2009. április 5., vasárnap

Verebes-kaszáló (Börzsöny)

’09.04.05.
Magasok lankái elevenedének hirtelen, midőn gyermeki talpak csoszognak avarban veszvén. Vásárnapjának reggele múla épp’, mikoron mink jóbarátok, s csemeték mind elébb Csehvár ormát czélozzuk, azt követőn (ha piciny lábak erősek valának ahhoz) Verebes-kaszáló rétjének szépjét vágyunk átélni együtt.
Telve erővel, s gyermeki tettre készséggel piciny emberkék adának lendületet minékünk elibénk kerülvén meredek kaptatón hegynek fel. Nóri – alig három – jobbom markolván lépést tart vélem, megettem Ádámnak másodszülött fiúgyermeke, Árpi az, ki lépdel határozottan – ifjabb ő még Nórinál is. Ám kezdeti lendület megtörik hamar, s aprók lassulnak, nagyobbak még talpon soká’. Csehvár lábánál balra fel végeláthatatlan meredély, itt Noémi lyeányom, s Panka, kik előremenvén fák közt csapás után kutatnak, megettük közvetlen’ jómagam menék segítvén őket, hátha utuk veszték – de nem teszik. Emigyen együtt érünk Csehvár alatt futó gerinczre, honnét visszatekintve bevárjuk a sokadalmat. Felérve mind Panka kutat családja után, szűlői s húga alant elmaradának, s most mi utánunk kiáltának. Hol ösvények arrébb összefutnak bevárjuk őket, s innét együtt haladunk tova. Döntés születik csapat által ; bírja e gyereksereg a kaptatót, élvezik is azt, így Csehvár ormán tábort verni korai – menjen hát a sokadalom el egész’ Verebes-kaszáló mezejéig. Eminnen az még meg van t’án egy óra járás is gyermekekkel, de időnk tenger, napnak ereje pediglen örömünkre szolgál – nem tétováz hát senki sem. Esmét Panka az, ki Noémi lyeányommal élre áll, s ösvényt kutatván vezeté bennünket hegynek fel. Út elágaz, amott bevárván engem kérdőn szólának, s választ megkapva máris letérnek balra, botot ragadnak, azon megtámaszkodva zsákukkal hátukon törtetnek cserjék közt, s alacsony bokrokon átal. Nórika nyakamba kéredzkedik, magasból pihegve gyönyörködvén e csodás vidéket, s szívébe így vésődik annak szeretete. Magunk megett hang halkul – ütemesebb mi léptünk, két lyeány gyermekkel, s eggyel nyakamban. T’án elébb érünk rétre, mint a több’, így nékünk lészen feladat tüzet szítani amott, s emigyen bevárni azokat. Balon gerincz, annak szépe látvány emitt minékünk, melynek oldalában magányos fenyő magasodik, s örökzöldell. Szekérút metszé’ csapásunk, emlékek szerint t’án ha öt percz innét az kaszáló. S való : Panka, s Noémi együtt futának átal azon elsőként elérni túlfelén padokat, s asztalokat, mi fáradt vándornak pihenő vagyon. Sorra érnek barátok, gyermekek örülnek mivélünk czélunk meglátván. Míg picinyek játékra kapnak, mi elébb tűznek hordunk száraz fát, majd lobbantjuk azt lángra haladéktalan’. Apák nyársat vágnak, Anyák szalonnát szelnek, s azokat együtt használván hamar friss illat lengé bé ez rétet legott. Ricsi bácsi habzó sert ád, mi hűsen csordogál alá ezzel okozván üdítő örömet minékünk. Péter pediglen, vasat ragad, mit parázsba fektet, s perczek múlva azt hevülvén kiemel, majd abba szalonnát helyez, mi perczeg egyből, s ereszti levét kenyérszeletre – az már falni kész. Emigyen készít finom falatokat ennenmagának, asszonyának, s annak, ki kér abból. Van, ki asztal mellett falatoz, késsel szelve kolbászt, hagymát, avagy bármi egyebet, mi szemnek, orrnak, s gyomornak is éppúgy kedves. Enyhe szellő támad, de még így is szinte nyári a hő – élvezzük is mindahányan. Gyermekek falatkákat sütögetnek nyársukon tűznek forrójában, majd elégedetten csipegetik azokat félrevonulván. Teli gyomorral pediglen fűre telepszenek, együtt békében játszani – látni őket ily’ boldogul élvezet minékünk. Idő sebes szárnyakon szárnyal tova, nékünk is szedelőzködni kell e földi paradicsomot magunk megett hagyván. Járott utat mostan hagyjuk, jelöletlen szekérúton ereszkedénk meredeken vissza Diósjenő falva felé. Őzbereki forrás hideg vize csordogál vastagon keresztül utunkon, mely érbe Nórika bátran, ám tapasztalatlan’ gázol, így áztatva el cipőcskéjét. Lesz is könnyes bánat abból hirtelen, s Anyuci nyakába borulá vígaszt remélvén szomorú lelke, majd első kanyarulatban már én nyakamban helyezkedé elégedetten, s onnét mutatá alant, hol patak vize ömlik alá hangosan csobogva, mily’ szép is az. Ádám fia Árpád anyja ölében lel menedéket, ott szemét hunyva békében lélegzi bé ütemesen az friss hegyi levegőt, s álmodik ő t’án erdők vadairól szépeket. Bátyja bottal kezében fáradhatatlan’ falja kis barátaival a hátramaradt távolt, teszik ezt lyeányok csendben egymás kezét fogva pletykálva, míg fiúgyermekek futva, versengve, bátran. Völgybe ér az út, hol patak medrét követvén az balra tér, ám minékünk emitt hegynek fel, Csehvár irányába letérnünk muszáj czélunk elérni. Kaptatóval nem számolánk, lihegve lassulánk felmenet, ám odafe’ alá bukik utunk, honnét már csak ereszkednünk kell vissza utósó szekérútig falu előtt. Ifj.Farkas Péter suhan el szélsebes iramban meredeken alá, majd kiálló gyökérben lába akad, avégett bukva óriást, majd mosollyal arczán tekinté reánk, hunczutul mondva, mit tett tudatos vala. Férfias tett, mi megmosolyogtat bennünket, kik láttuk, mi vót véle.
E szép vásárnapi túra is bevégeztetett. Gyermeki fáradságban szülő is osztozik – hazatérvén otthonunkba együtt hajtjuk álomra fejünk…

Nincsenek megjegyzések: