Egresi-erdő (Cserhát)

’09.10.09.
- Nem tudsz valami olcsó, rendszám nélküli eladó kocsit?
- Rendszám nélkülit?!
- Ja, gyereknek lesz szaladgálni a környéken. Ő meg most volt 15, még jogsija sincsen…
Vanyarc kiskocsmájában szoktatom az élénkítésre éhes szervezetemet a helyi viszonyok szerint kávéként értelmezett főzethez, miközben a törzsöközönség pulttámasztós társalgásából csípek el félmondatokat.
A teraszra kilépve, felettem az égen láthatóan még nem döntötte el a felhőzet, hogy igazat adjon –e Aigner Szilárd jól megszokott tétova találgatásainak és borúba fordulva hozza magával a lehűlést, avagy megmarad ilyen középmagas rétegfelhőként vacilálva, mialatt alkalmanként teret enged a nap egyre gyengülő sugarainak is.
A kocsit egy szántás mentén hagyom magára és kezdeti határozott lépteimet hamar rám törő tétovaság váltja: festett jelzésnek a horizontig nyoma sincsen. Biztosan jó helyen vagyok? A technikát hívom segítségül és a GPS azonnal megerősíti, hogy bamba tekintetem helyes irányba mered – nosza; gyerünk hát a dimbes-dombos Cserhát eddig általam fel nem derített vidékére, irány Bér andezitkúpja!
Mikszáth által annyiszor megfestett Palócország hangulata számomra semmihez sem hasonlítható! Ahányszor erre tévedek, mindig újra és újra beleszerelmesedek. Semmi erőszakosan égbetörő orom, csupán a kedvesen terpeszkedő alacsony hegyek rengetege – mintha egy munkájában megfáradt tündér varázsolta volna magának hétvégi pihenőhelyéül. Bár a rétek zöldje már sok helyen ősziesen megfakult, azért a lombok tarkasága üde színt visz az összképbe, amint rozsdafoltokkal festi össze a lombkoronákat. Az első utamba akadó kiemelkedésre felkapaszkodva nem tudom nem észre venni a Mátra felett tornyosuló fellegeket, melyek néhol a földig érnek. Csaknem minden kanyar után a GPS-re pillantok, hogy egyre s újra megerősítsen a tényben, hogy jó csapáson haladok. Jelzést elvétve lelni csupán, aljnövényzettel sűrűn benőtt fák törzsén, megkopottan, a kérgen megszakadozottan. Munkájukat maguk mögött tudó favágókkal köszönünk egymásra egy forgácsokkal borított tisztáson, s veszek bele ismét a sűrűbe, ahonnét varázslatosan szép, elszórt fákkal tűzdelt dombok tövébe érkezem, hogy itt szembesüljek a ténnyel: eltévedtem. A GPS szerint bő 500m-rel eltértem a jelzett úttól – tehát még a favágók előtt hibáztam. Na de hol? 10 perc egyhelyben toporgás következik visszatérve a letérőhöz, de tétova bóklászásom sokáig eredménytelen. Megmagyarázhatatlan késztetéstől vezérelve széthajtom a sűrű kökény bokrokat és közöttük belépek az áthatolhatatlanba. A GPS kis nyila, ami engem hivatott szimbolizálni, vidáman mutatja, hogy ismét a zöld jelzésen haladok az andezit kúpok irányában. Tüskék tucatjai karmolják bakancstól felfelé a lábaimat, amint az embermagasságú aljnövényzetben próbálok utat törni magamnak. Mindeközben egyre élénkülő átható bűzt érzek, s az eső is eleredt. De honnét ez a szag? Egyszerre, tőlem alig pár méterre békés sziesztáját megzavart szarvas ugrik – távoztával az átható szag is elvonul, mintegy alátámasztva annak eredetét. Ahol a vad áthatolt, én falba ütközöm: kénytelen vagyok konstatálni a tényt, hogy ez az út járhatatlan. Emberfia talán Mikszáth óta nem járt erre. Megsemmisülten bonyolítok le egy hátraarcot, miközben szoktatom magam a tényhez: a rengeteg legyőzött. Visszatérve az emberjárta útra, a térképet vizslatom, de sajnos rá kell ébrednem, hogy Bér felé ugyan átvághatnék és onnét keletről fel a csúcsra, de látni már odafent semmit nem látnék, lévén bő fél óra múlva rám tör az alkony. Egy magasles les egymaga, s a róla ígérkező látványt provokatív invitációként értelmezve átvágok a mezőn, hogy felhágva rá vegyek magamhoz pár falatot, s némi folyadékot. Innét kisebb kitérőkkel tarkítva, már naplemente után érek vissza az autóhoz, hogy még egy negyed órás pihenő során, megbecsülve a maradék természetes fényt csodáljam az elém táruló panorámát, palóc föld csendjét.
A friss élményekkel gazdagon már az elkövetkező pénteket tervezgetem és a beígért hajnali fagyoktól feltüzelve határozom el, hogy így vagy úgy, innen vagy onnan, de felmegyek megaludni az andezitkúpokra, hogy odafentről csodálhassam meg a cserháti alkonyatot.