Korpa-hegy (Cserhát)

’09.10.30.

- ... és merre vezet az út Felsőpeténybe?
- Felsőpeténybe? Gyalog? Olyan messze van, hogy beszartok! Nem vagytok ti kommunisták?

---

Fejet kell hajtanunk az előtt a megmásíthatatlan tény előtt, hogy a péntek délutáni túráink ezentúl fejlámpáink felcsatolásával kezdődnek az elkövetkező igen hosszú időszakban és a táj csodálása helyett elsődlegesen a lábaink elé meredünk majd táborhelyünkig – de ez a késő ősz (és az óraátállítás) elkerülhetetlen velejárója. Ám a hirtelen ránk telepedő sötét mellett, az eliszaposodott erdészeti utakra, mint természeti akadály, még nem számítunk, amint Felsőpetény egy gyéren megvilágított utcájának gerincén, az enyészetnek felajánlott betérő kandallója mellett ücsörögve Ádámmal és Balázzsal kortyolgatjuk vidáman a gyakorlatilag beszerzési áron kínált ágyaspálinkát és a csapot pikkolót. Ádám BMW-jének műszerfalán egyértelmű üzenet búcsúzott tőlünk magunk mögött hagyván azt; csupán +1,5C° van már 5 óra magasságában. Fagyos túrának nézünk elébe hát!
A kezdeti kemény léptek a falu határáig hamar puhává szelídülnek, amint a felsőpetényi majort elhagyva, a Róka-völgyben elérjük a traktorok által frissen megdolgozott, nomeg persze a mögöttünk lévő hét esői hathatós közreműködésével feláztatott gazdasági utat. Túrabotjaimra támaszkodva, csúszkálva, bizonytalan léptekkel hiábavalóan próbálom Ádámmal utolérni a lámpa nélkül, csupán a csillagok fényei és a hold albedójának lumenjei által vezérelt Balázst, aki számomra megmagyarázhatatlan képességéről téve tanúbizonyságot, diktálja a követhetetlen tempót. Az általam még májusban bejárt és szájtátva megszeretett szépség, ami bennünket körülölel, most a Cserhát fakó éji színtelenségébe vész. Csaknem másfél órás küzdelmes haladást követően átható gané-bűz integet ránk orrjáratainkon keresztül, mely már Alsópetény közelségének bizonyítékaként szolgál számunkra, s ez előrevetíti a megérdemelt frissítő fogyasztásának közeledtét a helyi sörcsap fizetővendégeknek szánt oldalán. A község főutcáján bemutatom barátaimnak az általam oly’ kevésre tartott ismeretlen művész megosztó érzelmeket kiváltó alkotását, kőbevésve a Biblia-i történet egy egyedi értelmezését, amint egy beazonosíthatatlan szent a kisded Jézust tartja ölében – keresztre feszítve. A sokkoló kultúrélményt friss sörhab alá kortyolva dolgozzuk fel – bár a csárda kiszolgáló személyzete elutasító kifogásain betoppantunkkor még előbb át kell hámoznunk magunkat, megpillantva bennünket nyakig sárba öltözve. Nem terhelve egymást soká társaságunkkal bakancsra kapunk és a falu szabadjára hagyott, emberhúsra vágyó ebeinek támadásait visszaverve hamar ismét a békés erdei utak dagonyájában kaptatunk a betervezett táborhelyünk irányába. Meglepetésünkre az erdészház előtt már magasba törő lángok világítják meg a rétet, ahol egy vidám Bánk-i baráti társaság köszön ránk befogadóan, akik egy korrózióval szembeni harcban vesztésre álló Aro-val kapaszkodtak fel a házig, hogy az általuk hozott, még forrásban álló mustot érett borként kortyolgatva veszejtsék öntudatukat a tűz pattogó melegénél. Hamar összeismerkedve velük jómagunk is sütögetésbe kezdünk, hogy aztán éjszakába nyúlóan társalogjunk vidáman, megismerkedve a velünk csaknem feleannyi idős fiatalok huszonegyedikszázadeleji gondolkodásmódjával és hétköznapi problémáinak alkoholgőzös megoldáskeresésével. A bő egy hete gyötrő meghűlés éjfélt követően a zárt vadászház fedett felső teraszára űz, hogy derékaljamat leterítve varázsoljak ideiglenes ágyat magamnak, s hálózsákom melegében durmoljak reggelig, feledve odabent az kívül tomboló mínuszokat.
A fiatal csapat nem sokkal ezt követően búcsúra fogja, s (reményeink szerint szerencsésen) visszatérnek a lakott vidékekre, Ádámék pedig még hosszan beszélgetnek a pattogó tűz fényt és hőt adó oltalmában, mígnem engem nem zavarva 2 óra körül maguk is megpihennek.

Nem állítom, hogy meleg van hálózsákon kívül – mert nincs.
A hajnali derengés égő vörösre festi a környék lombkoronáit, mely láthatatlan piktor művészetét hosszan csak a hálózsákomból szemlélem, ’mint kúszik fürge ecsetje egyre lejjebb a fák törzsein, s borítja tarkába körülöttünk az eleddig színtelen erdőt. Jószándékom jeleként ébresztő testedzésként nem rugdosom össze a földön fekvő, hálózsákjaikban kiszolgáltatottan horkoló Ádámot és Balázst, hanem átlépve őket az erdőbe sétálok egy véráram élénkítő gyaloglásra. Visszatértemre azonban éledezni kezd a két cimbora, s egy gyors reggelit letudva, nekivágunk szégyenletes eltévedésünknek.
A térképen megolvasott rövidebb út Felsőpeténybe jelöletlen, de szerénytelenül bízva térképismeretünknek, iránytűnknek, valamint GPS-ünknek, tévedhetetlenségünktől eltelve vetjük bele magunkat az erdő ismeretlen, járatlan, ám annál csodásabb vidékére. A frissen GPS-be pakolt 200,- Ft / 4db értékben számolt GP AAA elemek élettartama minden várakozást alulmúl: még a műholdak megtalálására sem biztosít elegendő időt, s a kis grafikonon szemmel követhetően konstatáljuk, amint szűk egy perc alatt a GP elemek megadják magukat. Egy emberként kívánjuk, hogy a forgalmazó pacemaker-ét üzemeltessék ezek az elemek, majd a jelen állapotában kiaknázhatatlan technikát visszahelyezzük tokjába… Innentől favágók tétova útmutatásai, a nap állása, térkép jelei támaszaink utunkon, mely egyre járhatatlanabb sűrűbe visz, köszönhetően a több alkalommal is áthatolhatatlan cserjések okozta óriási kitérőknek is. A környék legmagasabb pontját megkerülve újabb felesleges (távban – nem látványban!) szakaszt magunk mögött tudván, Balázs feltartóztathatatlanul veti magát a patakvölgybe, hogy aztán kibukkanva a sűrűből bányaterületre tévedjünk, s amonnét a távolban megcsillanó Romhány templomtornyát követve (hosszan fordítva hátat Ádám Felsőpetényben hagyott autójának) érkezzünk meg a településre, hogy aztán innét – tekintettel a rendelkezésünkre álló szűkös időre – fuvareszközt lelve térhessünk vissza tegnapi kiindulópontunkhoz. Alapul véve május elsejei emlékeimet, meggyőződésem, hogy szombat délelőtt Romhányban nem találni józan embert, de legalábbis olyat, aki még nem ivott alkoholt, s így vezetésre alkalmas lenne. Ennek bizonyítékaként tűnik fel egy muzeális Mercedes kisbusz, annak borvirágos sofőrjével, aki kezdeti érdeklődésünkre, hogy anyagi ellenszolgáltatás fejében elkanyarodna –e velünk Felsőpeténybe, elutasító indokként azt hozza fel, hogy ő valójában pesti. Egy útelágazásban botlunk újra belé, amint a Lilla presszóból erőltetetten határozott léptekkel közelíti meg narancsszínekben tündöklő sokülésesét, s újabb óvatos érdeklődésünkre (minthogy fuvareszköz híján gyalog leszünk kénytelenek menni) már kommunikatívabban válaszol:
„Felsőpeténybe? Gyalog? Olyan messze van, hogy beszartok! Nem vagytok ti kommunisták?”
Balázs szerető felesége lép közbe a rendelkezésünkre álló mobilhálózaton keresztül, aki Gödön ülve autóba, robog értünk – így próbálva megoldani kilátástalannak tűnő ebédmeghívásuk gordiuszi csomóját.
Az általam oly’ nagyra becsült Fáradt Vándor panzió teraszán élvezve a napsütést és a szervírozott kávét, bambit, valamint cukrászsüteményeket adjuk át magunkat az élvezetnek, amint aktív semmittevésünkben fotonok milliárdjai csapkodják nap felé fordított arcunk, ehelyütt téve pontot az októberi túráink fejezetének végére.