'09.05.01.Alig egy órával ennek előtt harangozának delet, s jómagam csendes magányomban Kosd határában, köves úton átal vetett sorompót kerülék épp’, így jutván bé házak közül erdő sűrejébe. 
Hosszú vándorút, mit e napra, s eljövőre eltervezék – másnapon 10 órakor családdal és barátokkal lészen találkozó Cserhát hegyei közt, távol e helyről, félszáz kilóméterre Kosd falvától. Lábam ereje teljében, kitartásom lehetetlent nem esmeri. Enyhe szellő lengedez mostan, de érezni azt alig, minthogy felhőtlen égből égető erejét érizteti vélem a nap korongja. Erdő élénk zöld lombkoronájából madárcsevely’ hallik – mintha mind túlkiabálni vágy’ a többit. Jó e „zajban” lépdelni, tudván hosszú télnek vége emmár, s jő a hosszú nyár – madarak hada is ennek örvend. Naszály csúcsára vezető ösvényhez érve új csapásra térek, keletre visznek e távolba vesző kanyarok, Ősagárd falva irányába. Lendületben a vándor ; érizem, gyors valék. Bő óra, s kiérek Naszály erdejéből, s alant, szántók megett már Ősagárd templomának tornya csillog szemembe. J
obbomon karám, a megett mangalicza konda hever árnyast lelve. Friss szántás festeni valón szép zöldje mosolyog reám, amint favágók szekere kerül éngemet, s eminnen már kanyar választ el csupán első cserháti falu határától Hamar békák éneke fogad, hol szép tavacska, s rendezett kert lészen tűzrakó, s padok közt – láccik, törődnek e hellyel itt lakó népek. Tekintetem korcsmát keres mohón, ám nem lel azt. Templom mentén vág balra fel utam, s már el is hagyám e falvat alig menve abban. Kulacsom vízzel töltve, szájam száraz – dombnak tetején iszom első kortyaim frissítvén magam. 
Papírosom (min utam előre eltervezém vala) nézve látom, fél órával is gyorsabb valék, mint gondolt. Nosza hát!, pihentem eleget, várnak cserháti lankák százai, lábam menni kész. Dimbes-dombos táj gyönyörűségével betelni nem tudok, ám szép, mit emitt látok mostan eltörpül az csodától, mi hosszan, s soká lészen társam Felsőpetény előtt. Ég kékjébe néhol felhők fehérje kúszik, míg alant mezők, s erdők zöldjét megtöri repce sárgájának tömege. Micsoda színkavalkád – hamisítatlan tavasz! Nem is oly’ messze éntőlem párocska mene vélem egyazon irányban. Nem kell sok, s már egymásnak kívánunk szép vándorutat mosolygón, gyors lépteimmel hagyván el őket. Repce földben nyom vész, balra toronyiránt térek (eminnen rálátni Felsőpetény házira), ám jelzést nem lelek. 
Égből kapott segítő jel nyomán rálelék szűk kis csapásra, hol sűrűbe vágok, s hamar cserjésben visz utam meredeken falu fele. Jobbomon távol tanácstalan látom elhagyott párt kutatni útjuk ; rájuk kiáltva mondám, miként lelik helyes ösvényt falunak. Utósó intések egymásnak, s nem látom őket többé. Falubéli kutyák ugatása fogad házak közt, ám korcsmát emitten is hiába kutatnék. Ha lészen is, t’án zárva vagyon. Romos épületek mentén visz az út cserháti lankáknak, szomjam előtör, s uralá testem. Méhkasok mellett nem pihegek, arrébb onnét füves rétet lelve vetém zsákom hátamról, s kőre ülve fújtatok nagyokat. Fák közt két vándor mene – éngem észre nem vesz egyik sem. Papírosom megírja, hogy e bő két óra, s még egy fél mi alatt emide eljuták vala, bőven gyorsabb, mint megtervezett. Vizem fogytán, eljövő faluban azt pótolnom kell kulacsomban, sem minthogy erdő mélyén száradjak el. 
Bakancsra kapok, s poros úton (esőt az régen látott) uradalmi határon menve, fenyvesek illatjában örülök, hogy emitten lehetek. Örülök annak monoton meneten egész’ Alsópetény falváig, hol végre korcsma fogad falu szívében – oda én sebtiben betérek. Vándorok zsákjai hevernek söntés füstjében – más is átélni jött Cserhát csodáit. „Fogadósné, Jóasszony! Flaska habzó serrel örvendeztesse e fáradt vándort, el ne száradjon az!” Hűs nedűt megkapván uccára lépek vissza, padra ülvén nézve falusi népek szorgosságát. Szomszéd portán lyeányok pakkolják lomjaik, szemben vendégfogadó, hol éhes ajkak falják illatozó falatjaik sorra, ucca pediglen teli vidám helyiekkel, kik t’án majálist ünneplének vala, oly jó kedélyűek mind. Korcsmába visszalépvén korcsmárosnét kérem, kulacsom telítse friss vízzel, midőn látott zsákok birtokosai baráti szóval lépnek énhozzám. Tudakozódnak hová e menet, míg ők mondák Duna irányába vándorolnak kék ösvényen hosszan. Jó utat kívánunk egymásnak, s ők nyugatnak el, míg én hegynek fel, Romhány városa felé. Helyi porta előtt még csodára lelek : kőből faragott szobor, mi ábrázol esmeretlen szentet, ki kisded Jézust tartá ölében, vala az kereszten megfeszítve. Széles mosollyal megfestem e fura művet, s hamarost’ erdőbe érek esmét. 
Kiterjedt gesztenyésben vadászház mentén fut utam. Szép, kőből és fából óriás tornácczal megépített erdei lak, erdő sűrejében, annak csendjében hívogatón álla, minek előtte padok, asztalok, kőből rakott tűzrakó. Megcsodálva azt, menék tova mostanra ötödik órája úton. Bal lábamba égető érzés hasít – nem kellemes az! Hiszem, hamar múlté lehet e hasogató fájás, s már kaptatok is hegynek fel, követve jelölt csapásom útját. Erdő mélyében, fenyvest épp’ magam megett hagyván, füves út vezet mélybe, hol már hallik Romhány városából idáig szűrődő zene – ünnepli amott a tömeg nyár eljöttét. Messzi még az város, odáig még hegynek menni köll sokszor, s onnét völgybe le alá majd’ annyiszor. Lendületem lassuló, lépteim fájók, bal lábamra lépve botra támaszkodva valék képes csak menni. 
Fák koronáiból elibém tűnik Romhány templomtornya, ám eminnen is meg van az még bő fél óra gyalogút. 7 óra felé jár, midőn első házak közé érek, kemény döngölt úton, mi lábamnak nem kedves. Kétbodony felé út vezet ki, határban fogadó az Fáradt Vándorhoz. Magamra vevén e czégért, s annak nevét betérek oda. Dús keblű, mosolygós lyeány jöve elibém, s kérdém: „Csapra vert hordó van –é, s ád e az habzó sert bőven?”Válasza igenlő, s hellyel is kínál azonnal. Bohémia főztje az, mi hűsít – élvezettel kortyolom azt. Bő fertály órát is elücsörgök, majd útra készen készülődnék … ám bal lábam nem enged. Éles, égető fájdalom uralá bokám, s lépni nem enged az. Próbát tevék eccer, majd még, de ráébredék : e vándorút mára ehelyütt bevégeztetett. Koszt, kvártély után kérdezek, s jó fogadós lyeány máris kedvembe tesz: kulcsot kapok szobához, hol elalhatok, s konyhába izen kuktának, mondva lakomát kíván e vándor, tűzre a hússal – s teríték a lakomát elibém hamarost’. Lábam pihentetve megülök hosszan fogadóban, kezemben könyv, előttem mint ürül egyik korsó, terem helyibe azt követő. Odaki’ éj leszállt, magam is megfáradtam. Szobámba felbicegvén vetett ágyba heveredek, s kerülget is az álom…
’09.05.02.
Sűrű felhők mögül nap hiába próbál előtörni. Lábra állok, s mit tapasztalok, bíztató lészen : bal lábam nagyot pihent. Zsákomból kenyér, s kolbász, nomeg új hagyma kerül terítékre, s midőn reggeliként falom azokat, kopogó hang hallik. Ablakhoz lépve úton, s tetőn cseppek láccanak, mik lassan megszínezik a tájat – esik. Korai indulásom gondolatát elseprem, bevárom inkább míg elvonul e vihar. Otthonról üzenet jöve: 9 óra magasságában család, s barátok csemetékkel útra kelnek nyomomban, s t’án Szécsénke előtt szekérúton beérnek engemet. 
Nosza, talpra hát!, összepakkolva zsákom kapom, s fogadó korcsmájába visszatérvén frissítő reggeli italt főzetek. Eső csendesedik odaki’, majd felhőkkel elvonul az délnek. Búcsút inték hát, s nyolcz után fél órával már útra is kelék. Tegnap óta emmáron harminczadik kilóméteren is túl lábam éledezik, s örvendék annak. Kétbodony falva már napsütéssel örvendeztet, zápor nyoma elillanóban. Hosszú az út még Szécsénkéig, ám útnak kétharmadán befut szekerein sok jó barát, s család. Egymásnak megörülvén kezet rázunk, ölelkezünk, csókolunk – kinek mi dukál, majd együtt szekéren Szanda falvába hajtunk, ott kiskorcsmában sert, s egyéb frissítő nedűt inni. Térképet olvasunk amottan, s megtervezzük közös utunk Sasbércz ormára, mit Ádámmal három hete már megesmertünk mink, s most annak szépét megosztani vágyunk ez többiekkel. Szanda határában sorompóig menénk még nem lábon, ám eminnen gyermek, asszony, s ember zsákjaik kapván együtt vonul meglesni a szépet. 
Idő, mi reánk vár tavaszi : midőn felhő úszik mifölénk, s szellő kél, úgy tél lehellete fú, ám ’mint nap süté hátunk, s szél csitul, úgy jő nyárnak heve mireánk. Kicsiny lyeányom, Nórika lába fáradt, síráma szűntelen – nem kell sok, s teherként vevém nyakamba őtet, hol csitul bánata. Sok gyermek fut-szalad, nem fárad, szülő vélük lépést tartani alig bír. Pappenheim gróf eccervót vadászlakja máma nyitva, s beléptidíjat megfizetve lépcsőn kaptatunk mindahányan annak tetejébe, onnét Palócország csodáit meglesni. 
Odafent szél tombol, de az mit onnét látunk feledteti vélünk fázós hideget. Körbe tekintvén elláthatunk Naszályon túl Börzsöny hegyeire (ah, be messzi is az! Amonnét jövék – nehezen hihető!), elibénk terül Szanda vára, északnak tótok országa, keletnek már Mátra magasai. Toronyban sokáig nem időzünk, onnét visszaereszkedünk vadászház „kertjébe”, hogy padok várják az megfáradt vándorokat. Zsemlye, víz, nomeg finom sült kerül elő, mit gyermek éhesen fogyaszt, hogy azt kaczagva fussa le kergetőzve a réten, ezenközben Ricsi zsákjának rejtekéből seres flaskák bújnak elibénk – jó apák azt kortyolják vidáman. Balázzsal ösvényt kutatunk vissza, hátha van visszaút diversus. Tisztást lelve, s onnét alátekintve látjuk utat, min ide felkapaszkodtunk, ám amoda le sűrű, szúrós cserjében vezet vadcsapás, hol gyermek elvész, veszélyes az annak. Többiekhez visszatérve lassan útra kész lesz mindenki. Még együtt tisztásra visszasétálunk, majd visszaútra indulunk. Tóparton vad által széjjel tépett madár holtján szörnyűlködik sok csemete, onnét őket elvonva vidám szaladással tudatosul őbennük, hogy eminnem már csak lefelé van. Magasles vonzza mind felmászni oda – Verácska, jó feleségem segíti, s vigyázza őket odafent. Szekereink elérvén Romhányba hajtunk, Fáradt Vándor fogadóját felkeresni, s ott lakomázni egyet. Amottan ér véget e szép május eleji vándorút Cserhát szívében.
Hosszú vándorút, mit e napra, s eljövőre eltervezék – másnapon 10 órakor családdal és barátokkal lészen találkozó Cserhát hegyei közt, távol e helyről, félszáz kilóméterre Kosd falvától. Lábam ereje teljében, kitartásom lehetetlent nem esmeri. Enyhe szellő lengedez mostan, de érezni azt alig, minthogy felhőtlen égből égető erejét érizteti vélem a nap korongja. Erdő élénk zöld lombkoronájából madárcsevely’ hallik – mintha mind túlkiabálni vágy’ a többit. Jó e „zajban” lépdelni, tudván hosszú télnek vége emmár, s jő a hosszú nyár – madarak hada is ennek örvend. Naszály csúcsára vezető ösvényhez érve új csapásra térek, keletre visznek e távolba vesző kanyarok, Ősagárd falva irányába. Lendületben a vándor ; érizem, gyors valék. Bő óra, s kiérek Naszály erdejéből, s alant, szántók megett már Ősagárd templomának tornya csillog szemembe. J
obbomon karám, a megett mangalicza konda hever árnyast lelve. Friss szántás festeni valón szép zöldje mosolyog reám, amint favágók szekere kerül éngemet, s eminnen már kanyar választ el csupán első cserháti falu határától Hamar békák éneke fogad, hol szép tavacska, s rendezett kert lészen tűzrakó, s padok közt – láccik, törődnek e hellyel itt lakó népek. Tekintetem korcsmát keres mohón, ám nem lel azt. Templom mentén vág balra fel utam, s már el is hagyám e falvat alig menve abban. Kulacsom vízzel töltve, szájam száraz – dombnak tetején iszom első kortyaim frissítvén magam. 
Papírosom (min utam előre eltervezém vala) nézve látom, fél órával is gyorsabb valék, mint gondolt. Nosza hát!, pihentem eleget, várnak cserháti lankák százai, lábam menni kész. Dimbes-dombos táj gyönyörűségével betelni nem tudok, ám szép, mit emitt látok mostan eltörpül az csodától, mi hosszan, s soká lészen társam Felsőpetény előtt. Ég kékjébe néhol felhők fehérje kúszik, míg alant mezők, s erdők zöldjét megtöri repce sárgájának tömege. Micsoda színkavalkád – hamisítatlan tavasz! Nem is oly’ messze éntőlem párocska mene vélem egyazon irányban. Nem kell sok, s már egymásnak kívánunk szép vándorutat mosolygón, gyors lépteimmel hagyván el őket. Repce földben nyom vész, balra toronyiránt térek (eminnen rálátni Felsőpetény házira), ám jelzést nem lelek. 
Égből kapott segítő jel nyomán rálelék szűk kis csapásra, hol sűrűbe vágok, s hamar cserjésben visz utam meredeken falu fele. Jobbomon távol tanácstalan látom elhagyott párt kutatni útjuk ; rájuk kiáltva mondám, miként lelik helyes ösvényt falunak. Utósó intések egymásnak, s nem látom őket többé. Falubéli kutyák ugatása fogad házak közt, ám korcsmát emitten is hiába kutatnék. Ha lészen is, t’án zárva vagyon. Romos épületek mentén visz az út cserháti lankáknak, szomjam előtör, s uralá testem. Méhkasok mellett nem pihegek, arrébb onnét füves rétet lelve vetém zsákom hátamról, s kőre ülve fújtatok nagyokat. Fák közt két vándor mene – éngem észre nem vesz egyik sem. Papírosom megírja, hogy e bő két óra, s még egy fél mi alatt emide eljuták vala, bőven gyorsabb, mint megtervezett. Vizem fogytán, eljövő faluban azt pótolnom kell kulacsomban, sem minthogy erdő mélyén száradjak el. 
Bakancsra kapok, s poros úton (esőt az régen látott) uradalmi határon menve, fenyvesek illatjában örülök, hogy emitten lehetek. Örülök annak monoton meneten egész’ Alsópetény falváig, hol végre korcsma fogad falu szívében – oda én sebtiben betérek. Vándorok zsákjai hevernek söntés füstjében – más is átélni jött Cserhát csodáit. „Fogadósné, Jóasszony! Flaska habzó serrel örvendeztesse e fáradt vándort, el ne száradjon az!” Hűs nedűt megkapván uccára lépek vissza, padra ülvén nézve falusi népek szorgosságát. Szomszéd portán lyeányok pakkolják lomjaik, szemben vendégfogadó, hol éhes ajkak falják illatozó falatjaik sorra, ucca pediglen teli vidám helyiekkel, kik t’án majálist ünneplének vala, oly jó kedélyűek mind. Korcsmába visszalépvén korcsmárosnét kérem, kulacsom telítse friss vízzel, midőn látott zsákok birtokosai baráti szóval lépnek énhozzám. Tudakozódnak hová e menet, míg ők mondák Duna irányába vándorolnak kék ösvényen hosszan. Jó utat kívánunk egymásnak, s ők nyugatnak el, míg én hegynek fel, Romhány városa felé. Helyi porta előtt még csodára lelek : kőből faragott szobor, mi ábrázol esmeretlen szentet, ki kisded Jézust tartá ölében, vala az kereszten megfeszítve. Széles mosollyal megfestem e fura művet, s hamarost’ erdőbe érek esmét. 
Kiterjedt gesztenyésben vadászház mentén fut utam. Szép, kőből és fából óriás tornácczal megépített erdei lak, erdő sűrejében, annak csendjében hívogatón álla, minek előtte padok, asztalok, kőből rakott tűzrakó. Megcsodálva azt, menék tova mostanra ötödik órája úton. Bal lábamba égető érzés hasít – nem kellemes az! Hiszem, hamar múlté lehet e hasogató fájás, s már kaptatok is hegynek fel, követve jelölt csapásom útját. Erdő mélyében, fenyvest épp’ magam megett hagyván, füves út vezet mélybe, hol már hallik Romhány városából idáig szűrődő zene – ünnepli amott a tömeg nyár eljöttét. Messzi még az város, odáig még hegynek menni köll sokszor, s onnét völgybe le alá majd’ annyiszor. Lendületem lassuló, lépteim fájók, bal lábamra lépve botra támaszkodva valék képes csak menni. 
Fák koronáiból elibém tűnik Romhány templomtornya, ám eminnen is meg van az még bő fél óra gyalogút. 7 óra felé jár, midőn első házak közé érek, kemény döngölt úton, mi lábamnak nem kedves. Kétbodony felé út vezet ki, határban fogadó az Fáradt Vándorhoz. Magamra vevén e czégért, s annak nevét betérek oda. Dús keblű, mosolygós lyeány jöve elibém, s kérdém: „Csapra vert hordó van –é, s ád e az habzó sert bőven?”Válasza igenlő, s hellyel is kínál azonnal. Bohémia főztje az, mi hűsít – élvezettel kortyolom azt. Bő fertály órát is elücsörgök, majd útra készen készülődnék … ám bal lábam nem enged. Éles, égető fájdalom uralá bokám, s lépni nem enged az. Próbát tevék eccer, majd még, de ráébredék : e vándorút mára ehelyütt bevégeztetett. Koszt, kvártély után kérdezek, s jó fogadós lyeány máris kedvembe tesz: kulcsot kapok szobához, hol elalhatok, s konyhába izen kuktának, mondva lakomát kíván e vándor, tűzre a hússal – s teríték a lakomát elibém hamarost’. Lábam pihentetve megülök hosszan fogadóban, kezemben könyv, előttem mint ürül egyik korsó, terem helyibe azt követő. Odaki’ éj leszállt, magam is megfáradtam. Szobámba felbicegvén vetett ágyba heveredek, s kerülget is az álom…’09.05.02.
Sűrű felhők mögül nap hiába próbál előtörni. Lábra állok, s mit tapasztalok, bíztató lészen : bal lábam nagyot pihent. Zsákomból kenyér, s kolbász, nomeg új hagyma kerül terítékre, s midőn reggeliként falom azokat, kopogó hang hallik. Ablakhoz lépve úton, s tetőn cseppek láccanak, mik lassan megszínezik a tájat – esik. Korai indulásom gondolatát elseprem, bevárom inkább míg elvonul e vihar. Otthonról üzenet jöve: 9 óra magasságában család, s barátok csemetékkel útra kelnek nyomomban, s t’án Szécsénke előtt szekérúton beérnek engemet. 
Nosza, talpra hát!, összepakkolva zsákom kapom, s fogadó korcsmájába visszatérvén frissítő reggeli italt főzetek. Eső csendesedik odaki’, majd felhőkkel elvonul az délnek. Búcsút inték hát, s nyolcz után fél órával már útra is kelék. Tegnap óta emmáron harminczadik kilóméteren is túl lábam éledezik, s örvendék annak. Kétbodony falva már napsütéssel örvendeztet, zápor nyoma elillanóban. Hosszú az út még Szécsénkéig, ám útnak kétharmadán befut szekerein sok jó barát, s család. Egymásnak megörülvén kezet rázunk, ölelkezünk, csókolunk – kinek mi dukál, majd együtt szekéren Szanda falvába hajtunk, ott kiskorcsmában sert, s egyéb frissítő nedűt inni. Térképet olvasunk amottan, s megtervezzük közös utunk Sasbércz ormára, mit Ádámmal három hete már megesmertünk mink, s most annak szépét megosztani vágyunk ez többiekkel. Szanda határában sorompóig menénk még nem lábon, ám eminnen gyermek, asszony, s ember zsákjaik kapván együtt vonul meglesni a szépet. 
Idő, mi reánk vár tavaszi : midőn felhő úszik mifölénk, s szellő kél, úgy tél lehellete fú, ám ’mint nap süté hátunk, s szél csitul, úgy jő nyárnak heve mireánk. Kicsiny lyeányom, Nórika lába fáradt, síráma szűntelen – nem kell sok, s teherként vevém nyakamba őtet, hol csitul bánata. Sok gyermek fut-szalad, nem fárad, szülő vélük lépést tartani alig bír. Pappenheim gróf eccervót vadászlakja máma nyitva, s beléptidíjat megfizetve lépcsőn kaptatunk mindahányan annak tetejébe, onnét Palócország csodáit meglesni. 
Odafent szél tombol, de az mit onnét látunk feledteti vélünk fázós hideget. Körbe tekintvén elláthatunk Naszályon túl Börzsöny hegyeire (ah, be messzi is az! Amonnét jövék – nehezen hihető!), elibénk terül Szanda vára, északnak tótok országa, keletnek már Mátra magasai. Toronyban sokáig nem időzünk, onnét visszaereszkedünk vadászház „kertjébe”, hogy padok várják az megfáradt vándorokat. Zsemlye, víz, nomeg finom sült kerül elő, mit gyermek éhesen fogyaszt, hogy azt kaczagva fussa le kergetőzve a réten, ezenközben Ricsi zsákjának rejtekéből seres flaskák bújnak elibénk – jó apák azt kortyolják vidáman. Balázzsal ösvényt kutatunk vissza, hátha van visszaút diversus. Tisztást lelve, s onnét alátekintve látjuk utat, min ide felkapaszkodtunk, ám amoda le sűrű, szúrós cserjében vezet vadcsapás, hol gyermek elvész, veszélyes az annak. Többiekhez visszatérve lassan útra kész lesz mindenki. Még együtt tisztásra visszasétálunk, majd visszaútra indulunk. Tóparton vad által széjjel tépett madár holtján szörnyűlködik sok csemete, onnét őket elvonva vidám szaladással tudatosul őbennük, hogy eminnem már csak lefelé van. Magasles vonzza mind felmászni oda – Verácska, jó feleségem segíti, s vigyázza őket odafent. Szekereink elérvén Romhányba hajtunk, Fáradt Vándor fogadóját felkeresni, s ott lakomázni egyet. Amottan ér véget e szép május eleji vándorút Cserhát szívében. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése