'09.11.01.Nézsa falva egy pillanat alatt automatikusan mentette magát a „Kedvencek mappába” agyam túraútvonal-tervező neuron-programjában, amint a település határán átautózva az első retinán áthaladó impulzusok érték a szürkeállományomat. A rendszer pedig a lefagyás határára került, amint a főutcáról letérve egy véletlenszerűen kiválasztott sörös cégér árnyékában leparkolva kávéra szomjasan betértünk az érintett vendéglátóipari egységbe, ahol egy tornácos parasztházból kialakított söntésre bukkantunk, ’mely dacára a füstös beltéri levegőtlenségnek, egyértelműen kedvező fogadtatásra lelt kicsiny társaságunknál. A hely hangulatát még képesek voltak megfejelni (bőszen tagadva a feng-shui vonatkozó tanításait) a tradicionális antik fabútorok kondicionáló gépek kombinációjával – utóbbinak funkciója tisztázott számomra, csupán jelen elhelyezkedése nehezen magyarázható.
Hagyjuk azt most, hogy az alapkoncepció szerint Csővár-ba szeretnénk felküzdeni magunkat, valamint hogy a piros jelzést követve a környék legmagasabb kúpján átkelve csavarogni be az általunk eddig feltáratlan vidéket Juciékkal és a gyerekekkel, mert ezen a hétvégén már egyszer blamáltam magam egy kiadós eltévedéssel – maradjunk annyiban, hogy a szép időt megbecsülendő kirándulás az elsődleges terv ezen a verőfényes vasárnapon.
A település centrumában novemberi színeiben lombozódó pompa árnyékában megbúvó kedves kis játszótér kihagyhatatlan stáció a csemetékkel, onnét alig pár talplenyomatra egy belterületi kúp tetején balra tér le a lakott területről egy járatlan, részben kikövezett ösvény némi sárral tarkítva, fakó vörös, és annál élénkebb sárga jelzésekkel. Utóbbinak nyomát sem lelni az évekkel ezelőtt nyomott Cserhát-térképen – a mindig segítő jobbot nyújtó GPS pedig pormentes helyen pihen otthon a polcon (hol másutt?!) –, míg előbbi a térképen büszkén kanyarog kettődében, ám a szélső házakat elhagyván háromban már láthatatlan. Elbizonytalanodás az első magaslesnél teljesedik ki, és a logikusnak tűnő térképolvasás helyett, a Polar óra iránytűjének egyértelmű jelzésének és a helyes iránynak hátat fordítva nyugatnak fordulunk a ritkás cserjés hangulatos útvonalvezetésére hagyatkozva és élvezve a négy csemete fáradhatatlanságát. (Hároméves)ember magasságú aljnövényzetben gázolva a rozsdaszínű hegyoldal irányában, id. és ifj. Szilva előtt őz riad, majd félelmében is büszkén vállalva kidolgozott felépítését fogja menekülőre a mezőn átal, így késztetve a szülőket pánikszerű hirtelenségben megejtett mutogatásra, az apróságokat pedig szájtátott csodálatra – mígnem a vad tova. Az egyre logikusabbnak tűnő útirányt végleg feladjuk, amikor alternatívaként a Csővár felé vezető, gyermeki combközépig érő dágvány helyett a frissen aláhullott sárga levelek által fedett tarka erdei utat választjuk, hogy aztán a horizonton alábukó távolban elveszve is tovább nyúló mező ormán pihentessük megtespedt végtagjainkat, egy csodás panorámát ígérő magasles lábánál. Pár magunkkal csomagolt falat elfogyasztását követően, valamint közben, egy áthatolhatatlannak tűnő cserjésben fellelt vadcsapás nyomaiban járva kihívást keresőn vetjük magunkat a ritkán járt erdő sűrűjébe – ezzel szolgáltatva új kalandokat a gyermeki léleknek. Az útirány immár Nézsa, s a lombhullatók koronáján keresztül tekintve már néhol már felbukkannak a lakott település építményeinek kontúrjai.
Elhanyagoltak a Cserhát turista ösvényei – erre vonatkozó verbális megnyilatkozásaim több fórumban is hangot kaptak –, ennek ellenére az egyik legszeretetreméltóbb tájegységem. Így nyílik mód és lehetőség olyan völgyeket, erdőségeket, réteket.. stb. akaratlanul is megismerni, ahová egyéb körülmények között talán eszembe sem jutna letérni. Mindezek miatt határozottan hálás is vagyok azoknak az illetékeseknek, akik csupán a fatörzsek egyik oldalára voltak hajlandóak az egyszervolt időkben felfesteni a Csővárra vezető piros jelzést, melyet visszatérve a kiinduló elágazáshoz megpillantunk a törzsek Nézsától ellentétes oldalán. Mégsem tudunk keseregni a kialakult helyzeten, hiszen az elmúlt bő három óra kalandjai a gyermekek vidám tekintetében köszönnek vissza ránk és ez általános elégedettséggel tölt el bennünket. Isten hozott télelő!
Hagyjuk azt most, hogy az alapkoncepció szerint Csővár-ba szeretnénk felküzdeni magunkat, valamint hogy a piros jelzést követve a környék legmagasabb kúpján átkelve csavarogni be az általunk eddig feltáratlan vidéket Juciékkal és a gyerekekkel, mert ezen a hétvégén már egyszer blamáltam magam egy kiadós eltévedéssel – maradjunk annyiban, hogy a szép időt megbecsülendő kirándulás az elsődleges terv ezen a verőfényes vasárnapon.
A település centrumában novemberi színeiben lombozódó pompa árnyékában megbúvó kedves kis játszótér kihagyhatatlan stáció a csemetékkel, onnét alig pár talplenyomatra egy belterületi kúp tetején balra tér le a lakott területről egy járatlan, részben kikövezett ösvény némi sárral tarkítva, fakó vörös, és annál élénkebb sárga jelzésekkel. Utóbbinak nyomát sem lelni az évekkel ezelőtt nyomott Cserhát-térképen – a mindig segítő jobbot nyújtó GPS pedig pormentes helyen pihen otthon a polcon (hol másutt?!) –, míg előbbi a térképen büszkén kanyarog kettődében, ám a szélső házakat elhagyván háromban már láthatatlan. Elbizonytalanodás az első magaslesnél teljesedik ki, és a logikusnak tűnő térképolvasás helyett, a Polar óra iránytűjének egyértelmű jelzésének és a helyes iránynak hátat fordítva nyugatnak fordulunk a ritkás cserjés hangulatos útvonalvezetésére hagyatkozva és élvezve a négy csemete fáradhatatlanságát. (Hároméves)ember magasságú aljnövényzetben gázolva a rozsdaszínű hegyoldal irányában, id. és ifj. Szilva előtt őz riad, majd félelmében is büszkén vállalva kidolgozott felépítését fogja menekülőre a mezőn átal, így késztetve a szülőket pánikszerű hirtelenségben megejtett mutogatásra, az apróságokat pedig szájtátott csodálatra – mígnem a vad tova. Az egyre logikusabbnak tűnő útirányt végleg feladjuk, amikor alternatívaként a Csővár felé vezető, gyermeki combközépig érő dágvány helyett a frissen aláhullott sárga levelek által fedett tarka erdei utat választjuk, hogy aztán a horizonton alábukó távolban elveszve is tovább nyúló mező ormán pihentessük megtespedt végtagjainkat, egy csodás panorámát ígérő magasles lábánál. Pár magunkkal csomagolt falat elfogyasztását követően, valamint közben, egy áthatolhatatlannak tűnő cserjésben fellelt vadcsapás nyomaiban járva kihívást keresőn vetjük magunkat a ritkán járt erdő sűrűjébe – ezzel szolgáltatva új kalandokat a gyermeki léleknek. Az útirány immár Nézsa, s a lombhullatók koronáján keresztül tekintve már néhol már felbukkannak a lakott település építményeinek kontúrjai.
Elhanyagoltak a Cserhát turista ösvényei – erre vonatkozó verbális megnyilatkozásaim több fórumban is hangot kaptak –, ennek ellenére az egyik legszeretetreméltóbb tájegységem. Így nyílik mód és lehetőség olyan völgyeket, erdőségeket, réteket.. stb. akaratlanul is megismerni, ahová egyéb körülmények között talán eszembe sem jutna letérni. Mindezek miatt határozottan hálás is vagyok azoknak az illetékeseknek, akik csupán a fatörzsek egyik oldalára voltak hajlandóak az egyszervolt időkben felfesteni a Csővárra vezető piros jelzést, melyet visszatérve a kiinduló elágazáshoz megpillantunk a törzsek Nézsától ellentétes oldalán. Mégsem tudunk keseregni a kialakult helyzeten, hiszen az elmúlt bő három óra kalandjai a gyermekek vidám tekintetében köszönnek vissza ránk és ez általános elégedettséggel tölt el bennünket. Isten hozott télelő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése