Hegyes-tető (Börzsöny)

'09.10.02.
Az, hogy egy bő éve nem jártam erre, még nem teszi számomra idegenné a tájat, hiszen a tavalyi és az azelőtti emlékek élénken élnek bennem, viszont a déli Börzsöny (is) képes megújulni pár hónap alatt és a megkopott emlékképek új megvilágításban jelennek meg előttem és barátaim előtt.
Külön megtiszteltetésként tekintek arra, hogy ma a Magyar Hegymászó Szövetség elnöke és a UIAA elnökségi tagja számára a Dunakanyar ezen részét nekem feladatom bemutatni – de Péter sokkal inkább a hetekkel ezelőtti egészségügyi kalandját próbálja feledni a természet október elejét meghazutolóan élénk tavaszi színeibe történő beépülésével, és Ádám, valamint szerénységem már jól összeszokott, vadakat riasztóan vidám hangulatú társalgásába. Péter megjelenése felettébb mókássá válik a hátizsákja jobb oldalán, túrabotja helyén égbe meredő, méretes póréhagyma felcsatolását követően, de mire a sűrűbe érünk, addigra a felesleges részek (csaknem harmada a primőrnek) egy korhadásnak indult, az ösvényen keresztben elheveredő öles fa jótékony közreműködésének hála megtöri a fehérnek a zöldbe hajló konzisztenciáját. Évekkel ezelőtti vaddisznó-kalandom színhelyét elérve a Szent Mihály-hegy oldalában balra, jelzett ösvény indul a szemet gyönyörködtető panorámát sejtető hegyoldalba. Egy kellemesnek tűnő táborhely mellett elhaladván hamar elénk tárul az, mire várunk – a Visegrádi-hegység, Lepence közelébe, frissen épült/épülő szálloda-komplexumaival elcsúfított látképe, mely előbbieket leszámítva határozottan békét sugárzó. A kopár, vulkanikus eredetükre büszkén, a hegyoldalból Visegrád felé integető sziklakúpok rövid pihenésre invitálják hármasunkat, mely nemsokra rá újult erővel, bízva az ördög-gerinci napnyugta látványában, határozott léptekkel vonul tovább, balján a fák lombozatának takarásában tudva a medrében alant csendben, ám annál határozottabb erővel délnek tartó Dunát. Ezen a szakaszon még szintben kanyarog az ösvény, mígnem egy élénkzöld füves bércet követően völgybe tör a jelzett csapás, hogy onnét az évszázados múltra visszatekintő Remete-barlangokhoz kapaszkodjon vissza. Még pont sikerül megcsípnünk a napnyugtát, melyet a jeleit szomjérzettel közlő dehidratáció közeledtét kulacsaink vízkészletének megcsapolásával orvosoljuk. Innét leginkább a környéken élő mufflonok által letaposott, árnyas meredeken kapaszkodunk, lábaink alatt meg-meginduló apró kavicsokkal harcolva – nomeg a jelentősnek mondható szintkülönbséggel. A Hegyes-tetőig hátralévő háromszáz méteres emelkedés napfénytől mentesen kerül leküzdésre, miközben a telihold jótékony közreműködésének hála mégcsak a fejlámpáinkat sem kell elővenni – olyan fényes az alkonyi Börzsöny. A péntek délutáni, munkahetet búcsúztató túránk bő két órás menetet követően ér véget a félhomályból a fák közül hívogatóan ránk mosolygó Julianus barát toronnyal. Lábánál, a tűzrakó mentén a már megszokott fapadok és asztal sajnálatosan az enyészeté vált az elmúlott hónapok során, ám mielőtt azok helyén megtelepednénk tüzet csiholni az esti lakomához, előbb még egy gyors szárazpóló-cserét követően felkapaszkodunk a torony körpanorámát nyújtó tetejére – és a látvány a megszokottan lenyűgöző: az éji fényeiben pompázó Dunakanyar pazar látványt nyújt!
Ádám Görögországból hozott apró kedvessége (tábortűz gyújtásához felettébb hasznos öngyújtó) csak akkor nem ad lángot, amikor adnia kellene… A hagyományos, parafinnal bevont puhafa gyufa segít ki bennünket, ahogy hathatós közreműködésemet követően hagyjuk a vörösfoszfort gőzzé alakulva begyújtani az oxidálószert, hogy az a gyújtószálra átterjedve lobbantsa lángra előbb önnönmagát, majd az erdei szárazfa alá tuszkolt papírt. A percek múlva fényárt nyújtó lángokat nagy becsben tartjuk az egyre hűlő estében, hiszen már alig 8 fokot mutat csupán a hőmérőnk. Miután a tűz mellett kellemesen átmelegedtünk, előbb Péter, majd Ádám is az erdő sötétjében tűnnek el nyársakat kutatva. Jómagam Fortunával kézen fogva vetem magam Ádám után, ahol előbb stabil túratársamat pillantom meg a lámpa fényében, majd tőle egy karnyújtásnyira a földön egy egyenes ágat, hegyes véggel. Tudakozódom, hogy ő ejtette –e el, majd nemleges válaszán meglepődve ragadom magamhoz ellentmondást nem tűrően az értékes fadarabot, s alig néhány perc múlva már szalonnám is irdaltan veszejti zsírját arról hol a parázsba veszve, de inkább a kenyerem rostjaiba szívódva. A pattogó tűz kellemes társaságunk egész éjszaka, hasonlóan a finom borokhoz, nomeg a héjában sült krumplikhoz, melyeket fűszervajjal teszünk még ízletesebbé, így varázsolva lakomává a könnyed erdei vacsoránkat.

Ádám elmondása szerint éjjel nagyon élt az erdő – ám én ebből mit sem tapasztaltam, minthogy amint hálózsákomba heveredtem, már aludtam is.
Verőfényes napsütés fúj ébresztőt a hegytetőn. De ami igazán felráz bennünket, az a látvány, ami elénk tárul fentről: a Duna felett felhők hömpölyögnek, eltakarva szemünk elől Nagymarost, Visegrádot és a többi környező települést. Alacsonyabb ormok örvényt keltenek és helyenként visszafelé „folynak” a felhők. Meseszép! A látványt tátott szájjal bámuljuk, melybe hamarosan falatokat tömünk, ezzel nyerve energiát a visszaúthoz.
Lefelé ereszkedve Péter történeteinek leszünk részesei hol a Mont Blanc általam is ismert meredélyein, hol Új-Zéland, vagy akár a karib szigetvilág varázslatos tájain.
Mire leérünk Nagymarosra, addigra a fentről megcsodált felhőknek már nyomuk sincsen.
Nem búcsúzunk nagyon a vidéktől – vasárnap gyerekekkel térünk vissza ide kirándulni, szalonnát sütni, nyársakat faragni … ’mint a nagyok.