Sasbérc (Cserhát)

’09.04.10.
Szandavára alatt kicsiny falu nyúlik – neve is arról ered: Szandaváralja. T’án fertály órával valék Ádám előtt, midőn ehelyre érék - bevárom hát őt. Falunak lakója jó ha egyszáznyolczvan, korcsmája annak nincsen. Néne igazít útba ; falu határában kereskedés, hol sert kaphatok. Szatócs jöve elibém, kedves szóval fogad, s regéli, mint szakadá el egykoron Pest-Buda székes fővárosból, s telepedé le Cserhát hegyei közt, békét lelve családjával legott. Habzó serem megkapván hegyoldalra hágok, frídhóf mellől csodálván környező ormok látványát kortyolgatom italom. Nem kell sok, s Ádám érkezék – baráti kézrázás a viszontlátás örömére, s jóbarát is nedű után néz, majd árokparton szól a csevely, míg flaskák ürülnek. Azt követőn zsákjaink hátinkra veténk, s búcsút intve falunak, s népének erdők-hegyek magányára vágyván indulunk szekérúton fel, Szanda falva fele. ’Mint oromra érénk (eminnen rálátással Szanda házira), jobbra térünk várhegy szikláit látván magunk előtt, cserjésen keresztül szíjjuk magunkba friss hegyi levegőt.
Szanda vára :
Az várhegy bárhonnét is tekinténk reá, impozáns vulkán-építette orom, annak csúcsa hívogató. Hármas csúcsának nyugati szikláit egykoron földvár uralá, nyugatin máma is romjaiban büszke Szanda vára. Egyezerháromszáz esztendővel Krisztus után ehelyütt állott már e fesztung, mit eljövő évszázadokban főúri családok birtokolának ahhoz tartozó falvakkal egyetemben. Szerepe fontos vala : Fülek-Buda között füstjelzésekkel üzenének, s e hely is részese vala e védelmi rendszernek akkoron. Sok csatának tanúja e hely: török dúlá, s foglalá gyenge sereggel őrizett várat (kr.u.1548), ám három esztendőre erre magyar esmét birtokba vevé azt. Emigyen hányódék Szanda vára török s magyar közt, míg végül is felégeték – ekkoron azonban nem csupán vár pusztulá, hanem véle együtt régi falu is, annak templomával.
Ösvényt kutatunk vár alatt, honnét messzi távolban Sasbércz tetejin piroslik kőépítmény kupolája, hová e nap estéjén elérni szeretnénk. Út letér balnak, ám jelölést nem lelünk, így haladánk tova Szanda vára felé. Csapás kapaszkodik meredeken fel hegynek, magas egyre többet enged láttatni Cserhát lankáira. Gyanú éled mibennünk, midőn emmáron karnyújtásnyira mitőlünk várnak romjai, s hátunk megett távolodón vész messzibe utunk czélja; Sasbércz. Várhegy szikláira érvén megpihenünk kissé, majd pár tétova lépés után térképet olvasunk, s ráébred a két czimbora ; bizony még völgyben alant elvéténk utunk, s másnapra tervezett várlátogatást elébb ejténk meg mostan. Így történe, hogy egyazon úton, hol elébb felhágtunk emide, mostan visszatérénk alá, s újra kutatánk azon ösvényt, mi bennünket elvezet czélunk felé. Kutatnunk nem kell hiába – nem is oly’ távol rálelünk az csapásra, mi toronyiránt vezeté bennünket hosszan, hol völgynek le, hogy hegynek fel. Körülöttünk zöld a táj – csoda, hogy mit változá a természet egy hétnek leforgása alatt! Ám e zöld lassan vált vörösre, ’mint megettünk nyugodni tér a nap, s festé e tájat alkonyi veresre. Bér-patak völgyébe leérvén Ficsor-kútnál hagyánk el jelzett utat, s szántó mentén próbálunk helyes csapást lelni. Estve vagyon, visszatekintvén Szanda vára felé, még orom megett látni napkorongot lebukni, s félhomály telepedé a tájra. Vadlesek mentén haladunk soká’, mígnem erdőbe vágunk – hisszük, ez a helyes. Ám sűrűbe érünk hamarost, s a visszatérés mellett dönténk, hold és csillagok által megvilágított szántóra. Amott menénk tövises bokrokig, melyeken átvágva magunk (testünk véresre karczolván) már várt szekérútra jutánk, melyen ideig-óráig haladva bérczre futó ösvényt lelénk. Békák ricsaja közepette éji setétben érénk mai vándorutunk végéhez, s örömmel veténk zsákunk kőtoronynak lábánál. Ádám száraz fát gyűjt gúlába, s pár percz alatt magasan lobog tűzünk lángja. Tábort verve flaskát bontunk, s ízest bort kortyolunk tűz melege mellett, elégedetten pihentetve négy órás túrában megfáradt tagjaink’. Szalonna, újhagyma, s sok földi jó szolgálja lakománk’, s gyomrunk telvén dűlünk toronynak lábához éji álomra hajtván fejünk.

'09.04.11.

Első cseppet követi az azon következő, majd továbbiak egyre. Álmatagon nyitám szemeim, s magunk felett kósza felhőt láték – eső permet abból hullik. Zsákomból kikászálódom, s fák mentén leállék dolgom végzendő. Mire azzal bevégeztettem legott, madarak csivitelése búcsúztatá elvonuló felleget, s égen esmét napnak korongja köszönt vissza kék rámában. S bár az elmúlott éj holdfényes vala, azért való pompájában most csillog kőkastély, minek lábánál megaludtunk.
Eme tornyot emelteté egykoron gróf Pappenheim Szigfrid asszonya, gróf Károlyi Erzsébet, kinek ura vala környező erdőterületek akkori tulajdonosa. Minta arra bajor építmények valának, elmúlott század tízes éveinek végén. Czélja akkoron kettős vala : alulsó szinten laká az gróf erdésze, s annak családja, annak felette pediglen maga gr.Pappenheim midőn vadászatra vendégeivel erdeibe tére. Emigyen szolgálá azokat, mint vadászpihenő. Erdőterületét gróf 30as évek végén pénzzé tevé, s az ki újonnan tulajdonlá azt, tornyot hanyagolja, s midőn hű erdészcsalád 50es évek körül elköltözé, az gazdátalanná válva mene tönkre. Pár éve csupán, hogy Buják falva vezetése esmét széppé varázsolá azt.
Ádám álma békés, azt én meg nem zavarom. Hajnali túrára bakancsom kapom, s délnek vágok cserjék közt. Mélyeket szippantva élvezém tavaszi virágok illatját, s kőre leülvén alátekinték Cserhát vonulatjaira, csodálva azokat hosszasan. Alig tőlem fáczánok jövének elő cserjék közül, ám engem pillantva riadtan fordulnak vissza engemet magamra hagyván esmét. Még kissé elidőzék, majd visszamenék toronynak lábához, hol Ádám ébredez. Reggeli falatokat követőn összepakkolunk s új utat keresvén távozunk éji táborhelyünktől. Alig annak alatta kicsiny tengerszem, mi mellett haladunk, majd est setétjében bejárt szekérútra térünk. Azon éles kanyarig ballagunk, azt követőn erdő mélyibe vágunk. Első lépéseket követőn sűrűsödik a rengeteg, minek alja szúrós növényekkel teli – azok szántják végig lábunk lépésről lépésre. Út vész, csak érezzük merre mennünk helyes. Fák törzsei közt keresünk támaszt, s hosszas vándorlás után felsejlik alant az szántás, mi mentén előbbi napon menénk. Azon még patakig vezet utunk, min átal kelvén hegynek fel indulunk bízván, hogy orom tetejin jelzett utunk leljük. Balunkon erdő, jobbon szántó – vidám csevellyel egymást szórakoztatván kapaszkodunk, midőn kicsire tőlünk két szarvas riad, ugranak elibénk, s ügetnek tova. Szemünkkel követjük őket hosszan, mígnem patak parton messzi látjuk azokat fák közé beérni. Ezt követőn érünk reá ismerős útra, honnét egy óra, s még egy fél visszatérnünk Szandaváralja falvába. Szomszédos Szandára még korcsmába áttérünk, amott leülvén kortyolgatunk frissítő nedűt, majd Ádám hazatér szeretteihez, míg engem még Cserhát lankái várnak, azokon átal kelnem élvezet, majd Mátra hegyeinek határában jó babgulyást csárdában befalva búcsúzom végleg Palóczföldtől mostan.