvözletet, majd vendégfogadó portáján belépvén szolgálatkész vendéglős ugrik elibénk, s biztosítá: falhatunk itt, mi belénk fér. Hamar asztalra csapunk mind, s sorra kérjük mire vágyunk, így lakomázunk napsugaraiban feredve faasztalra könyökölve vidáman. Tyúknak tojása ízletesen elibénk tálalva feledhetetlen – fogadó szakácsa kedvünkre valót sütött e szép reggelen. Ám a jónak ára vagyon: de megfizetjük böcsülettel. Teli gyomorral nehéz az indulás, de amint lábaink elsőket lépik, úgy éledünk mi is vélük, s haladunk elébb Vasas-kút felé, honnét délnek levág az út Bezina patak mentén alá. Franczi, ki vadak nagy ismerője egy ponton vaddisznó veszejtett szőrét leli, majd csendre int arrébb, mutatván; szarvasok legelésznek békésen hegyoldalban nem is oly’ távol mitőlünk. Olasz kertnek nevezik az szemet gyönyörködtető vidéket hosszan, mi Márianosztrára levezet bennünket, s Sarok rétre érvén emmár házak teteji is látszanak, nomeg helyi templomnak tornya.
Delet harangoznak a faluban, midőn beérünk, így tudván magunk megett e kellemes túrát, mit megemlegetünk mindahányan részesei valánk.