’09.04.17.Kosd falvának csendes uccájában ősz apó – szavaim néki intézem, azon érdeklődvén, portája előtt szekerem elállhat –é elkövetkező napig ez éjen átal?
Válasza szófolyam, minek lényege igenlő válasza. Emigyen hát baráti búcsút intünk néki, s jó öreget magunk megett hagyván Cserhát magasai felé vesszük az irányt. Zöldbe borult hegyek mosolyognak reánk invitálón, s mink nékik ellenállni nem tudván gyors léptekkel menénk feléjük, reájuk. Ádám én mellettem határozottan mene – ereje teljében vagyon, minthogy fertály esztendő alatt kilók tuczatját veté magáról, mi felesleg vala legott. Ütemet is ő diktál léptünknek, s utósó kosdi házaknál legelésző paripa horkantásával búcsúzik tőlünk e czivilizáció, eminnen fák sűrűje, s élénk színekkel teli lombkoronák társaink, mélyben megbúvó vadakkal. Régen járt út vezeté bennünket Ősagárd felé, melyről elágazásnál balra térünk le Pádimentom kő fele. Meredély izzasztó – esmerjük mi már jól Naszály hegyének nehezét!Naszály hegye mihazánk tájegysége, mi fiatalnak mondható lészen – orma annak 652m magas tszf. Cserhát csúcsainak legnyugatibbja, épülve az mészkőből rögként, minek kora meg is van t’án 200millió esztendős is, egykori triász sekély trópusi tengerének üledéke az. Amaz egykoron volt trópusi tengernek vízében gazdag élővilág vala, ennek emléke vagyon e mészkő emitt. Ehelyütt lészen barlangból nemegy, mikből legesmertebb az Násznép-barlang, avagy Zsömle-barlang is az. Tudorai annak Színlő-barlangot is kutaták enapokban is, mi t’án legmélyebb vagyon mai Pannónia földjén.
Van, honnét fák közül Duna kékje csillan lemenő nap fényénél szemünkbe, van hol Kosd, avagy távoli palóc falvak házainak teteje lácczik. Naszály csúcsát elkerülve vezeté utunk nem szűnő kaptatókon soká, mígnem eccerre csapás ellaposodik, s eminnét jó harmincz perczet kell még mennünk erdő mélyén, rejtett tisztáson megbúvó kis faházig, mi lészen enapi tervezett táborhelyünk. 
Napnak ereje alig, mire esmert tóhoz érünk, mi Cserhát magas ormának oldalában tengerszemként rejtőzik, adva friss szomjoltót erdei vadak sokaságának. Nincs már sok hátra, hogy alig két óra vándorutat követőn elérkezzünk az kunyhóhoz. Kicsiny lak, s tisztása mintha laknák oly’ rendezett lészen. Súlyos zsákokat vetvén hátunkról vízért nyúl kezünk, s frissítjük magunk’ élvezve garatunkon végigcsorgó hűst. Fa padokon nyúlunk pihegve, s valós történetekkel tartjuk szóval egymást, míg erőt nem érizénk tűzrakáshoz. Alig tíz percz, s már pattog is az fa, láng lobog magasan esti hűsben éltető hőt adván – annak mentén szabadul első boros flaskánk dugótól, s csupraink kocczintva fogyasztánk első kortyokat e mennyei nedűből Balázs czimboránk, s ő Zsófi lyeánya egészségére, ki alig pár napja érkezé miközénk evilágra. Légy gondtalan, s vidám, kedves Zsófia, mint lészen az Te apád, kit oly’ jó embernek esmertünk, s szerettünk meg egykoron! Ádám nyársat hegyez, s nemsoká’ kolbász, hagyma, érett sajt … s mennyi földi jó sorakozik azon! 
Én sem maradék el mellette, s szalonnát pirítok tűznek hevében, mi mellé újhagymát szelek gazdagon. Szítjuk a tüzet, élvezzük melegét, mígnem 10 órát követőn nem sokkal szellő támad – zizeg fák lombja fejünk felett, alant abból sokat nem érizénk. Ádám asszonyától jő a hír ; nem túl messzi mitőlünk, Göd városában eső esék, áztatva szomjas földet bőven. E szellő, mi egyre erősödik hamarost elhozza mifölénk is az felhőket, s nem is kell sok, midőn kunyhóba menekülünk hulló kövér cseppek elől. Utósó borunk dugója helyén marad – vetett ágyainkba feküdve még szóval tartjuk egymást, mígnem reánk telepszik pihentető álom.
’09.04.18.
Kint szél tombol, háznak falai védőn óvják vándort attól. Esőnek nyoma sincsen,kicsiny ablakon napnak sugarai csillannak vidám madárcsivitelésben. Ideig-óráig pihengetek, de aztán békésen hortyogó Ádámot magára hagyván bakancsot ölték, s frissítő reggeli túrára menék.
Csapáson baktatok ’míg Vaditató-tóhoz nem vezet az engemet, eminnen térek vissza házhoz, mi mentén faóriás, annak törzsében lombkoronáig hosszan ácskapcsok tuczatjai vezetnek magasba. E „lépcső” éji esőtől áztatott, evégett nem bátorkodom fel zuhanástól tartván. Ajtó nyikordul, s Ádám, a jóbarát is kilép hegyi levegőbe nagyokat szippantva. Szeme, tekintete azt sugallja ; álma pihentető vala, ám rövid. Szűkszavúan fogyasztjuk reggelink’, majd komótosan pakkolunk. Tegnap bejárt úton igen gyors menettel érünk vissza Kosd falvába, hol korcsmát lelünk, amott frissülvén e kellemes, ám nem túl megerőltető vándorutunk követőn. 
Napnak ereje alig, mire esmert tóhoz érünk, mi Cserhát magas ormának oldalában tengerszemként rejtőzik, adva friss szomjoltót erdei vadak sokaságának. Nincs már sok hátra, hogy alig két óra vándorutat követőn elérkezzünk az kunyhóhoz. Kicsiny lak, s tisztása mintha laknák oly’ rendezett lészen. Súlyos zsákokat vetvén hátunkról vízért nyúl kezünk, s frissítjük magunk’ élvezve garatunkon végigcsorgó hűst. Fa padokon nyúlunk pihegve, s valós történetekkel tartjuk szóval egymást, míg erőt nem érizénk tűzrakáshoz. Alig tíz percz, s már pattog is az fa, láng lobog magasan esti hűsben éltető hőt adván – annak mentén szabadul első boros flaskánk dugótól, s csupraink kocczintva fogyasztánk első kortyokat e mennyei nedűből Balázs czimboránk, s ő Zsófi lyeánya egészségére, ki alig pár napja érkezé miközénk evilágra. Légy gondtalan, s vidám, kedves Zsófia, mint lészen az Te apád, kit oly’ jó embernek esmertünk, s szerettünk meg egykoron! Ádám nyársat hegyez, s nemsoká’ kolbász, hagyma, érett sajt … s mennyi földi jó sorakozik azon! 
Én sem maradék el mellette, s szalonnát pirítok tűznek hevében, mi mellé újhagymát szelek gazdagon. Szítjuk a tüzet, élvezzük melegét, mígnem 10 órát követőn nem sokkal szellő támad – zizeg fák lombja fejünk felett, alant abból sokat nem érizénk. Ádám asszonyától jő a hír ; nem túl messzi mitőlünk, Göd városában eső esék, áztatva szomjas földet bőven. E szellő, mi egyre erősödik hamarost elhozza mifölénk is az felhőket, s nem is kell sok, midőn kunyhóba menekülünk hulló kövér cseppek elől. Utósó borunk dugója helyén marad – vetett ágyainkba feküdve még szóval tartjuk egymást, mígnem reánk telepszik pihentető álom.’09.04.18.
Kint szél tombol, háznak falai védőn óvják vándort attól. Esőnek nyoma sincsen,kicsiny ablakon napnak sugarai csillannak vidám madárcsivitelésben. Ideig-óráig pihengetek, de aztán békésen hortyogó Ádámot magára hagyván bakancsot ölték, s frissítő reggeli túrára menék.
Csapáson baktatok ’míg Vaditató-tóhoz nem vezet az engemet, eminnen térek vissza házhoz, mi mentén faóriás, annak törzsében lombkoronáig hosszan ácskapcsok tuczatjai vezetnek magasba. E „lépcső” éji esőtől áztatott, evégett nem bátorkodom fel zuhanástól tartván. Ajtó nyikordul, s Ádám, a jóbarát is kilép hegyi levegőbe nagyokat szippantva. Szeme, tekintete azt sugallja ; álma pihentető vala, ám rövid. Szűkszavúan fogyasztjuk reggelink’, majd komótosan pakkolunk. Tegnap bejárt úton igen gyors menettel érünk vissza Kosd falvába, hol korcsmát lelünk, amott frissülvén e kellemes, ám nem túl megerőltető vándorutunk követőn. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése