'09.11.20.
A kuruzsló határozatlan diagnózisának volt egy túránkat is befolyásoló, megkerülhetetlen vonzata: tekintettel az adott területen jelentkező bevérzésre a bal szememen, a vaskos optikával felvértezett szemészasszony, kímélendő a szervet, nem tanácsolta a szabadban történő kint alvást.
A kórkép arcomba vágását követő napok, labilisabbakből talán suicide hajlamaik felszínre törését indukáló konok ködös időjárása aztán bennünket, a párába vesző cserháti lankák helyett egyre inkább a Börzsöny-i magasokba terelgetett, a fűtött hegyi turistaház melegében kímélni véreres tekintetem – reményeink szerint messze a felhők felett.
Kisinóc turistaházának megfakult falait szakértő kezek vakolták ízlésesre a közelmúltban, az épület ódon hangulatát azonban a nyikorgó lépcsőfokokkal és a beragadt bejárati ajtóval sikerült megőrizni a jelennek. A „sport és túracentrum” személyzete túlsúlyban tocsogó testfelépítésével aktív testmozgásra, elhanyagolt mosolyával pedig mihamarabbi indulásra ösztönöz bárki erre tévedő természetjárót.
A sör-unikumot magunk mögött tudó izzasztó kilincsrángatást követően kilépve a péntek esti Börzsönybe, a már idefelé autózva társként hármasunk mellénk szegődött, áthatolhatatlannak tűnő köd fogad. Fejlámpáink fényei szinte karnyújtásnyira tőlünk törnek meg a harmatpont közeli hőmérsékleten lévő vízgőz legfinomabb kicsapódási formáján. Megfakult emlékeimre, valamint túrabotjainkra támaszkodva kutatjuk az ösvényt fel Nagy Hideg-hegyre, minek során bő órán át tartó feladatként magasodik elénk az országos kék kitartó kapaszkodásának lábbal, nomeg tüdővel történő megzabolázása. Ütemes haladásunk a térképen erősen visszafogottnak tűnik, amint a szintvonalakat olvasva a gerincünk vonalában csermelyként alácsordogáló tajtékfolyamok sűrűsödésével egyenes arányban majszoljuk a szint-redőket. Az Adriai-tenger szintjéhez képest négyszáz méter felett járva az átláthatatlan pára eltisztul, s felettünk, a leveleiket vesztett fák koronái közt megjelennek a csillagok, s mindezzel egyidőben, átlagos november végi időjáráshoz nehezen párosítható magasságokba szökik a hőmérséklet – innét Ádám pólóig ritkítva magán a felhalmozott textilirétegeket, izzadságpárába burkolózva vonul tovább mellettünk. Elérve a 720m-es magasságot, az eddigi társalgás intenzitását meghatározó kaptató lankává szelídül, s így a kitartó lihegés, vidám beszélgetéssé torzul. Gábor észlel jobbunkon a sötét sűrűben állati eredetű neszeket, de mielőtt sikerülne beazonosítani a forrást, fényünktől megriadva elszelel. A nyomavesztett erdei vad helye felett fény villan egy ormon, mely már a menedékház csillogása – mai célunkhoz odabotorkálni innét bő negyedóra csupán.
Nagy Hideg-hegyen szokatlanul zajos társasági élet van fél 9 felé – az összeszokottnak tűnő vidám csapatból csak a legharsányabb fekete pólós lóg ki egy kicsit, behozhatatlan előnyére büszke ittasként, kategóriákkal a szalonspicc fölött. Igyekezve mihamarabb integrálódni az alkoholgőzös hangulathoz, mi is letelepszünk egy félreeső asztalhoz és miközben munkát adunk a még nyitva ért melegkonyhának, rendelésünket hozott borokkal egészítjük ki, melyek közül talán az általunk méltán istenített Sauska pincészet villányi Cuvée-je szolgáltatja a ma esti kulináris élvezetek csúcsát. A hirtelen ránk törő telítettségérzetet szobánk csendjében élvezzük ki Ádám szekszárdi díjnyertes száraz vörösét kortyolgatva, hogy aztán éjfélt követően rendeződjünk horizontális pozícióba, egyenletes légzésünkkel búcsúzva a péntek estétől.
Gábor nem hagyott békében horkolni az éjjel. Ennek köszönhetően hajnalban még kicsit kócos tekintettel vizslatom ablakon át a kinti pirkadatot, s a sokat ígérő látványra irányuló érdeklődéssel hagyom csendben éledezni barátaimat, amint sarut öltvén oromra hágok, a horizonton pontban 7 órakor megjelenő napkorongot csodálni. Az alám terülő panoráma gyakorlatilag egyetlen hatalmas és végeláthatatlan felhőóceán, mely lapos hullámaival a közeli csúcsokat csapdossa, habjaival fedve a Nagy-Inóc alatt mindent, mindezekkel lakatva jól bamba tekintetem látkép-éhségét. Nem kell sok és az összképbe egy még alig vegetáló igaz cimbora, Gábor piszkít bele, semmibe révedő pillantásokkal suttogva a pirkadó természet csendjébe általa humorosnak tartottakat. 
A szánalmat keltő gegek viharában megsemmisülve fogadom el társaságát és alkalmazkodva szarkasztikus hangulatához, közösen pislogunk szájtátva bele a Magas-Börzsöny naturájába, sűrű expozícióra kényszerítve nyakunkban függő technikáinkat. Aztán a varázs tarkasága a látottak megszokásában laposodik egysíkúvá, ezzel terelgetve Bennünket vissza a házba, Ádámot riasztani reggelihez. Tojásrántotta vagy sonkás, vagy sajtos – a kettő együtt emitt nem kombinálható. A helyzet abszurditását forralt bor kortyolgatásával feledtetjük, mely folyamattal átugorjuk az esetleges indoklás iránti igényünk benyújtását, és elégedetten vonunk székeket ülepeink alá, nekikészülvén az alakulófélben lévő étkezéshez. Éhünk csillapítását követően megfizetjük a reálisnak talált alkuképtelen végösszeget, majd az enyhe novemberi napsütésből megkezdjük ereszkedésünk a fagyos ködzónába. Újabb természeti csodákat élünk meg közeledve a felhők felső határához, melyek csodálatának élvezete hosszas pihenőket eredményez minden egyes utunkba eső kilátóponton. Velünk szemben kapaszkodva szépre éhes vándorokkal találkozunk – kik frissen szedett őzlábgombát ölelve magukhoz, kik a nedves avarból testmagasságukhoz arányaiban megfelelően kiválasztott élettelen botra támaszkodva, némelyek pedig mosolyogva, pár felebaráti szót váltva velünk tűnnek a napsütésbe, míg mi ellenkezőleg…
A Kisinóci turistaház szúette zongorája mellett, a bájt és előzékeny kiszolgálást még hírből sem ismerő hölgy, tálcáján alkoholmentessel és frissességében gőzölgő koffeinfőzettel járul az asztalunkhoz, hogy ilymódon készítsük fel magunkat a civilizációba történő dízelhajtotta visszatérésre.
Odakint pedig a köd szürkén szitál…
A kórkép arcomba vágását követő napok, labilisabbakből talán suicide hajlamaik felszínre törését indukáló konok ködös időjárása aztán bennünket, a párába vesző cserháti lankák helyett egyre inkább a Börzsöny-i magasokba terelgetett, a fűtött hegyi turistaház melegében kímélni véreres tekintetem – reményeink szerint messze a felhők felett.
Kisinóc turistaházának megfakult falait szakértő kezek vakolták ízlésesre a közelmúltban, az épület ódon hangulatát azonban a nyikorgó lépcsőfokokkal és a beragadt bejárati ajtóval sikerült megőrizni a jelennek. A „sport és túracentrum” személyzete túlsúlyban tocsogó testfelépítésével aktív testmozgásra, elhanyagolt mosolyával pedig mihamarabbi indulásra ösztönöz bárki erre tévedő természetjárót.
A sör-unikumot magunk mögött tudó izzasztó kilincsrángatást követően kilépve a péntek esti Börzsönybe, a már idefelé autózva társként hármasunk mellénk szegődött, áthatolhatatlannak tűnő köd fogad. Fejlámpáink fényei szinte karnyújtásnyira tőlünk törnek meg a harmatpont közeli hőmérsékleten lévő vízgőz legfinomabb kicsapódási formáján. Megfakult emlékeimre, valamint túrabotjainkra támaszkodva kutatjuk az ösvényt fel Nagy Hideg-hegyre, minek során bő órán át tartó feladatként magasodik elénk az országos kék kitartó kapaszkodásának lábbal, nomeg tüdővel történő megzabolázása. Ütemes haladásunk a térképen erősen visszafogottnak tűnik, amint a szintvonalakat olvasva a gerincünk vonalában csermelyként alácsordogáló tajtékfolyamok sűrűsödésével egyenes arányban majszoljuk a szint-redőket. Az Adriai-tenger szintjéhez képest négyszáz méter felett járva az átláthatatlan pára eltisztul, s felettünk, a leveleiket vesztett fák koronái közt megjelennek a csillagok, s mindezzel egyidőben, átlagos november végi időjáráshoz nehezen párosítható magasságokba szökik a hőmérséklet – innét Ádám pólóig ritkítva magán a felhalmozott textilirétegeket, izzadságpárába burkolózva vonul tovább mellettünk. Elérve a 720m-es magasságot, az eddigi társalgás intenzitását meghatározó kaptató lankává szelídül, s így a kitartó lihegés, vidám beszélgetéssé torzul. Gábor észlel jobbunkon a sötét sűrűben állati eredetű neszeket, de mielőtt sikerülne beazonosítani a forrást, fényünktől megriadva elszelel. A nyomavesztett erdei vad helye felett fény villan egy ormon, mely már a menedékház csillogása – mai célunkhoz odabotorkálni innét bő negyedóra csupán.
Nagy Hideg-hegyen szokatlanul zajos társasági élet van fél 9 felé – az összeszokottnak tűnő vidám csapatból csak a legharsányabb fekete pólós lóg ki egy kicsit, behozhatatlan előnyére büszke ittasként, kategóriákkal a szalonspicc fölött. Igyekezve mihamarabb integrálódni az alkoholgőzös hangulathoz, mi is letelepszünk egy félreeső asztalhoz és miközben munkát adunk a még nyitva ért melegkonyhának, rendelésünket hozott borokkal egészítjük ki, melyek közül talán az általunk méltán istenített Sauska pincészet villányi Cuvée-je szolgáltatja a ma esti kulináris élvezetek csúcsát. A hirtelen ránk törő telítettségérzetet szobánk csendjében élvezzük ki Ádám szekszárdi díjnyertes száraz vörösét kortyolgatva, hogy aztán éjfélt követően rendeződjünk horizontális pozícióba, egyenletes légzésünkkel búcsúzva a péntek estétől.
Gábor nem hagyott békében horkolni az éjjel. Ennek köszönhetően hajnalban még kicsit kócos tekintettel vizslatom ablakon át a kinti pirkadatot, s a sokat ígérő látványra irányuló érdeklődéssel hagyom csendben éledezni barátaimat, amint sarut öltvén oromra hágok, a horizonton pontban 7 órakor megjelenő napkorongot csodálni. Az alám terülő panoráma gyakorlatilag egyetlen hatalmas és végeláthatatlan felhőóceán, mely lapos hullámaival a közeli csúcsokat csapdossa, habjaival fedve a Nagy-Inóc alatt mindent, mindezekkel lakatva jól bamba tekintetem látkép-éhségét. Nem kell sok és az összképbe egy még alig vegetáló igaz cimbora, Gábor piszkít bele, semmibe révedő pillantásokkal suttogva a pirkadó természet csendjébe általa humorosnak tartottakat. 
A szánalmat keltő gegek viharában megsemmisülve fogadom el társaságát és alkalmazkodva szarkasztikus hangulatához, közösen pislogunk szájtátva bele a Magas-Börzsöny naturájába, sűrű expozícióra kényszerítve nyakunkban függő technikáinkat. Aztán a varázs tarkasága a látottak megszokásában laposodik egysíkúvá, ezzel terelgetve Bennünket vissza a házba, Ádámot riasztani reggelihez. Tojásrántotta vagy sonkás, vagy sajtos – a kettő együtt emitt nem kombinálható. A helyzet abszurditását forralt bor kortyolgatásával feledtetjük, mely folyamattal átugorjuk az esetleges indoklás iránti igényünk benyújtását, és elégedetten vonunk székeket ülepeink alá, nekikészülvén az alakulófélben lévő étkezéshez. Éhünk csillapítását követően megfizetjük a reálisnak talált alkuképtelen végösszeget, majd az enyhe novemberi napsütésből megkezdjük ereszkedésünk a fagyos ködzónába. Újabb természeti csodákat élünk meg közeledve a felhők felső határához, melyek csodálatának élvezete hosszas pihenőket eredményez minden egyes utunkba eső kilátóponton. Velünk szemben kapaszkodva szépre éhes vándorokkal találkozunk – kik frissen szedett őzlábgombát ölelve magukhoz, kik a nedves avarból testmagasságukhoz arányaiban megfelelően kiválasztott élettelen botra támaszkodva, némelyek pedig mosolyogva, pár felebaráti szót váltva velünk tűnnek a napsütésbe, míg mi ellenkezőleg…A Kisinóci turistaház szúette zongorája mellett, a bájt és előzékeny kiszolgálást még hírből sem ismerő hölgy, tálcáján alkoholmentessel és frissességében gőzölgő koffeinfőzettel járul az asztalunkhoz, hogy ilymódon készítsük fel magunkat a civilizációba történő dízelhajtotta visszatérésre.
Odakint pedig a köd szürkén szitál…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése